Vissza a jövőbe
Szöveg: Nina Kaltenbrunner Fotók: rendelkezésre bocsátotta
Spanyolország, 2011. Az ebéd véget ért, az asztalt leszedték, a kávéhoz bonbonokat kínálnak. A színesen csillogó kapszulák ellenállhatatlan, dús friss kakaóaromát árasztanak a helyiségben – mihelyt levették őket csinos fém talpazatukról. A minimalista dizájnformák nemes rózsa-, fahéj- vagy gyömbérillattal vannak átitatva. A katalán sztárcsokoládékészítő, Enric Rovira tetszetős „csokidesszertjeinek” fogyasztása azonban tisztán szaglási élmény. Virtuális bonbonjait nem éppen fogyasztásra tervezték. A kulináris hagyományokkal való szakítás nem lehet ennél nagyobb. Újnak, mi több, forradalminak azonban mégsem nevezhető.
Dr. Sirocofran futurista már 1932-ben megtervezett egy radikálisan excentrikus „desszertet”, amelyet a „cucina futurista”-ban, az akkoriban meghirdetett futurista konyhában a következőképpen ír le: „Bezárt illatok: Vékony, élénk színű léggömbökbe vezessünk be egy csepp parfümöt. Fújjuk fel és melegítsük fel őket kissé, hogy a parfüm kiáramolhasson, és a burok duzzadt maradjon. Tálaljuk őket a kávéval együtt kis meleg tányérokon, ügyelve arra, hogy különböző illatok legyenek, (...) és lélegezzük be a léggömbökből kiáramló illatot.”
Az mindenki által áhított desszert tehát már a 20. század eleji Olaszországban is veszített testéből, és egy érzéki illat volt minden, ami az ünnepből megmaradt. Ha összehasonlítjuk az F. T. Marinetti köré csoportosuló, a haladást sürgető művészeti mozgalom ideológiáját a mai avantgárd konyha vívmányaival, a vélt innovációk halványabb fényben tűnnek fel. Az 1930-as évek futurista kiáltványában már régóta követelték, hogy „olyan ételeket tálaljanak fel, amelyek megfelelnek a modern ember dinamikus és 'levegősebb' életérzésének: kandírozott atmoszférikus elektromosság, elválasztott tojások, elasztikus édesség stb.” Mindenekelőtt a kémiát kellett volna munkára fogni, hiszen végül is „a jövő eledele a laboratóriumból származik!”
A látnoki felhívást évtizedekkel később elsőként Ferran Adrià követte. A katalán séf a 90-es évek „techno-emocionális” konyhájával váltotta valóra azt, amit Marinetti már sürgetett. Olyan konyhát talált ki az összes érzékszerv számára, amelyben „a dekontextualizálás, az irónia, a látvány és a performansz abszolút megengedett”. Ezzel egyidejűleg megtette a döntő lépéseket a cukrászat új fejlődése érdekében, és feloldotta a határokat az úgynevezett „sós” és „édes világok” között. Testvére, Albert, aki akkoriban a legendás „El Bulli” étterem „édes világainak” vezetője volt, a kreatív desszertművészek új generációjának példaképévé vált. Az édességek ezzel komoly versenytársaivá váltak a főételeknek és társaiknak – vagy mindez nem volt több, mint parfümös levegő?
Barcelona: csokidizájn és desszertékszerek
A kreativitás a katalán főváros, Barcelona hangulatához tartozik. Ott van a levegőben, mint a tenger sója. A központi „El Born” városnegyedben dizájnerek, művészek és konyhafőnökök vetélkednek az élvezet szektorának vezetéséért. Az „istenek eledele”, a csokoládé ott önálló művészeti formává emelkedett, és – a futuristák kiáltványához hasonlóan – ezt egy kulturális fejlődés megfogalmazásaként értelmezik.
A vezető szereplők között Enric Rovira mellett Oriol Balaguer, Antonio és Christian Escribà, valamint Ramon Moratos található. A csokoládéművészek törékeny műalkotásokat terveznek teljes kollekciókban, és azokat érzékszerveket ingerlő bemutatókon prezentálják.
