Jelenleg a Néppártnak 71, a szociáldemokratáknak 40, a szabadságpártiaknak 31, a zöldeknek 26, a Neosnak pedig 15 képviselője van. Ha hihetünk a közvélemény-kutatásoknak, a jövőben a jelenlegi öt helyett akár hét parlamenti pártunk is lehet. A pártpaletta ilyen mértékű töredezettsége ma már sok európai országban megfigyelhető, és megnehezíti a kormányalakítást. Nálunk is elképzelhetőek a jövőben három-, sőt négypárti koalíciók. Hogy az ilyen kormányok milyen nehézségekkel küzdenek a gyakorlatban, az a német „jelzőlámpa-koalíció” példáján figyelhető meg.
Wolfgang Schüssel csínytevése
A választási kampány velejárója, hogy a pártok kizárnak bizonyos koalíciókat, kormányzásra alkalmatlannak nyilvánítják az ellenfél pártvezetőit, és olyan koalíciós feltételeket fogalmaznak meg, amelyekről tudniuk kell, hogy azok megvalósításához nagy valószínűséggel nem fognak partnereket találni. De mindez a saját bázis mozgósítását szolgálja. Aztán a választás estéjén, amikor a szavazatokat összeszámolták és a mandátumokat elosztották, eljön az igazság pillanata. Az osztrák alkotmány értelmében most a szövetségi elnök van soron, akinek bár széles körű felhatalmazása van a kormányalakításban, végső soron el kell fogadnia, ha két vagy több párt megállapodik egy közös programban, és együtt rendelkeznek a nemzeti tanácsi többséggel.
Így volt ez 1999-ben. Akkor a Viktor Klima vezette SPÖ lett a legerősebb párt 65 mandátummal, így ők lettek a választás győztesei; a Wolfgang Schüssel vezette ÖVP és a Jörg Haider vezette FPÖ egyaránt 52 mandátumot szerzett, bár a szabadságpártiak szavazatszámban hajszálnyival a Néppárt előtt végeztek, a zöldek pedig 14 mandátumot kaptak. Az akkori szövetségi elnök, Thomas Klestil kifejezett akarata ellenére Schüssel koalíciót kötött Haiderrel, amely 104 mandátummal többséggel rendelkezett a nemzeti tanácsban.
Ez volt az első alkalom a Második Köztársaságban, hogy a győztes párt nem vett részt az új kormányban. Létezik tehát az a precedens, hogy a nemzeti tanácsi választásokon első helyen végző párt ellenzékbe kerül. Ha 2024-ben ismét ez történne, az nem lenne premier, és teljesen a demokratikus kereteken belül maradna. Egyébként óvatosságra van szükség a pártok választás előtti koalíciós ígéreteivel vagy elutasításaival kapcsolatban. Emlékezzünk vissza 1970-re. Bár Friedrich Peter, az FPÖ vezetője a választási kampányban azzal kampányolt, hogy megakadályozza a vörös szövetségi kancellárt, végül tűrte Bruno Kreisky szövetségi kancellár SPÖ-kisebbségi kormányát, aki 1983-ig maradt hatalmon.
„Vörös macska” és „nyugdíjrablás”
Az idei választások előtti csetepaté egy kicsit a háború utáni közvetlen időszak harci jelszavaira emlékeztet. Az akkori nagy pártok kampányaikat mindig azzal a félelemkeltő érveléssel folytatták, hogy ha a másik fél nyer, a demokrácia összeomlása fenyeget. 1949-ben az ÖVP a közelgő „vörös macskát” festette plakátjaira, 1962-ben azzal figyelmeztetett, hogy „már csak egy szocialista mandátum, és kezdődik a vörös uralom”, 1966-ban pedig, amikor a Bruno Pittermann vezette SPÖ nem utasította vissza a kommunisták választási ajánlását, ez állt: „A népfront fenyeget!”. Az SPÖ 1949-ben Leopold Figl ÖVP-s szövetségi kancellárt fekete macskaként plakátolta ki a következő szlogennel: „A macska nem hagyja abba az egerészést, az ÖVP nem a hazudozást”. 1953-ban pedig a „nyugdíjrablás” volt a nagy téma: „Védekezzetek a nyugdíjrablás ellen, szavazzatok az SPÖ-re!”. 1959-ben az SPÖ ezzel kampányolt: „Pittermann mindenkinek, szavazzon a 2-es listára, Szocialista Párt”. Az ÖVP erre ezzel a szlogennel válaszolt: „Ha mindenki Pittermannra szavaz, az mindenkinek keserű lesz. Ezért szavazz az 1-es listára, ÖVP”. Akkoriban egyébként az SPÖ lett először a Második Köztársaságban a legtöbb szavazatot szerző párt, bár a Julius Raab, az államszerződést aláíró kancellár vezette ÖVP a választási aritmetika miatt egy mandátummal többet kapott, mint az SPÖ. E választási eredmény következményeként a Néppártnak az új Nagy Koalícióban át kellett adnia a külügyminisztériumot a szocialistáknak, amit Bruno Kreisky vett át, ami politikai felemelkedésének egy újabb fontos állomása volt.
