A-La-Carte

Hazafelé (2018/3)

Másfél óra alatt. Peter Simonischek képes megtenni az utat a bécsi kánaánból, amelyet felesége művel, gyermekkora stájer ízparadicsomába. Az érzéki hagyományok frissességéhez. Rágcsálni a rántott csirkecombot. De jó!


Kaisers! „Balra a sarokban, a patika mellett” – áll az SMS-ben, de eltart egy darabig, mire átverekedjük magunkat Peter Simonischekhez. Szombatonként a grazi Kaiser-Joseph-Platzon található termelői piac teljesen tömve van. Mi pedig el vagyunk ragadtatva: nem akarunk mást, mint rókagombát, juhtúrót, mézet, zöldbabot, fűszernövényeket és még sok minden mást tömöríteni nagy kosarakba – minden olyan színes, olyan friss, olyan étvágygerjesztő, mint a legmenőbb bio-reklámfilmben. „A paradicsomi kiskertekben” – mondták volna régen. Boldog Graz. Ez a piac naponta nyitva tart. A szélén található étkezők pedig mértéktartóak.

Ide nézz! Peter Simonischek. Ilyen rövidlátó nem is lehet az ember. Ez a karakteres arc! Bajszos, igen, a Toni Erdmann óta, míg a legutóbbi filmjéből, A tolmácsból ismert, álla körül fehérlő szakáll már eltűnt. Ez a testalkat! Laza farmerban és barna pólóban mártogatja a csokis croissant-t a cappuccinóba, viccelődik ismerőseivel, örül a lelkesedésünknek. Persze, szlovén nevű kelet-stájer, aki Grazban született. Finomhangolva az A la Carte-rendezéshez – de semmi nyoma sincs annak a „senki sem mondhat nekem semmit” hozzáállásnak, ami a bécsi vendéglők hencegő öregurait jellemzi, akiknek mellesleg egyetlen csinos csaj sem kerüli el a figyelmét, ha elhalad mellettük.

Ledobta magáról az életéhes, hencegő macsó Georg bőrét, a náci gyilkos simán érzéketlenre vasalt fiáét, akit A tolmácsban alakít – mígnem a film vége felé a holokauszt-túlélő Alival (Jiří Menzel) tett utazások apja gaztetteinek helyszíneire legalábbis elgondolkodtatják a bűn és a vezeklés kérdésén. „Nos, nagyon is osztrák ambivalenciák, a nemzetiszocializmus esetében egészen a Waldheim-ügyig, a nyolcvanas évekig bezárólag ambivalens.”

Kaisers eszpresszója úgy ízlik, mintha az olasz unokatestvér főzte volna, a sárgabarackos sütemény elolvad a nyelven. Az Augustiner sörhöz és a pulled pork burgerhez egyértelműen túl korán van. Pedig állítólag frenetikusak. Legközelebb.

Tehát veszünk futóbabot, kocsonyát, friss juhsajtot és ropogós parasztkenyeret. Simonischek feleségének, Brigitte Karnernek a megrendelése. Tegnap este mindketten Roth Radetzky-indulójából olvastak fel a List-Halle-ban. Ám státusza ellenére a bevásárlás időt vesz igénybe: autogramok az elragadtatott hölgyeknek! Érthető. Az Akárki, a Salzburgi Ünnepi Játékok színpadán töltött nyolc nyár, a sóvárgó, különc Toni Erdmann Maren Ade Oscar-jelölt játékfilmjében, amelyért P. S. első osztrákként kapta meg az Európai Filmdíjat, számtalan televíziós játék sztárja – és nem utolsósorban a Burgtheater színésze. 1999 óta egyre hitelesebb, könnyedebb és mélyebb, robbanásszerű játékörömmel, határtalan átváltozási vággyal, szent komolysággal és mindazzal a tudással, amit Grazban tanult és 20 évig a berlini Schaubühne színpadán gyakorolt. Legutóbb a pakisztáni származású amerikai, Ayad Akhtar The Who and the What című ínycsiklandó darabjában egy (hirtelen) haragú, szerető muzulmán apát alakított, akinek két lánya van: az egyes számú az okos kis képmutató, a kettes számú intellektuálisan emancipált. Regényt ír. Gender-politika. És. A Prófétáról van szó. Jaj.