Escribà „Candy-Glam Rings” gyűrűit igazi ékszerekként mutatják be butikokban. Édes „falai” vagy a modern építészet által ihletett „egyetlen darabok” Oriol Balaguertől olyan kiállítótermeket díszítenek, mint a magasan jegyzett műalkotások. Megenni őket valójában túl értékesek.
És legtöbbjük az Adrià testvérek legendás kreatív műhelyében dolgozott, mielőtt szólóban – többek között érzéki hóbortokkal – a magasba törtek volna.
A desszert – az édesség kiáltványa?
2000-ben Jordi Butrón újabb lépést tett. A világ első desszertéttermének, az Espai Sucre-nak a megnyitásával nemzetközi feltűnést keltett – és hívogatóan sok teret adott az édességeknek. Egyedülálló éttermi koncepciójával a többszörösen díjazott katalán cukrász és csokoládékészítő azzal a céllal lépett fel, hogy megszabadítsa a csúcsgasztronómia desszertkonyháját béklyóitól. A 3, 4 vagy 5 fogásos menük közötti választás modern, elegáns éttermében, El Born szívében nem könnyű. A látnok a molekuláris konyha technikai vívmányaira, a klasszikus cukrászat mélyreható szaktudására, valamint pikáns összetevőkre alapozva teljesen új desszertstílust alkot. A cukrot szinte kizárólag a savak kiegyensúlyozására használja, fűszerekkel és friss fűszernövényekkel hangsúlyoz, és az extravagáns, nemzetközileg kiemelkedő „édességeiben” a gyümölcsök mellett zöldségeket is felhasznál.
New York: Sajttorta a vacsora ellen
A „Big Apple”-ben az utánzókra nem kellett sokat várni. Ott Adrià-t és Butrónt a topcukrászok istenként tisztelik, és egy olyan mozgalom vezetőiként ünneplik, amelynek célja a desszertet az új főétellé emelni. A legjobb cím a „ChikaLicious”. New York első, 2003-ban megnyitott desszertbárjában a város valószínűleg legjobb sajttortáját adják át a pult felett, különféle franko-amerikai kreációkat japán esztétika szerint tálalva. Az édes finomságokat három fogásban szolgálják fel: Amuse Bouche, desszert választás szerint és Petit fours válogatás. Asztalt foglalni ebben a „perfect little place”-ben egy kiadós ebéd vagy vacsora utáni desszertre azonban nem lehet.
2009-ben ez a fejlődés elérte a német nyelvterületet is. A „Prinsessan” nyitott nappali konyhájában a hamburgi ambíció és a New York-i életstílus szellemisége olvad össze édes harmóniában. Konklúzió: 2010 novemberében a nagy sikerre való tekintettel már megnyílt a második fióküzlet.
Az édesség – záróakkord vagy főszereplő?
Általában a desszert akkor csábít, amikor az éhség már csillapult. A főételről a desszertre való váltás a hagyományos ízváltást jelzi. Elhagyjuk a szükségletek szféráját, és belépünk a szabad élvezetek birodalmába. Ki kifogásolhatná, ha a végső ízélmény a jövőben az első helyre kerülne?
Ausztriában mindenesetre inkább óvatosan bánnak a nemzetközi trendekkel. A sütemények és édességek terén is meg akarják őrizni a hagyományt és a rendet. Ezt a tapasztalatot szerezte Pierre Reboul is. Több mint egy éve a csúcsminőségű cukrász vezeti a bécsi Herrengasse-ban található Café Central „cukrászműhelyét” és irányítja a fiatal „Orlando di Castello” dizájnéttermet. A francia közvetlenül New Yorkból érkezett a Duna-menti metropoliszba, ahol a sztárséf, Jean-George Vongerichten gasztrobirodalmában dolgozott. Édességek iránti tehetségét tovább bizonyította vendégszereplésein a Bahamákon, Hongkongban vagy Londonban. Az osztrák-amerikai Kurt Gutenbrunnertől Reboul megtanulta: „there’s nothing wrong with the classics!” – igen, bizony.
