„Mi lenne, ha a Facebook a valódi élet lenne?” A közösségi médiáról szóló videójával Michael Buchinger 2010-ben ért el áttörést a YouTube-on. Tizenkét évvel később a 29 éves fiatal nemcsak milliók kattintását gyűjtötte be, hanem a televízióban is remekelt, kabaré-színpadokat hódított meg és könyveket írt. Michael Buchinger legújabb alkotása az „Alle Jahre nie wieder” címet viseli, és – hogyan is lehetne másképp – a karácsonyi ünnepnek szenteli, egy jó adag gyűlölettel. A schau a Burgenlandból származó bécsivel Podersdorf am See-ben találkozott egy interjúra.
schau: Te a YouTube-on és a gyűlöletlistáidon nőttél fel. Hogyan írnád le a fejlődésedet 2009-es indulásod óta?
Michael Buchinger: Azt mondanám, hogy idővel egyre inkább a hagyományos média felé fordultam, például a könyvprojektjeimmel. Azt akartam, hogy amit csinálok, az a fizikai világban is megjelenjen. Emellett biztosan érettebb is lettem. Az első internetes tartalmaim között például tanárparódiák is voltak. Akkor tanultam meg nagyon gyorsan, hogy óvatosnak kell lenni azzal, kivel kapcsolatban teszel vicces megjegyzéseket nyilvánosan. Mert a videók mindig azoknál az embereknél kötnek ki, akiknek valójában nem kellene látniuk őket. Ez azt jelenti: ha ma kibeszélek valakit, akkor azt névtelenül teszem (nevet).
Betekintést engedsz a követőidnek a mindennapjaidba és az élményeidbe. Mondhatjuk, hogy ezek a személyes bepillantások a sikerrecepted részei?
Lehetséges, az hitelesség és a közvetlenség fontos szempontok az influencer- és Instagram-létben is. Mégis van egy bizonyos határom, és nem adok ki mindent. Mindenkinek meg kell találnia a saját egyensúlyát, és magának kell eldöntenie, mi rendben van és mi nem. Ami sok barátomnak és ismerősömnek például őrültségnek tűnik, az az, hogy az emberek tudják, hogyan néz ki a hálószobám. Engem személy szerint ez egyáltalán nem zavar – a lényeg, hogy senki ne álljon a lakásom ajtaja előtt. Bár ez is megesett már velem, és egyáltalán nem voltam elragadtatva (nevet).
Ennek ellenére megértem, hogy az emberek úgy érzik, barátságban vannak velem, mert olyan sokat tudnak rólam. Nemrég egy barátnőmnek bizalmasan meséltem egy közelgő műtétről, mire ő csak annyit mondott: „Ezt már úgyis tudom, hallottam a podcastodban.” Amikor az ember így ül a kis zugában a mikrofonnal, és őszintén mesél a mindennapjairól, gyakran elfelejti, hogy 20 000 ember hallgatja.
Mi volt számodra a legnagyobb siker eddig?
A legnagyobb sikereim közé két dolgot sorolok. Először is, hogy két éve felkerültem a Forbes magazin „30 alatt 30” listájára. Ez azért volt különösen jó, mert az emberek végre megtudták, hogy 30 alatt vagyok (nevet). Addig ugyanis mindenki idősebbnek nézett a koromnál. Másodszor pedig az az előadásom, amikor körülbelül 1200 ember előtt léptem fel a bécsi Globe-ban, ahová kifejezetten meghívtam a családomat. Számomra ez egy nagyon különleges pillanat volt, mivel általában gátlásos vagyok, ha barátok vagy családtagok ülnek a közönség soraiban.
Vannak olyan dolgok, amikről lebeszélnéd a korábbi énedet?
2015-ben négy hónapig Berlinben éltem – és hamar rájöttem, hogy az a város egyáltalán nem nekem való. Ott mindenki menő, és mindenkinek van valamilyen internetes projektje. Ekkor gondoltam úgy: inkább visszamegyek Ausztriába, ahol a digitális üzletemmel különleges hópehelynek számítok. Én Bécsbe és Burgenlandba való vagyok.
Miért költöztél egyáltalán Berlinbe?
