Ideje főzni
Eva Rossmann szövege Illusztráció: Peter Zolly
Az idő létezik. Nem lesz több és nem kevesebb, nem manipulálható, mérhető, de valójában ennek sincs jelentősége. Senki, aki még oly messzire repült is nyugatra, nem nyert soha időt. Múlt, jelen, már megint elmúlt, jövő, hamarosan jelen és már megint … Jégkorszak, kőkorszak, uzsonnaidő és szabadság. És valószínűleg éppen ez a magasztos, felemelt, elvont befolyásolhatatlanság az, ami oly sokakat kerget versenyfutásba vele. Én is futok.
És aki hozzám hasonlóan a vendéglátásban is benne van, tudja: ez egy különleges játék.
Ugyanis egy olyan időben, amikor mindennek egyre gyorsabbnak kell lennie, mintha ezzel időt lehetne "nyerni", az élvezetnek legjobb esetben is csak szünetek jutnak.
Legjobb esetben. Apám például, sikeres építőipari menedzser, évtizedek óta elsősorban az alapján értékeli a vendéglőket és éttermeket, hogy "gyorsan ment-e". Természetesen elfogadható étlapot és megfelelő ételeket akar, de: legyen gyors!
És Buchingeréknél is van egy ilyen vendégkör, főleg ebédidőben, vasárnap délben is. Nemcsak mi, hanem a vendégek is az idő mérésétől szenvednek, órastresszben élnek, az üzleti ebéd után vár a következő megbeszélés, és nem mindenki bírja ki a vasárnapi családját tovább, mint amennyi idő két-három fogás elfogyasztásához szükséges. Így próbáljuk a kacsamellet, a vadas pontyot, a szabad tartású sertést és mindazt, ami ehhez tartozik, repülésre bírni. Csak: ez éppen olyan dolog. Buchingeréknél, mint sok más vendéglőben és étteremben, ahol megfelelő filozófia áll a háttérben, à la minute kell főzni. A vendégeink ugyanis – minden időzavar ellenére – éppen a tetrapackból, a mélyhűtőből és a melegen tartó berendezésekből származó cuccok elől próbálnak menekülni.
És mi frissen főzünk. Ám így egy vadas pontyfilé is (ami a grillen vagy a serpenyőben amúgy is néhány perc alatt kész, ahogy kell) a körettel együtt 10 perc. A kacsamellet mindenképpen 20 perccel kell számolni, aki pedig puhábban szereti, kérlek, adjon hozzá még 5 percet, hogy rózsaszínre süljön. Ha az előkészítési időhöz hozzáadjuk azt az időt is, amíg a pincér felveszi a rendelést, lekönyveli és továbbítja a konyhára, valamint azt az időt, amíg az ételt tálalják és visszaviszik a vendégnek, akkor még 10 percet hozzá kell adni. És ha a hely zsúfolásig tele van? Bocsánat, előfordulhat, hogy a bárány nem abban a másodpercben kerül a grillre, amelyikben a blokk hozzáért a mágneses táblánkhoz.
"Nincs benne tempó!", kiáltja Buchinger, bosszankodik, hogy a saláta még nincs kint, de a borjúmáj, aminek rajta kellene lennie, már igen, még két perc, és túl lesz sütve, a halas zöldségleves már tálalva van, a lazacnak belül üvegesnek kell maradnia, cserébe viszont tudom, hogy a kis sertésszeletet a paraszttálhoz még nem vehetem le a grillről, még ha Buchingernek szüksége is lenne rá, egyszerűen még nincs kész. Káromkodom, hogy a mesterünk megint két asztalt tálal párhuzamosan, oké, lehetne azt is mondani, hét blokkal, mindegyiknél elő- és főétellel a sorban, egész értelmes dolog valamit kihozni. Filozofálás az időről ide vagy oda.
Időzítés. Ezen múlik minden. Csak a gyorsaság, az még könnyű lenne. (Buchinger eredeti hangja Rossmann-nak: "Miért sietsz annyira?") De mindent a megfelelő időben. Ez nehéz. – És itt most nem magáról az életről beszélek, hanem csak a bécsi szeletekről, levesekről és a wokban készült zöldséges tésztáról, amelyek két perc alatt a roppanós-pikánsból egy löttyedt masszává tudnak mutálódni.