Amíg a spanyolok Adrià vívmányainak nyomában már egészen más szférákba emelkednek, Reboul francia hazájának cukrászművészetére támaszkodik. A trendteremtő Pierre Hermé mellett, aki a cukrászat Picassója, és aki nem utolsósorban világhírű Ispahan tortakreációja miatt ért el kultuszstátuszt, Pierre Reboul mindenekelőtt a délkelet-ázsiai desszertkonyha precizitása és esztétikája által mutatkozik befolyásoltnak.
A sütemények fővárosában most üdítően nemzetközi szelet kavar. Míg Reboul a világszerte működő csillagos konyhákban tormával, zellerrel és avokádóval, ecettel, sóval és füstös aromákkal bővítette desszertjeit, most az osztrák cukrászművészet klasszikusainak újraértelmezésének szenteli magát. És az Ispahan rózsás makarontortájának általa készített változata, egy friss málnával és licsikrémmel töltött műalkotás rózsakrokant levéllel, majdnem harmonikusabb, mint Hermé eredetije.
Konstantin Filippou is könnyedén mozog nemzetközi szinten. A süteményekért a nemes olasz „Novelli” innovatív konyhafőnöke személyesen felel. Vándorlásai során olyan csúcséttermekben, mint a „Steirereck”, Gordon Ramsey londoni éttermében vagy Juan Mari Arzak San Sebastian-i éttermében, a „polihisztor” mindig a cukrászatban is tevékenykedett. Kifinomult elődesszertjei a főétel után készítik elő az ízlelőbimbókat a szépre, ami még jöhet. Például füstölt rozmaringos briós karamellizált banánnal, pillecukor-banánzselével bevonva, sós mandulafagylalttal és vaníliás bonbonmasszával kísérve. Gyakran használják a fűszerőrlőt kardamommal, szerecsendió-virággal és szegfűszeggel. Egy potpourri, „amely hízeleg az ízlelőbimbóknak, afrodiziákumként hat, szexi és menő”. Só, fűszernövények, csírák, ecet, pörkölt és füstös aromák nem hiányozhatnak az édes „Novelli”-konyha szokatlan alapanyag-keverékéből. A határok feszegetése és közben az egyensúly megőrzése az excentrikus konyhafőnök hitvallása.
A Heinz Reitbauer-féle „Steirereck im Stadtpark” desszertjei is új irányba fejlődtek. A gyümölcs- és zöldségarány – répa, som, naspolya, birsalma és cikória – nőtt, miközben a cukortartalmat drasztikusan csökkentették. A desszertlapokon szereplő termékek nem feltétlenül felelnek meg a desszertkonyha szabványának, de a konyhai vonalának annál inkább: purista ízek, mindig valami új keresésében. Jelenleg Reitbauer és csapata a schönbrunni narancsház fajtaritkaságaival kísérletezik. A savanyú ritkaságok felváltották a klasszikus bonbont is. Művészien elrendezve, hajszálvékonyra, kandírozott szeletekre vágva viszik őket az asztalhoz a „Steirereck”-ben. A termék egyediségének megközelítése során Heinz Reitbauer eljutott a hagyományos módszerekhez. A textúrákat áztatással vagy szárítással változtatja meg, például régi almafajtáknál. A desszertkonyha jövőjét számára az „új” felfedezésre váró termékek jelentik: vadgyümölcsök, régi gyümölcs- és zöldségfajták, virágok és vadon termő fűszernövények. Aromáikat és esszenciáikat apránként dolgozza ki: egy tanulási folyamat a kezdő szakaszokban.
