Anna Burghardt szövege Fotó: www.bridgemanart.com
„Ez nem desszert.” A kritika tárgya?
Egy fehér csokoládéból készült kreáció libamájjal, amelyet egy nemzetközi cukrászversenyre neveztek be. A kemény szavak Jordi Butróntól, a barcelonai „Espai sucre” desszertétterem főcukrászától származtak, aki számos fiatal cukrász példaképe. Például a jelenlegi német év cukrászáé, Christian Hümbsé is. Ő a hamburgi „Haerlin” étteremben szalonnával is kísérletezik, egy kókuszos és lime-os elődesszerthez, és aromáját tekintve abszolút meg tudta érteni a kolléga fehér csokoládé és libamáj kombinációját. „A húsos hozzávalóknak azonban legfeljebb az elődesszertben van helyük” – mondja –, „ahol a főételből származó férfias hozzávalókat még egyszer fel lehet idézni.” És: „Barátja vagyok az új gondolkodásmódoknak” – Hümbsöt végül is a részben szinte elrugaszkodott, zöldségalapú és fanyar desszertjeiért dicsérik, olyan hozzávalókkal, mint a saláta és a kovász –, „de meg tudom érteni azokat, akik azt mondják, ha most a cukrászatban is elkezdünk hússal dolgozni, a menü már nem kerek.”
Egy ártalmatlan kis darabka libamáj mint desszert-összetevő a botrány tárgya egy olyan versenyen, amely az avantgárdot gyűjti össze a cukrászatban? Mit mutat ez? Azt jelenti: a desszert az utolsó tabu. Bár az összes többi korlát már átszakadhatott – a hús, a hal és a vér még mindig nem való desszertbe. Vérből készült macaron? Igen, szívesen, de csak amuse-gueule-ként, a spanyol Andoni Luis Aduriz ötlete a „Mugaritzból”. Sanguinaccio, egy régi olasz desszert csokoládéból és disznóvérből? A mai változatok már elhagyják a disznóvért. A libamájas felháborodás azonban még valamit mutat: a desszertek erősen érzelmi ügyek. Azért is, mert az édesség a testi fejlődésben valami nagyon érzelmi dolog. Kulcsszó: jutalom, vigasz, kielégülés. És éppen ezzel kapcsolatban megy jelenleg sok minden rosszul: túl sok technika és hidegség, túl kevés melegség és puhaság.
Maga a desszert a klasszikus menüfelosztás valószínűleg legérdekesebb fogása, jelentésszintekkel telített. A gyermekkori emlékek itt ugyanolyan fontosak, mint bármely más fogásnál, ami például a pattogó cukorral, vattacukorral vagy pillecukorral folytatott legújabb huncutságokban nyilvánul meg. A desszert az a fogás, amellyel a menü végén elfoglalt exponált helyzete miatt más elvárásokat támasztanak, mint a többivel szemben. A desszert felszolgálásával egy menü mindig új szakaszba lépett. A só- és borsszórókat elviszik, ha vannak, a kenyérmorzsákat lesöprik az abroszról. A középkorban az abroszt is lecserélték. Így magyarázható a Nachtisch (desszert/utóétel) szó. A Dessert szó pedig, nem túl ígéretesen, a desservir-ből – az ételek elhordásából – származik.
A desszerteknél továbbá tudatosan vagy tudattalanul nemi fogalmakkal dobálóznak, méghozzá nem is kevéssel. Az édességet nőiesnek, a kevésbé édeset férfiasnak érzik – lásd a „Herrenschokolade” (férfi csokoládé) kifejezést, illetve a tapasztalatlan sommelier-k még mindig főként édesbor-ajánlatait nőknek. Jelenleg a férfias vagy metroszexuális desszertek a téma, mivel hűvösek, acélosak és kevésbé édesek, akár zöldséggel, akár anélkül. És a cukor visszafogott használatával készült desszertek még sokáig előretörőben lesznek. A zöldséges desszertek ezzel szemben már majdnem kimentek a divatból. Ezeknél a dél-tiroli Norbert Niederkofler és osztrák cukrásza, Phillip Sigwart a „Hubertusból” úgy vélik, az egyik kardinális hiba azt hinni, hogy minden zöldségfajta alkalmas erre. „De ez nem lehet saláta, amit csak desszertként tálalnak, csak egy kicsit édesebben. Ebben sok a téves gondolkodás. Mi csak olyan zöldségfajtákat veszünk, amelyek természetes édességük miatt adódnak. Cékla, répa.” Phillip Sigwart másokhoz hasonlóan azon dolgozik, hogy a cukrot alternatív édesítőszerekkel helyettesítse. És ezalatt kifejezetten nem a steviát érti. „A búzafű például részben helyettesítheti a cukrot. Nézd meg, milyen édesség alakul ki a szájpadláson!” A nőies = édes egyenletet egyébként esetleg újra kell definiálni: a gondolkodó Heinz Reitbauer a „Steirereckből” például arról beszél, hogy a nőiességet virágok és különösen finom szerkezetek formájában visszahozza a meglehetősen férfiassá vált desszertszférába.