Hiszen (szerencsére) nemcsak a gyorsétkezőkből, a stresszesekből áll a világ. Egy egész mozgalom alakult: a Slow-Food. A jelképével, a csigával. A jó ételhez idő kell – az elkészítéséhez és az élvezetéhez, szól a filozófiájuk. Ami persze nem jelenti azt, hogy a konyhában mi ennek a frakciónak csigatempóban dolgozzunk. És hiába állok ki a mottó mellett: siettem már én is evés közben. Ez van a mi óra-időnkben.
Mindenesetre: egy pincér, aki jó érzékkel rendelkezik a megfelelő pillanathoz (és egy megfelelően fürge konyhai csapat), az már nyert. Bár nem időt, de legalább szimpátiát (… és talán még borravalót is). De: nem mindig van úgy, hogy Renate csak a 14-es asztalra tud koncentrálni, ott vannak a 11-es asztalnál lévők, akik állandóan mást akarnak, egy pohár vizet, kérlek langyosan, és mindenképpen csapvizet, ha az ki van szolgálva: kérlek még egy hígított almalevet a fiúnak, de ne természeteset, azt nem bírja, és egyébként is szeretnék tudni, mi volt az a zöld levél a zöldségben a borjúhús mellett. – Milyen volt? Hát zöld. És ízletes volt, és ilyet otthon is szívesen…
Közben a mi Rudi-nk megkérdezi az egyes asztalnál ülő négy fiatalt, mit szeretnének inni. Az egyik rendel egy pohár napi vörösbort, Rudi megfordul és összehasonlíthatatlan járásával (a balett-táncos és a 40 éves szolgálati idő utáni pincér keveréke, és valóban, egykor Belgrádban balettet tanult) sietősen távozik. Akarják vagy sem, a másik három még gondolkozhat … ki tud ellenállni ennek a show-elemnek, főleg, hogy Rudi visszajön a pohár vörösborral, rájön, hogy megfeledkezett a másik háromról, és azt mondja: "Olyan szomjasnak nézett ki!"
Walter közben (majdnem) mindent megtesz, hogy a tizenhatos asztaltársaság mégis menü mellett döntsön. 12 ember egy dugig telt vendéglőben à la carte-ként plusz kihívás, ezúttal szerencséje van, bíznak benne és Buchingerben, és megkapja a felhatalmazást, hogy azt főzzön, ami eszébe jut. Tegnap ez másképp volt. Akkor a 16 emberből kettő a mi Weinviertel-menünket rendelte, kettő egy Buchinger-meglepetésmenüt, 4 a menü előételét szerette volna, majd utána dönteni, a többiek inkább rögtön à la carte akartak enni, némelyek 3, némelyek 4, némelyek 5 fogást.
Most már vannak olyan helyek, ahol minden második vendég mögött egy főpincér leselkedik, és a konyha tömve van szakácsokkal, de azon túl, hogy vendégként nem szeretem azt az érzést, hogy be vagyok kerítve, az ilyesmit meg is kell fizetni, és ha nem fizetik meg, a vendéglő nem marad sokáig fenn.
Szóval a mi kis csapatunk, mint sok más kis csapat a vendéglőkben és éttermekben, megszakad azért, hogy ilyen asztalokat is egyszerre szolgáljon ki. Bár néha ezerlábúnak kellene lenni.
Mise en place, vetnék közbe a konyhai profik és azok, akik már mindent elolvastak erről. A tökéletes előkészülettel minden összejön. Persze, a kérdés csak az: mennyire tesz jót a konyhának? Természetesen a vadas pontyfilénk be van pácolva, adagolni is tudom. A mángold blansírozva és lehűtve van, de a dinsztelését frissen kell végezni. És: aki hasonlított már össze egy bain-marie-ből származó, már rég melegen tartott tiszta zöldséglevest, amelyben a sárgarépa puha és fakó, a póréhagyma szürke, a karfiolrózsák mállanak, egy olyannal, amelyet pontosan ugyanazokból az alapanyagokból frissen készítettek, az tudja, hogy akik az állítólagos időnyereségre tesznek, azok rengeteget veszítenek ízben. Csak: ízlésekről közismerten lehet vitatkozni, a mért időről nem. Egy perc az egy perc marad. És amikor vasárnap délben vagy a vasárnapok anyján, anyák napján egyre szűkebb lesz az idő, néha a serpenyő- és lábas-káosz közepette én is arról álmodozom, bárcsak ott lenne a kedves Marie, aki mindent merhetően melegen tart … (a konyhai őrületből felébredve rémálomnak tartom).