Christian Petz is hagyománytisztelő. Legalább egy ponton. Egy desszertnek édesnek kell lennie. A trendektől és hullámoktól érintetlenül a sztárséf járja a saját útját, és közben megmarad a csokoládénál. Az édes és sós kombinációi számára semmi újat nem ígérnek, éppúgy, mint a zöldségek a desszertek területén. A Nouvelle Cuisine megmutatta. Vitathatatlanul érvényes viszont számára, hogy a cukrászat nem érdemel árnyékos létet. A desszert végül is az a fogás, amire a vendég a leginkább emlékszik. Jelentős ideje ezért Christian Petz azzal a gondolattal játszik, hogy a desszertet egyszer egy menü elejére állítsa. Érdekesnek tűnik számára mindenképpen a hagyományos szokások megfordítás révén történő új értelmezése. Egy megközelítés, amelyet szintén a képzőművészetből kölcsönzött. 1989-ben Daniel Spoerri a klasszikus ételsorrendet egy kiállítási projekt keretében a bécsi Iparművészeti Múzeumban (MAK) megfordította. A román származású svájci művész egy többfogásos menüt kávéval nyitott meg, hogy aztán levessel zárja. De az ilyen kérdésektől eltekintve Petz 2011-ben a legfinomabb csokoládékreációk készítésével foglalkozik: virágos aromájú trüffel, csokoládés karamellák vagy sütemények pohárban.
Azt, hogy a barcelonai „csokidizájn” trenddé nő ki, Petznek is tudomásul kell vennie. Pillantása pragmatikusan világítja meg ezt a „logikus reakciót egy bizonyos telítettségre”. Ültetvény- és dűlőszelektált csokoládék már bőséggel léteztek. Ami marad, ha az ízek kimerültek, az a puszta látvány, a tiszta esztétika, röviden: a dizájn. A Christian Petz körüli Xocolat-csapat jelenleg a tökéletes csokoládé-magassarkú kifejlesztésén dolgozik. Vajon ez a helyes lépés egy édes jövő felé? Vagy egy logikus fejlődés, amely a konyhai trendek összességéből fakad? Mindenhol egyre bonyolultabban, változatosabban, excentrikusabban és nemzetközibben főznek – a cukrászat ezzel párhuzamosan fejlődik. Csak bizonyos helyeken éppen lehagyja a többit, virtuálisan is – vagy hátramenetbe kapcsol: vissza a jövőbe.
Spanyolország, 2011. Az ebéd véget ért, az asztalt leszedték, a kávéhoz bonbonokat kínálnak. A színesen csillogó kapszulák ellenállhatatlan, dús friss kakaóaromát árasztanak a helyiségben – mihelyt levették őket csinos fém talpazatukról. A minimalista dizájnformák nemes rózsa-, fahéj- vagy gyömbérillattal vannak átitatva. A katalán sztárcsokoládékészítő, Enric Rovira tetszetős „csokidesszertjeinek” fogyasztása azonban tisztán szaglási élmény. Virtuális bonbonjait nem éppen fogyasztásra tervezték. A kulináris hagyományokkal való szakítás nem lehet ennél nagyobb. Újnak, mi több, forradalminak azonban mégsem nevezhető.
Dr. Sirocofran futurista már 1932-ben megtervezett egy radikálisan excentrikus „desszertet”, amelyet a „cucina futurista”-ban, az akkoriban meghirdetett futurista konyhában a következőképpen ír le: „Bezárt illatok: Vékony, élénk színű léggömbökbe vezessünk be egy csepp parfümöt. Fújjuk fel és melegítsük fel őket kissé, hogy a parfüm kiáramolhasson, és a burok duzzadt maradjon. Tálaljuk őket a kávéval együtt kis meleg tányérokon, ügyelve arra, hogy különböző illatok legyenek, (...) és lélegezzük be a léggömbökből kiáramló illatot.”
Az mindenki által áhított desszert tehát már a 20. század eleji Olaszországban is veszített testéből, és egy érzéki illat volt minden, ami az ünnepből megmaradt. Ha összehasonlítjuk az F. T. Marinetti köré csoportosuló, a haladást sürgető művészeti mozgalom ideológiáját a mai avantgárd konyha vívmányaival, a vélt innovációk halványabb fényben tűnnek fel. Az 1930-as évek futurista kiáltványában már régóta követelték, hogy „olyan ételeket tálaljanak fel, amelyek megfelelnek a modern ember dinamikus és 'levegősebb' életérzésének: kandírozott atmoszférikus elektromosság, elválasztott tojások, elasztikus édesség stb.” Mindenekelőtt a kémiát kellett volna munkára fogni, hiszen végül is „a jövő eledele a laboratóriumból származik!”
