Egészségünkre
Szöveg: Eva Rossmann Illusztráció: Tim Möller-Kaya
Hektika a konyhában. Egy óra van, vasárnap, minden asztal foglalt. Hannes szerecsendióval fűszerezi a krémes káposztát, forgatja a serpenyőt a gombákkal, és feltesz egy újabb adag cukorrépalevest a tűzhelyre. Renate a régóta várt sült krumplival rohan be. Meg vannak sózva? „Természetesen” – jön a válasz. Christina kiabál: „Két vagy három narancsos-sütőtökös saláta?” Mario bekap egy darab császármorzsát, amolyan pótlék egy örökké éhes kamasznak, miközben kipakolja a munkafelületét. Buchinger kivette a mangalica lapockát a konvektomatból, jó tizenöt kiló forró disznóhús, manőverez vele mellettünk, a páraelszívó remeg az erőtől, sistereg és sül minden, és épp amikor le akarja tenni ropogós rakományát, egy hölgy megállítja. A semmiből tűnik fel az átjáróban, a kiszolgálópult felé, és rámosolyog. „Csak személyesen akartam gratulálni” – kiabálja lelkesen. „Köszönöm” – zihálja Buchinger a disznóval, én pedig gyorsan félreteszem a félig tálalt halas tányérokat, hogy kilencven fokos fordulattal végre megszabadulhasson az állattól. A sütőből kivett disznó nemcsak nehéz, hanem forró is. Átkozottul forró, főleg, ha az ember nem számított rá, hogy a tepsit tizenöt másodpercnél tovább kell cipelnie. De a hölgy tovább beszél, egy hőst lát benne, aki dacol minden természeti erővel. Atlasz és Vulcanus tűzisten keveréke. Én ekkora disznódarabok láttán inkább Sziszüphosznak érzem magam: alig adtunk el egyet, máris jön a következő. A vendégek imádják. Tálalni viszont kevésbé élvezetes. „Ott szabad” – szakítom félbe a hölgyet kevéssé udvariasan, és Buchinger végre leteheti a Sissi-szut a nemesacél felületre. Csak most esik le, hogy lelkes, közvetlen női vendégünknek egyáltalán nem a disznó a lényeg. A bor a lényeg. Egyszerűen csodálatos, annyira kreatív, sosem jutott volna eszébe vörösbort inni a gombás kuszkuszos grillezett halhoz, de ez az enyhén hűtött Zweigelt egyszerűen tökéletes kísérője volt a pontyfilének és társainak. Buchinger megköszöni, és nem tudom megfejteni az arcát. Csak örül, hogy sérülésmentesen letette a disznó-óriást? Megkönnyebbült, hogy a hölgyet a.) boldoggá tette és b.) visszacsicsergett a vendégtér felé? Zweigelt a halhoz. Miért is ne? – De fordítva feltéve a kérdést: Miért?
„Nem tőlem származott a borajánlás” – mormogja, miközben átnyújtom neki a kést és a húsvágó villát.
Két órával és egy gasztronómiai vasárnap ebéddel később tisztáztam, mi történt: Igazából a Zweigeltnek egy teljesen másik asztalra kellett volna kerülnie, de a kapkodásban, és a sok ember között, aki bort kért és poharakért nyúlt, a halas hölgyhöz jutott. Rudi, a pincért alakító színészek legtalálékonyabbika, a kérdő pillantására a legjobb szerb-németjén azonnal rávágta: „Ez különleges ajánlat a séftől.”
Hogy melyik bor illik melyik ételhez: ez bizony a bizalom, a fantázia, és néha annak a boldog karakterjegynek a kérdése is, hogy az ember szeretni akarjon valamit. Emlékszem a csodálatos, több fogásos vacsorákra Armando Zanottónál Venetóban. Ő nemcsak az ételeket, hanem a borokat is összeválogatta nekünk. Féloldalas felsőtesttel, fejét kissé oldalra döntve, mint egy mélyen meditáló pisai torony, mutatóujjával végigfutott az étlapon, mormogott, majd végül felderült, bólintott, és közölte velünk, hogy most már pontosan tudja, melyik a megfelelő bor. Kérte, hagyjuk magunkat meglepni. Ez a rituálé biztosan hetven-nyolcvan alkalommal megismétlődött, amíg a hátproblémái, kora és tehetségtelen fia miatt be nem zárta páratlan „Tre Panoce”-ját. És egyetlen Bardolino kivételével (amelyről úgy találtam, olyan az íze, mint amilyen szaga a női mosdó előterének van – valahogy furcsán parfümös), mindig pontosan eltalálta a megfelelőt. Dicsértük és élveztük az összeállításait. Csak utólag, és néhány saját gasztronómiai tapasztalattal gazdagabban gyanítom, hogy mi mindent (vagy legalábbis majdnem mindent) szeretni akartunk. Hogy nyitottak voltunk az étel és bor majdnem mindig érdekes párbeszédére. De az evéshez és iváshoz hozzátartozik a kalandvágy is. És az élvezethez való pozitív hozzáállás.