Apropó anyák napja: Egy kis időérzékre kérjük a vendégeinket is. Mondják meg, hány órára szeretnének jönni. Minél többen foglalnak, annál fontosabbak ezek az időpontok. Buchinger és Walter összedugják a fejüket, gondolkoznak, terveznek, kockáztathatjuk-e, hogy a 12 órára foglalt asztalt 14 órakor újra kiadjuk? 14:30, dönt Buchinger, senkit sem szabad kényszeríteni arra, hogy idő előtt felálljon. És van még egy asztal, amelyik 11:30-kor szeretne jönni, a kettő közül az egyik 14:30-kor már biztosan elmegy. Igen. De mi van, ha Dr. Müller 11:30 helyett csak 12:15-re jön? És ha Maier család 14:30 helyett 13:50-re érkezik? Mind megtörtént már, akkor zsonglőrködni kell – nemcsak anyák napján. Úgy tűnik, amúgy is a vendéglátás természeti törvénye, hogy a legtöbb ember egyszerre érkezik.
Vendégként egyébként semmit sem utálok jobban, mint amikor a főpincér mérgesen néz az órára, amikor belépek egy étterembe. Foglaltam, feltartottak, késtem, az étterem amúgy sem telt már meg. Miért a csúnya nézés? Túl korán jöttem, kevesebb időbe telt, mint gondoltam, az asztal még nem szabad, szóval iszom egy aperitifet a bárpultnál. Miért is a felháborodás? Dolgozzon inkább éjjeliőrként, ne pincérként.
Hm. Szakácsként megvan az az előnyöm (és Buchingernek, és a vendégeknek is), hogy nem látják a csúnya nézésemet: akkor, amikor a vendégek foglalás nélkül reggel 11-kor jönnek és enni akarnak (mi az előkészületek közepén vagyunk, stresszes vagyok, különben is: kik azok az emberek, akik 11-kor akarnak ebédelni, és: a konyhánk 11:30-kor nyit, de mi nem vagyunk konyhai hivatalnokok, szóval morogva irány a tűzhely, a pulykamell, amit éppen tisztítani akartam, a hűtőbe, a vörösboros lé, ami a tűzhelyen fő, félretolva, helyet csinálva a nap első serpenyőinek és lábasainak, grill bekapcsolva, szalamander beindítva, kezdődhet …) – vagy akkor, amikor kedves emberek 22 óra körül felbukkannak, egy olyan nap után, amelyen már száz másik kedves embert megetettünk, istenem, Bécsben számítani kell ilyesmire, de nálunk vidéken? – És mindezt egy 14 órás nap után … Csak: ők jó evők, élvezők, olyanok, akik egyszerűen abban reménykednek, hogy most több időnk van rájuk, és ez valóban így is van. És akkor eszembe jut az az idő, amikor még magam is, a férjemmel együtt, Buchingerék állandó vendégei közé tartoztunk: Nem is volt olyan ritka, hogy felhívtuk és megkérdeztük, főzne-e nekünk még fél tízkor is … Szóval szeretettel és gondossággal még egyszer egy negyed vagy fél óra a tűzhelynél, Buchinger, aki salátákat kreál, halakat süt, sürget, hogy végre fejezzem be, kint már áll a fröccsöm, az most már az ő dolga. És egyszerre nem akarok többé elmenni, maradni akarok, amíg az utolsó két vendég is el van látva, van időm, időt szakítok, az idő lassabb lesz a konyhában most, lelassul, már csak két serpenyő a tűzhelyen, Sladjana, aki a grillt tisztítja, Yolanda, aki az utolsó nugátos bundás kenyeret kiveszi a szalamanderből és tálalja. Rudi, aki az evőeszközöket fényesíti. A bugyborékoló mosogatógép. Buchinger, aki egy elérhetetlenül racionális mozdulattal forgatja a báránymájat.
Mi az a pár perc, ha az időmet úgy tölthetem, ahogy akarom?