A látnoki felhívást évtizedekkel később elsőként Ferran Adrià követte. A katalán séf a 90-es évek „techno-emocionális” konyhájával váltotta valóra azt, amit Marinetti már sürgetett. Olyan konyhát talált ki az összes érzékszerv számára, amelyben „a dekontextualizálás, az irónia, a látvány és a performansz abszolút megengedett”. Ezzel egyidejűleg megtette a döntő lépéseket a cukrászat új fejlődése érdekében, és feloldotta a határokat az úgynevezett „sós” és „édes világok” között. Testvére, Albert, aki akkoriban a legendás „El Bulli” étterem „édes világainak” vezetője volt, a kreatív desszertművészek új generációjának példaképévé vált. Az édességek ezzel komoly versenytársaivá váltak a főételeknek és társaiknak – vagy mindez nem volt több, mint parfümös levegő?
Barcelona: csokidizájn és desszertékszerek
A kreativitás a katalán főváros, Barcelona hangulatához tartozik. Ott van a levegőben, mint a tenger sója. A központi „El Born” városnegyedben dizájnerek, művészek és konyhafőnökök vetélkednek az élvezet szektorának vezetéséért. Az „istenek eledele”, a csokoládé ott önálló művészeti formává emelkedett, és – a futuristák kiáltványához hasonlóan – ezt egy kulturális fejlődés megfogalmazásaként értelmezik.
A vezető szereplők között Enric Rovira mellett Oriol Balaguer, Antonio és Christian Escribà, valamint Ramon Moratos található. A csokoládéművészek törékeny műalkotásokat terveznek teljes kollekciókban, és azokat érzékszerveket ingerlő bemutatókon prezentálják.
Escribà „Candy-Glam Rings” gyűrűit igazi ékszerekként mutatják be butikokban. Édes „falai” vagy a modern építészet által ihletett „egyetlen darabok” Oriol Balaguertől olyan kiállítótermeket díszítenek, mint a magasan jegyzett műalkotások. Megenni őket valójában túl értékesek.
És legtöbbjük az Adrià testvérek legendás kreatív műhelyében dolgozott, mielőtt szólóban – többek között érzéki hóbortokkal – a magasba törtek volna.
A desszert – az édesség kiáltványa?
2000-ben Jordi Butrón újabb lépést tett. A világ első desszertéttermének, az Espai Sucre-nak a megnyitásával nemzetközi feltűnést keltett – és hívogatóan sok teret adott az édességeknek. Egyedülálló éttermi koncepciójával a többszörösen díjazott katalán cukrász és csokoládékészítő azzal a céllal lépett fel, hogy megszabadítsa a csúcsgasztronómia desszertkonyháját béklyóitól. A 3, 4 vagy 5 fogásos menük közötti választás modern, elegáns éttermében, El Born szívében nem könnyű. A látnok a molekuláris konyha technikai vívmányaira, a klasszikus cukrászat mélyreható szaktudására, valamint pikáns összetevőkre alapozva teljesen új desszertstílust alkot. A cukrot szinte kizárólag a savak kiegyensúlyozására használja, fűszerekkel és friss fűszernövényekkel hangsúlyoz, és az extravagáns, nemzetközileg kiemelkedő „édességeiben” a gyümölcsök mellett zöldségeket is felhasznál.