A desszertet már nevezték „utolsó ítéletnek” – mert ez az, amely az emlékezetben a legfrissebb –, vagy akasztott ember utolsó vacsorájának: mert utána újra kezdődik az élet komolysága. Gyakran nagyhangúan „fináléként”, „tűzijátékként” harangozzák be, és gyakran annál inkább elmarad a várakozásoktól.
Ennek csak részben oka az a gyakran panaszolt állapot, hogy nagyon kevés a képzett cukrász és cukrásznő. A desszertlapok gyakran eleve rosszul megtervezettek: ha három desszert közül háromnak a fő összetevője fagylalt vagy sorbet – márpedig ez nem ritka –, akkor a konyha nem értette meg a választék szót. Valamikor érvényben volt az az íratlan törvény, hogy egy desszertlapnak mindig tartalmaznia kell valamit csokoládéval, egy tésztás ételt, valami könnyűt, például gyümölcsből és joghurtból, és egy fagylaltos fogást. Ebből ma keveset venni észre. A Pacojet ma már minden konyhában ott van, vele szélsebesen mindent sorbetté lehet varázsolni. Lehet vele eredetinek lenni – sört vagy mustárt felszolgálni fagylaltként –, és könnyű utat is lehet választani. „Házi készítésű kalamondin-sorbet” áll akkor a lapon. Fantasztikusan hangzik, és magas művészetnek! Valójában a kalamondin egy kis citrusféle, kellemetlenül sok maggal, amely a kereskedelemben csak püré formájában kapható a Les vergers Boiron cégtől. A kész pürét tehát bedobják a házon belüli Pacojetbe. És kész is a „házi készítésű” kalamondin-sorbet, amellyel az étlapon a magas saját készítésű arányt akarják hangsúlyozni. Valójában ez tiszta convenience. Ennek már semmi köze a főzéshez. Nincs kifogásom egy frissítő kalamondin-sorbet ellen önmagában, de szabad-e itt halkan megtévesztésről beszélni?
Ez a könnyelmű konyhatechnikai alkalmazás is mutatja: a desszert a magasabb szintű gasztronómiában leginkább azért van krízisben, mert érzelmi identitását nem vagy félreértik. A menü komfortzónájának, a kanapénak, a munka utáni pihenésnek kellene lennie. El akarjuk engedni magunkat, el akarunk kényeztetődni (bármilyen elcsépelt is ez). És túl gyakran kapunk egy „munkafeladatot”. Nyers édeskömény-szeleteken kell átrágni magunkat, mert a zöldséges desszertek divatosak. Értékelnünk kell az olyan ételnevek vicces voltát, mint a „love is in the air”. Megint össze kell vadászni a tányéron az X számú eredeti összetevőt, mint a makaronok vagy a maltodextrinnek köszönhetően könnyű porrá váló olajokból készült „hó”, és minden egyes apró zselépöttyön pontosan megkóstolni, csodálnunk kell a desszertek narrativitását, amelyek „földeket” építenek édes „pumpernickel-földből”, és különféle elemeket ültetnek bele. A mai desszertek gyakran a precizitás bátor remekművei, sokrészes tányértájak, az összes elérhető konyhatechnológia és az ezekből adódó trendelemek felvonultatása. A munkaerő-ráfordítás óriási, a segédeszköz-igény nagy, a wow-hatás a szájpadláson azonban a kreativitás és a konyha technikai tudása iránti minden csodálat ellenére elmarad. Ezek a techno-desszertek, amelyekben egyáltalán nem lehet elmerülni, cserélhetőek, nemzetközileg és nemzetileg egyaránt.
És ez a tésztás ételek fellegvára, Ausztria számára az igazi tragédia.