Élénk elmével, politikailag naprakészen Peter Simonischek haragosan is tud morogni. Bármikor kész barikádra szállni a demokrácia védelmében. Finom célzása: a piaccal szemben, az Operánál található Schiller színészekhez szóló, márványba vésett mantrája: „Az emberiség méltósága a ti kezetekbe van adva, őrizzétek meg, vele együtt süllyed, vele együtt emelkedik.” Igen. A krumplik és tökök között Simonischek egészen könnyedén érintette meg egy mimózafüzér illatos leveleit: összehúzódtak, lebegtek, remegtek. Ezt a jelenséget a Seychelle-szigeteki mimózamezők tanították meg neki, amelyek mozgás közben hullámzanak... „Ő az egyik ritka ember, akinek van lelke” – írta Andres Müry színházi publicista kérdezőként a Simonischekről szóló „Ich stehe zur Verfügung” (Rendelkezésre állok) című könyvben. Egyetlen rajongó sem dobná soha a papírgyűjtőbe. Száraz színházi tézisek nélkül mesél humorral az életről. Például ezt: Graz, hatvanas évek. A fiatal színész a villamoson lenyűgözve figyeli a két fiatal lányt, akik simogatják és csókolják egymást: „Az egyik fekete hajú volt, a másiknak hosszú barna haja volt, két efebikus lény, légies szellemek. Amikor elváltak egymástól, láttam, hogy egyáltalán nem két lányról van szó. Peter Handke és Libgart Schwarz volt.”

De most. „Z'Haus owi.” (Haza le.) – Egy mondat, amit a nagyi kiáltott, mielőtt Peterkét magával vitte volna a szlovéniai látogatásokra. A nővérei vitték a családi gazdaságot: „Angela néni az ökrökkel hajtott és kitakarította az istállót, Resi néni vitte a háztartást és a konyhát. De még mennyire. Egyszer csak Windisch-Graetz gróf szakácsnője lett. Amikor megérkeztünk, már messziről hallottuk a tyúkok lármáját – a kakas hangosan tiltakozott a gágogó tyúkokkal, amikor Resi néni elkapott egyet. Két órával később már sült csirkeként ott volt az asztalon.”

A sült csirke a „tradicionális” Haberl családi fogadóban is sláger. A gasztroutazók Mekkája, amelyet minden gasztromagazin kitüntetett, az AMA-tól a Slow Foodig minden minőségi pecséttel dekoráltak, a Kulinarium Steiermark ünnepli a siker összetevőit: Hans Peter Fink csúcskonyháját, Bettina Haberl-Fink pácolt csemegéit, a kiváló borválasztékot és azt a tényt, hogy itt nem felejtették el a törzsvendégeket. Egy tartósan gyönyörű szerelem- és sikertörténet, mióta a 16 éves vendéglőslány, Bettina Haberl és a 20 éves vendéglősfiú, H. P. Fink szakácstanoncként találkoztak Fink apjánál a Riegersburgban. Ő a Hotel Sacher magasan díjazott konyhafőnöke lett. Ő kibérelte magát Gölles ecetkirály padlásán, baracklekvárt főzött és rókagombát tartósított ecetben – ezek voltak a Fink’s Delikatessen kezdő termékei. Amikor tíz éve elege lett az ingázásból, feleségével és sógorával, Mario okleveles sommelier-vel átvette az apósék walkersdorfi fogadóját. Bővítettek és átépítettek, a pincéket, a vendégszobákat, a teraszt, a Fink’s delikáteszboltot.

Tehát ezúttal. Csak 44 perc autóval Grazból „haza le” a kedves Kelet-Stájerországba a vegyes erdőivel, kukoricaföldjeivel, gyümölcsöseivel, Ilzbe és Walkersdorfba, egy ugrásra a Ziegenbergtől, ahol Simonischek az első salzburgi Tasso-gázsijából vett egy régi gyümölcsprést egy darabka földdel, és Brigitte Karnerrel bővítette a parányi házikót. Az életről beszélgetni. Az első házassága keserű kudarcáról. A második hosszú sikeréről. „Polgári ember vagyok, a család számomra érték, látni a gyerekeket felnőni.” Nemrég a három fiú apja egy unoka nagyapja lett.