New York: Sajttorta a vacsora ellen
A „Big Apple”-ben az utánzókra nem kellett sokat várni. Ott Adrià-t és Butrónt a topcukrászok istenként tisztelik, és egy olyan mozgalom vezetőiként ünneplik, amelynek célja a desszertet az új főétellé emelni. A legjobb cím a „ChikaLicious”. New York első, 2003-ban megnyitott desszertbárjában a város valószínűleg legjobb sajttortáját adják át a pult felett, különféle franko-amerikai kreációkat japán esztétika szerint tálalva. Az édes finomságokat három fogásban szolgálják fel: Amuse Bouche, desszert választás szerint és Petit fours válogatás. Asztalt foglalni ebben a „perfect little place”-ben egy kiadós ebéd vagy vacsora utáni desszertre azonban nem lehet.
2009-ben ez a fejlődés elérte a német nyelvterületet is. A „Prinsessan” nyitott nappali konyhájában a hamburgi ambíció és a New York-i életstílus szellemisége olvad össze édes harmóniában. Konklúzió: 2010 novemberében a nagy sikerre való tekintettel már megnyílt a második fióküzlet.
Az édesség – záróakkord vagy főszereplő?
Általában a desszert akkor csábít, amikor az éhség már csillapult. A főételről a desszertre való váltás a hagyományos ízváltást jelzi. Elhagyjuk a szükségletek szféráját, és belépünk a szabad élvezetek birodalmába. Ki kifogásolhatná, ha a végső ízélmény a jövőben az első helyre kerülne?
Ausztriában mindenesetre inkább óvatosan bánnak a nemzetközi trendekkel. A sütemények és édességek terén is meg akarják őrizni a hagyományt és a rendet. Ezt a tapasztalatot szerezte Pierre Reboul is. Több mint egy éve a csúcsminőségű cukrász vezeti a bécsi Herrengasse-ban található Café Central „cukrászműhelyét” és irányítja a fiatal „Orlando di Castello” dizájnéttermet. A francia közvetlenül New Yorkból érkezett a Duna-menti metropoliszba, ahol a sztárséf, Jean-George Vongerichten gasztrobirodalmában dolgozott. Édességek iránti tehetségét tovább bizonyította vendégszereplésein a Bahamákon, Hongkongban vagy Londonban. Az osztrák-amerikai Kurt Gutenbrunnertől Reboul megtanulta: „there’s nothing wrong with the classics!” – igen, bizony.
Amíg a spanyolok Adrià vívmányainak nyomában már egészen más szférákba emelkednek, Reboul francia hazájának cukrászművészetére támaszkodik. A trendteremtő Pierre Hermé mellett, aki a cukrászat Picassója, és aki nem utolsósorban világhírű Ispahan tortakreációja miatt ért el kultuszstátuszt, Pierre Reboul mindenekelőtt a délkelet-ázsiai desszertkonyha precizitása és esztétikája által mutatkozik befolyásoltnak.
A sütemények fővárosában most üdítően nemzetközi szelet kavar. Míg Reboul a világszerte működő csillagos konyhákban tormával, zellerrel és avokádóval, ecettel, sóval és füstös aromákkal bővítette desszertjeit, most az osztrák cukrászművészet klasszikusainak újraértelmezésének szenteli magát. És az Ispahan rózsás makarontortájának általa készített változata, egy friss málnával és licsikrémmel töltött műalkotás rózsakrokant levéllel, majdnem harmonikusabb, mint Hermé eredetije.
Konstantin Filippou is könnyedén mozog nemzetközi szinten. A süteményekért a nemes olasz „Novelli” innovatív konyhafőnöke személyesen felel. Vándorlásai során olyan csúcséttermekben, mint a „Steirereck”, Gordon Ramsey londoni éttermében vagy Juan Mari Arzak San Sebastian-i éttermében, a „polihisztor” mindig a cukrászatban is tevékenykedett. Kifinomult elődesszertjei a főétel után készítik elő az ízlelőbimbókat a szépre, ami még jöhet. Például füstölt rozmaringos briós karamellizált banánnal, pillecukor-banánzselével bevonva, sós mandulafagylalttal és vaníliás bonbonmasszával kísérve. Gyakran használják a fűszerőrlőt kardamommal, szerecsendió-virággal és szegfűszeggel. Egy potpourri, „amely hízeleg az ízlelőbimbóknak, afrodiziákumként hat, szexi és menő”. Só, fűszernövények, csírák, ecet, pörkölt és füstös aromák nem hiányozhatnak az édes „Novelli”-konyha szokatlan alapanyag-keverékéből. A határok feszegetése és közben az egyensúly megőrzése az excentrikus konyhafőnök hitvallása.