Új propagandamódszerek
Az 1962-es és 1966-os választási kampányok, amelyek az ÖVP győzelmét hozták, stílusváltást jeleztek a propagandamódszerekben. Ez még inkább igaz az 1970-es választási csatára, amelyet nagymértékben meghatározott a televízió, amelyet Kreisky a rádióreform után az információs offenzívával tudott kihasználni. „Válassza a modern Ausztriát – SPÖ: Progresszív oktatás, felemelkedés mindenkinek, legyen mindenkinek jobb” – plakátolta az SPÖ. A Löwelstraßén, ahol Heinz Brantl reklámigazgató mozgatta a szálakat, teljesen a szimpátia-reklámra és a párt nyitására építettek a polgári-liberálisok számára is választható frontemberrel, Bruno Kreiskyvel.
A Néppárt számára kontraproduktív volt az „Egy igazi osztrák – ÖVP – Dr. Josef Klaus szövetségi kancellár” című plakátjuk. Ez burkolt utalás volt Kreisky zsidó származására, aki a modernizációs kurzust képviselte. 1971-ben a szocialisták a „Hagyják dolgozni Kreiskyt és csapatát” mottóval győztek. Az 1970-es években a politikai diskurzus új formája jött létre a választási kampányokban. Amerikai mintára minden modernebb, médiaközpontúbb és személyre szabottabb lett. A csúcsjelölteket erősebben helyezték előtérbe.
A 2024-es irányválasztás
Most, fél évszázaddal később, az egykori nagy pártok, az ÖVP és az SPÖ szavazóik 50 százalékát elveszítették, a jobboldali populizmus divatos – Jörg Haider volt az úttörő Európában –, és egyre észrevehetőbben csúszik át a jobboldali radikalizmusba. Az új közösségi média egyfajta elektronikus kocsmaként működik, és platformot kínál a gyűlöletbeszélőknek az álhírek és a dezinformáció terjesztésére. A komoly, hagyományos média gazdasági kényszerek miatt védekezésre kényszerül, egyre több ember fogékony az összeesküvés-elméletekre.
A „rendszert”, amely 1945 óta meghatározta a gazdasági felemelkedést és a liberális demokráciát Ausztriában, a szélsőjobb megkérdőjelezi. Az „eliteket”, a „régi pártokat” és a „hazug sajtót” ellenségképként állítják be, az Európai Uniót, amelyből Ausztria az 1990-es évekbeli csatlakozása óta sokat profitált, „bürokrata rezsimként” denunciálják, az autoriter „vezéreket”, mint Putyin, Orbán az „illiberális demokráciájával” vagy Trump, pedig imádják.
Sok minden az 1930-as évekre emlékeztet. Ide tartozik a jobboldali radikális bűncselekmények és az antiszemitizmus növekedése. A politikai spektrum másik oldalán, a szélsőbaloldalon a KPÖ feltámadását éli. A kommunizmus, amely oly sok szenvedést okozott Európában, láthatóan elvesztette a borzalmát sok kortársunk számára. A polarizáció ma sokkal nagyobb, mint 20-30 évvel ezelőtt. Ezúttal nem csupán napi politikai vitákról van szó, hanem magáról a demokráciáról. Ezért olyan fontos az idei őszi nemzeti tanácsi választáson a magas választási részvétel. A demokrácia nem magától értetődő, azt folyamatosan újra meg kell védeni és ki kell harcolni.