Újra és újra panaszolják, hogy Ausztria nemzetközileg ugyan néhány étteremmel felhívja magára a figyelmet, de semmilyen olyan bélyeggel nem tűnik ki, amilyennel például a spanyolok vagy a skandinávok rendelkeznek a molekuláris konyhával vagy a nyers természetkonyhával. Pedig Ausztriának van egy tésztás ételkultúrája, amely nemzetközileg összehasonlíthatatlan. Érzelmileg megérintő, mert meleg, puha elemekkel rendelkezik. Regionálisan gyakran pontosan beazonosítható – kulcsszavak: karintiai Reindling, felső-stájerországi Fedlkoch, salzburgi Nockerln. Hatalmas variációs lehetőségek kicsi, teljesen komplikációmentes hozzávalólistával – mi mindent lehet készíteni csak búzadarából, túróból, morzsából és mákból! De ez a tésztás ételkultúra a csúcsgasztronómiában jelenleg teljesen elveszik. Természetesen vannak kivételek, például Thomas Dorfer a „Landhaus Bacherből” a Scheiterhaufennel, Andreas Döllerer a sült egerekkel (Gebackene Mäuse), Rainer Melichar a „Nibelungenhofból” egy égi módon finom cseh szilvalekváros lepénnyel, Heinz Reitbauer különféle ötletekkel a tejberizsből.
Máshol a regionalitást sokszor csak hozzávalók formájában élik meg, nem ételek formájában. A regionalitást tehát nem igazán főzik meg. Regionális hozzávalókból nemzetközileg cserélhető elemeket készítenek, az aromás adaptáció könnyű: a kiszúrt zselékörök éppenséggel somból készülnek, a „hó” tökmagolajból, a sorbet Uhudlerből, a mindent átható crumble mákkal. Ez kedves, de nemzetközileg is elcsépelt taktika. A desszertes tányérok optikailag cserélhetőek.
Mi szól az ellen, hogy a tésztás ételhagyományt újra a kulináris gondolkodás fókuszába helyezzük, hogy a jövő egyértelműen osztrák desszertkonyháját fejlesszük ki, a nemzetközi adaptáció lehetőségével, és ezt megfelelően forgalmazzuk? A túrógombóc variációja vagy a jeges császármorzsa (Kaiserschmarren) nem lehet minden. Ezúttal nem elég néhány klasszikusra támaszkodni. A cél az, hogy valóban elfeledett régi recepteket hozzunk vissza az osztrák főzési tudatba, és rájuk építsünk korszerű ételeket. Egy desszert, amely egy régi osztrák tésztás ételen alapul, minden étlapon, és máris lenne egy irányvonal.
E koncepció értelmessége már egyetlen régi szakácskönyvvel igazolható: már csak Katharina Prato szakácskönyvében, Christoph Wagner újrakiadásában, az utóételek és édes főételek elképesztő sokfélesége található meg, amelyek mentén egy új osztrák desszertkonyhát lehet elgondolni, és amelyek önmagukban is valahogy modernek. Gyerekkásza (Kindskoch) égetett cukorral – a crème brûlée-t már régóta tudjuk. A kifőtt giliszták (Ausgedünstete Regenwürmer) tejszínes tésztából készült nudlik, zsírral és cukorral kifőzve, „amíg gubancosak nem lesznek”. A formákba (konyhai játék!) helyezett palacsintákat olyan töltelékekkel egészítik ki, mint a nudli narancshéjjal vagy tejberizzsel. A trompe-l’œil (szemet megtévesztő) étel a zsírban sült rizskörte, egy szegfűszeggel mint szárral. Csokoládés kolbászkák rizs-liszt-tejszín-csokoládé krémből formázva és panírozva – milyen jól mutatna ez a név a mai étlapokon! Gomba Chaudeau-val: gomba formájú formákban sült vékony császármorzsa-tészta, boros Chaudeau-val töltve. Az „Aufläufe, Köche, Puddings” (Felfújtak, kásák, pudingok) fejezet még zöldséges desszertet is tartalmaz: borsókása, jó adag cukorral és fűszerekkel. Továbbá megtalálható: fenyőmagos puding, kenyérkása, fekete puding, mák- vagy mogyorókása „narancshéj-illattal”. A Prato-szakácskönyv és mások felsorolnak korszerű, mert furcsának ható recepteket, mint az édes tepertős rétes, amelyet például Max Leodolter a „Lurgbauerben” már felélesztett, a savanyúkáposzta-torta vagy a fahéjjal és cukorral készült rákos bukták. Utóbbiak a barokk korban ugyan nem desszertnek szánták, hanem a menü egy korábbi „stációján” szolgálták fel. De ha a rákos bukták ma desszertként szerepelnének egy osztrák étlapon – esetleg rövid kommentárral és forrásmegjelöléssel –, akkor a hazai tésztás ételek új fejezetet nyitottak volna. Apropos hús és hal a desszertben, mint utolsó tabu.