A Heinz Reitbauer-féle „Steirereck im Stadtpark” desszertjei is új irányba fejlődtek. A gyümölcs- és zöldségarány – répa, som, naspolya, birsalma és cikória – nőtt, miközben a cukortartalmat drasztikusan csökkentették. A desszertlapokon szereplő termékek nem feltétlenül felelnek meg a desszertkonyha szabványának, de a konyhai vonalának annál inkább: purista ízek, mindig valami új keresésében. Jelenleg Reitbauer és csapata a schönbrunni narancsház fajtaritkaságaival kísérletezik. A savanyú ritkaságok felváltották a klasszikus bonbont is. Művészien elrendezve, hajszálvékonyra, kandírozott szeletekre vágva viszik őket az asztalhoz a „Steirereck”-ben. A termék egyediségének megközelítése során Heinz Reitbauer eljutott a hagyományos módszerekhez. A textúrákat áztatással vagy szárítással változtatja meg, például régi almafajtáknál. A desszertkonyha jövőjét számára az „új” felfedezésre váró termékek jelentik: vadgyümölcsök, régi gyümölcs- és zöldségfajták, virágok és vadon termő fűszernövények. Aromáikat és esszenciáikat apránként dolgozza ki: egy tanulási folyamat a kezdő szakaszokban.
Christian Petz is hagyománytisztelő. Legalább egy ponton. Egy desszertnek édesnek kell lennie. A trendektől és hullámoktól érintetlenül a sztárséf járja a saját útját, és közben megmarad a csokoládénál. Az édes és sós kombinációi számára semmi újat nem ígérnek, éppúgy, mint a zöldségek a desszertek területén. A Nouvelle Cuisine megmutatta. Vitathatatlanul érvényes viszont számára, hogy a cukrászat nem érdemel árnyékos létet. A desszert végül is az a fogás, amire a vendég a leginkább emlékszik. Jelentős ideje ezért Christian Petz azzal a gondolattal játszik, hogy a desszertet egyszer egy menü elejére állítsa. Érdekesnek tűnik számára mindenképpen a hagyományos szokások megfordítás révén történő új értelmezése. Egy megközelítés, amelyet szintén a képzőművészetből kölcsönzött. 1989-ben Daniel Spoerri a klasszikus ételsorrendet egy kiállítási projekt keretében a bécsi Iparművészeti Múzeumban (MAK) megfordította. A román származású svájci művész egy többfogásos menüt kávéval nyitott meg, hogy aztán levessel zárja. De az ilyen kérdésektől eltekintve Petz 2011-ben a legfinomabb csokoládékreációk készítésével foglalkozik: virágos aromájú trüffel, csokoládés karamellák vagy sütemények pohárban.
Azt, hogy a barcelonai „csokidizájn” trenddé nő ki, Petznek is tudomásul kell vennie. Pillantása pragmatikusan világítja meg ezt a „logikus reakciót egy bizonyos telítettségre”. Ültetvény- és dűlőszelektált csokoládék már bőséggel léteztek. Ami marad, ha az ízek kimerültek, az a puszta látvány, a tiszta esztétika, röviden: a dizájn. A Christian Petz körüli Xocolat-csapat jelenleg a tökéletes csokoládé-magassarkú kifejlesztésén dolgozik. Vajon ez a helyes lépés egy édes jövő felé? Vagy egy logikus fejlődés, amely a konyhai trendek összességéből fakad? Mindenhol egyre bonyolultabban, változatosabban, excentrikusabban és nemzetközibben főznek – a cukrászat ezzel párhuzamosan fejlődik. Csak bizonyos helyeken éppen lehagyja a többit, virtuálisan is – vagy hátramenetbe kapcsol: vissza a jövőbe.