Boldog az otthoni tájban, Markt Hartmannsdorfban nőtt fel – egészen a St. Paul-i konviktusba való küldésig a Lavant-völgyben. Fogorvosnak kellett volna lennie, és átvenni apja fogorvosi rendelőjét és laboratóriumát. Színész?

„Valami farsangra, de nem szakma.” Hagyjuk a pofonokat, amelyeket a kolerikus pátriárka osztogatott, amint az internátusi tanárok „lusta kutyának” nevezték a fiút – „kétségbeesetten és csalódottan, hogy nem teljesítettem az elvárásait”. Szerette az apját, aki „tudni is tudott nevetni, amíg a könnyei fröcsköltek”. Fogtechnikusnak tanult, és állítólag építészetet tanult, miközben titokban a színésziskolát látogatta. A praxist végül a nővére vette át, és az apa még láthatta őt Akárkiként.

Mindenesetre. Gazdag tárház Simonischek apa-szerepeihez.

A színházi tehetség ízlését a grazi nagymama alakította, egy vasutas özvegy, akinél a tanulmányai alatt lakott. Az ünnepi étkezései hétfőre estek, amikor a szülők bevásárolni mentek: búzadara- vagy májgombócleves, sült borjúmirigy, sült vagy rántott csirke, desszertnek pedig borhab vagy piskótatekercs – mindkettő akkoriban ultramodern volt. Amikor maga kezdett főzni, ő írta be neki kézzel a Ritschert-receptjét egy Thea-szakácskönyvbe. Vagy a puliszkát (Türkensterz), amit tejjel főzött szép szemcsésre és cukorral szórt meg. „A proletárpuliszka” – vigyorog unokája, Peter –, „tányérszámra faltam, és hiába keresek olyan embereket, akik jól tudnak puliszkát főzni.”

Ó, és a pacal!” – énekel neki ódát. A nagyi úgy panírozta, mint a bécsi szeletet, a háború utáni években ez volt a legolcsóbb húsfajta. Berni színházi évei alatt maga is örömmel készítette. Mert. A Münstergasse-i piacon, ahol lakott, közvetlenül az ablaka alatt két népviseletbe öltözött nő kínált fehér vászonnal bélelt fonott kosárban svájci módra tisztított pacalt. Olyan fehéren, olyan tisztán! De most a csúcspont – felesége hősies önzetlenségéről: „Brigitte nemcsak finoman főzi, hanem meg is eszi. Egy régi, Velence környéki recept alapján.”

Miközben a Haberl & Fink család megtölti az asztalt finomságokkal, Brigitte Karner leereszkedett a Ziegenbergről, és a fotózás, csirkecombok lerágcsálása, terítőre és pólókra fröccsenő tökmagolaj, a Herrenhof Lamprecht bioborának kóstolása, valamint az elegáns süteményes állványról a apró rétestek, sütemények, krémek és sorbetek boldog falatozása között élénk családi konferencia bontakozik ki: a Fink-gyerekek iskolai ünnepségen való szavalásáról és táncáról készült videókról... a jó kenyérről, amit a Simonischek házaspár Bécsben a Felzlnél és a Josephnél szerez be... arról a finom illatról, amit „régen” a kis sarki pékség árasztott, amikor hajnali négykor hazaértek... arról a tökéletességről, amivel Brigitte csúcsszakáccsá fejlődött. P. S., az ínyenc, áradozik: „Mondd a legtöbb étteremben, hogy 'Igen, köszönöm, jó', és arra gondolok: majdnem olyan jó, mint Brigitte-nél. Tudja, mit hogyan szeretek: a tojásrántottát nem teljesen szárazra sütve. Állandóan valami újjal lep meg, minden hónapban egy új kedvenc saláta. Most éppen: vékonyra vágott alma, édeskömény, dió, juharszirupban karamellizált sült pármai sonka. És. Az ő Tarte Tatinja! A bukta (Buchteln) a hamvazószerdai heringlakoma után! A buktáért még azok a vendégek is eljönnek, akik nem bírják a halat!” (Smiley)

De persze a bécsi Weihburggasse-i Gasthaus Pöschlt nagyon szereti, és a Huth-birodalmat a Schellinggasséban: figyeli és csodálja, hogyan nő és nő a vendéglővel és mindenesével, a szigorú Lotte asszonnyal való kezdetek óta. Ha az előadás korábban ér véget, szívesen betér.