Egyfajta YouTube-ügynökségnél voltam, amely három másik youtuberrel együtt egy közös lakásba költöztetett. Ma már nem mennék bele ebbe. Egyrészt nem vagyok közös lakásban élős típus, másrészt az ember nem akar egész nap olyan emberekkel lenni, akik ugyanazt csinálják. Ha kolbászárus vagyok, akkor sem akarok olyan lakásban élni, ahol más kolbászárusok is laknak. Szeretem a személyes szabadságomat, és nem akarok mindig csak a YouTube-ról és az influenszerek világáról beszélni.
Ha már a költözésnél tartunk: a burgenlandi Müllendorfban nőttél fel, és jelenleg Bécsben élsz. El tudod képzelni, hogy később újra vidéken élj?
Mindenképpen! Jelenleg egy telket keresek Burgenlandban, egyelőre főleg a hétvégékre és a nyárra. Aki ezt olvassa, és van egy tippje a számomra: csak bátran!
Hol találsz inspirációt az alkotáshoz?
Ahogy öregszem, egyre több inspirációt találok a szabadban és a természetben. Alapvetően olyan ember vagyok, aki szeret zenét vagy podcastokat hallgatni séta közben. De elhatároztam, hogy félreteszem a fejhallgatót, hogy jobban érzékeljem a körülöttem lévő hangokat – legyen szó Burgenlandról vagy egy bécsi parkról. A munkámban jó megfigyelőnek kell lenni, nyitva kell tartani a szememet és a fülemet. Gyakran inspirálnak olyan emberek, akik a parkban vagy a kávézóban a szomszéd asztalnál beszélgetnek. Új ötleteket akkor is kapok, ha olyan helyzetekbe kényszerítem magam, amikhez nem feltétlenül van kedvem, például egy buliba. De akkor azt gondolom: a legjobb esetben jól szórakozom, a legrosszabb esetben pedig lesz egy jó sztorim a podcastomba vagy a gyűlöletlistámra.
Thomas Brezinával közös „Drei wollen Durchblick” után hamarosan egy új podcastot indítasz. Mire számíthatunk ettől?
Thomas Brezina és köztem megmarad a kombináció, de a változó vendégek helyett egy harmadik személy, akit sokan ismernek majd, állandó tagként csatlakozik. Hárman egészen kötetlenül csevegünk majd különböző témákról, tehát már nem lesz olyan interjúközpontú, mint a „Drei wollen Durchblick”.
Michael Buchinger és Thomas Brezina: Hogyan jött létre az együttműködés?
Van egy közös ismerősünk, és egy nap lehetőségem nyílt megismerni őt és interjút készíteni vele a YouTube-csatornámra. Számomra az akkor egy kellemetlen helyzet volt, nagyon izgultam. Azóta elég gyakran találkozunk, és már nem vagyok ideges, de továbbra is csodálom az egyedülálló karrierútja és az ereje miatt.
Nemrég jelent meg a negyedik könyved „Alle Jahre nie wieder” címmel. Általánosságban hogyan viszonyulsz a karácsonyi ünnephez, és melyik rituálét utálod benne a legjobban?
Alapvetően a karácsonyt amúgy is kedves ünnepnek tartom. A probléma, mint mindig, a többi ember és az velük járó kényszerek. Minden évben azt mondom magamnak: „Ezt a marhaságot soha többé nem csinálom!” Aztán a következő évben azt mondom: „Na jó, a karácsonyt csak meg kell ünnepelni.” Ami a legidegesítőbb, az az, ahogyan az ajándékozást kezelik. Mára majdnem mindegyik szerettemmel megbeszéltem, hogy nem ajándékozunk, de akkor meg nem jövök karácsonyi hangulatba. Szerintem hozzátartozik az ünnephez, hogy az ember gondol a másikra és ad valami apróságot.
Mire számíthatnak a rajongók az elkövetkező hónapokban és talán években?
A közeljövőben gyakrabban leszek látható a televízióban. Az „Alle Jahre nie wieder” biztosan nem az utolsó könyvem volt, és egy új kabaréműsor is tervben van. És ki tudja, talán egyszer színészként is látnak majd egy igazán jó filmben, az nagyon tetszene.
Köszönöm a beszélgetést.
Michael Buchinger negyedik könyve még a legelszántabb karácsonyi zsörtölődő arcára is sötét mosolyt varázsol a legmegerőltetőbb ünnep alkalmával – hiszen nincs egyedül!
Heyne Verlag, 192 oldal,
ISBN 978-3-453-60643-2,
12,40 eurótól