Természetesen léteznek a szuper-szakértők, akik azonnal szószátyár módon el tudják magyarázni, miért nem illik ez vagy az a Weinviertel-DAC a sütőtök variációhoz, mert ahhoz kizárólag egy Riesling megy, 2007-es évjárat, testes, de nem túl nehéz, inkább csonthéjas-gyümölcsös, mint mézes jegyekkel. Sokan valóban rohadt jól értenek a borhoz, ez az utóbbi években a főzés mellett olyan hobbivá vált, amivel szép pontokat lehet szerezni. Másokat főleg az a félelem hajt, hogy átverik őket. Ha egy főpincér, ha egy vendéglős ajánl egy bort, akkor egyszerűen csak meg akar szabadulni tőle, ez a sötét gyanújuk. Valójában én sem zárnám ki ezt általánosan – éltem át méregdrága borpárosításokat, ahol biztos vagyok benne, hogy itt a raktáron maradt készletet sózták rám. De elvként ez a nagyjából működő vendéglőkben nem létezik. Túl nagy öröm átgondolni, mi mihez illik, és ha ehhez még az is hozzájön, mint nálunk, hogy minden borászt ismerünk, akkor ráadásul öröm továbbadni a termékeiket, gondoskodni arról, hogy a termelő és a fogyasztó úgymond a poháron keresztül találkozzon. És ezt Renate, Walter úr és társai már tudják. A bizonytalanoknak egyszerűen hoznak egy kóstolót. Ez megnyugtatja őket, és nem ritkán nyitottá teszi az egész palackra.
Az, hogy borok megmaradnak, a kisebb probléma, a nagyobb az, hogy az a bor, amit a vendégünk négy héttel ezelőtt a születésnapi bulin az ötös asztalnál ivott, valóban készleten legyen. Mint sok más vendéglőnek, nekünk sincs túl sok helyünk tárolni. És nem is akarunk. Mert minden borkedvelés mellett számolni is kell. De a mi borlapunkkal, amely kizárólag helyi borászoktól származik, amúgy is könnyebb dolgunk van, mint egy nemzetközi borkínálattal. Jó dolog, hogy a bortermelők úgymond a sarkon vannak. Bár...
Vasárnap déli konyhai történet kettő: megint hektika, ezúttal Buchinger nem egy óriási disznószárnnyal, hanem mindenáron velem együtt tálal egy tizenkét személyes asztalhoz. Mindennek melegen és egyszerre kell kikerülnie, senki nem kérdezi, hogy a konyhánk igazából nem erre épült, és miért engedélyeztek nekünk szakácsonként csak két karot, és ott áll megint valaki az átjáróban. Buchinger egyértelműen koncentráltabb nálam, ő nem veszi észre, a zömök Weinvierteli alakot, egy kisebb boroshordó megtestesült levezetését, legfelül egy kalap, ami az átjáró félhomályában valahogy foszforeszkálóan csillog – talán csak azért, mert annyi éve nyugszik a kerek fején. Széles kezekben egy borosüveg, felénk nyújtva. Óvatosan megbököm Buchingert, ő értetlenül néz rám, én az átjáróra mutatok. A Weinvierteli alak tesz egy lépést előre: „Az új bor.”
Buchinger: „Nem látod, hogy tálalok?”
Borhozó: „Akarod azonnal kóstolni?”
Buchinger: „Ez olyan, mint amikor Hamilton a Forma-1-es rajtnál áll, és jön a barátnője és kérdezi: ,Kincsem, mit akarsz enni a futam után?‘”
Borhozó, értetlenül: „Ja, persze. Megkóstolod majd este.”
Mielőtt még több Forma-1-es hasonlat (Buchinger imádja őket) és diplomáciai összecsapás jöhetne létre vendéglős, bor és szállító között, elveszem a két palackot. Eltart egy darabig, amíg helyi jelenségünk visszahúzódik, úgy tűnik, már bánja is, hogy nekünk adta két legjobb fiatalját. Az esti kóstolásnál pedig nem értünk egyet: Én a bort nem túl fényesnek találom, a szállítót viszont egyedülállónak. Buchinger nem találja olyan rossznak a bort, miközben a termelőt inkább nosztalgikusan nézi, mint valakit, akivel óvodába járt. Rendelünk tizenkét palackot, és keresni fogunk hozzá olyan vendégeket, akik szeretik a hagyományos módon készült friss bort. Vannak ilyenek. Valahogy kedvelem azokat a figurákat, akik nem jártak már hét értékesítési és kilenc marketing szemináriumon, aztán nálunk landolnak, és az esti üzletmenet után bemutatják a terméseiket. Nem a borkóstolás a probléma, hanem amit megtanultak: minden borukat pontosan le kell írniuk és megfelelő módon ajánlaniuk. Ott ül aztán egy borász, kortyolgatja kissé feszülten a poharat, és olyan kifejezésekkel dobálózik, mint „hihetetlen ivási élményt nyújt”, „tökéletes kísérője az ételeknek”, „lenyűgöz a szájban való teltségével és a hosszú lecsengésével”, mintha én csak így érteném meg, mit iszom. A legszebb az, amikor véletlenül találkoznak nálunk borászok, és este, gyakran késő este, beszélgetnek a boraikról. Hogy hogyan nőnek, hogyan fejlődnek, mire számítsanak, mi foglalkoztatja őket: Bio vagy nem? Átveszi-e fia vagy lánya az üzemet? Van-e értelme nevezni a sok borverseny-szervezetnél? Tud-e valamit az új Rathay fajta, vagy a legalkalmasabb házasítási partnernek? Ott tanulok, ott élvezem. Ott gondolkodom el, mely hazai vörösborok illhetnének a Weinvierteli vadnyulakhoz, amiket épp két órája szállítottak le. És Buchinger megint mondja: „A szabályok a bizonytalanoknak valók. Mint mindig, a szósz, a savanyú körítés, a fűszerek, az erő – ők döntik el, melyik bort akarják.”
És ha véletlenül vasárnap este van, feláll, az asztalra teszi a napközben nyitott palackokat, és elkezdjük azzal, amit a borok túl hosszú érlelése elkerülésének legjobb módjának tartok: megisszuk. Szakmázunk, és néha egyszerűen csak hülyeségeket beszélünk, és sok főzés után lecseng a nap, lecseng a hét, megisszuk, azzal a jó érzéssel, hogy bár kevés dolog tökéletes, néha meglepően sok minden tud harmonizálni, és néha minden passzol.