És. Bornak kell lennie a józan ésszel rendelkező, minden sallangtól mentes élvező számára. Többnyire az Ilz melletti Kleegrabenben található Buschenschank Brunnerből hozza: „Már a szüleim is oda jártak, szép hagyomány. Végigkóstolom az összes fajtát, és rituálisan megkérdezem Gustlt: melyik sikerült neked idén különösen jól? Ő azt javasolja: 'Kóstold meg a welschrieslingemet' vagy 'Kóstold meg a sauvignonomat'. Attól függően viszek haza pár rekeszt Bécsbe. Sört csak a szomjúság ellen iszom” – kanyarodik el a 25. házassági évfordulójukhoz a Palais Coburgban, ahol a pincében tárolják a 19. századi Château d'Yquem teljes kollekcióját, és hogy a főnök akkor egy Château Latourt tett eléjük. Vagy Cheval Blanc volt? Mindegy. Simonischek nevet. „Csak a körülményeken múlik, amelyek között az ember bort iszik: a magunkkal cipelt retsinás üvegeink itt csak megromlanak. Bécsben retsinát inni? Nem. Szeretnék tudni örülni az első pohárnak Görögországban.” Hosszan nevet: „Berlinben majdnem megmérgeztem magam, amikor a KDW-ben hirtelen kapható volt stájer tökmagolaj. Eredeti és exkluzív stájer olajat akartam hozni. Hm. 'A képzelőerő nagy úr!' – mondta mindig a nagyi.”

Ritschert (Árpaleves)< hong>
100 g fehér babot és 100 g gerslit áztassunk be egy éjszakára.
500 g füstölt húst (csülök, oldalas, hasaalja) főzzünk puhára, a levet tegyük el.
1 nagy hagymát és 1–2 gerezd fokhagymát hámozzunk meg, vágjunk apróra, és egy nagy lábasban 2 evőkanál zsíron pirítsunk meg. Öntsük fel 1/6 l borral vagy rögtön a füstölt lével. Adjuk hozzá a babot, a gerslit és 1 babérlevelet, ízesítsük sóval, borssal, köménnyel, és kb. 1 órán át lassan főzzük puhára.
Adjuk hozzá a füstölt húst, 100 g hámozott, kockázott burgonyát, 200 g tisztított és vágott gyökérzöldséget – sárgarépát, zellert, petrezselyemgyökeret –, és hagyjuk kb. 30 percig főni. Keverjük meg! Az utolsó 15 percben adjuk hozzá a fűszernövényeket – lestyánt, zsályát, bazsalikomot.
Ízesítsük.
Mélytányérban tálaljuk, szórjuk meg petrezselyemmel. Köret: friss parasztkenyér.

Trippa alla trevisiana – Trevisói pacal

Hozzávalók 4 személyre
600 g pacal, előfőzve és csíkokra vágva
100 g sovány szalonna
1 nagy vöröshagyma, apróra vágva
4 evőkanál vaj
1 ág rozmaring
400 ml húsleves (esetleg kockából)
4 szelet parasztkenyér
só, bors
100 g parmezán
Elkészítés: A szalonnát vágjuk apróra, olvasszuk meg a vajat, pároljuk meg benne a szalonnát és a hagymát. Adjuk hozzá a pacalt és a rozmaringot, és pár percig pirítsuk együtt. Öntsük fel a húslevessel. Lefedve, kis lángon 50 percig főzzük. Sóval és borssal ízesítsük. Pirítsuk meg a kenyérszeleteket, tegyünk egy-egy szeletet a mélytányérokba, fedjük be a pacallal, és szórjuk meg parmezánnal.
Egy pohár Valpolicella illik hozzá.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!