A „Trónok harca” óta a tömeg visít, ha megjelenik Nikolaj Coster-Waldau. De sikere nem a semmiből jött. Valójában az 1993-as „Éjőrség” („Nightwatch”) című dán thrillerrel hívta fel magára a nemzetközi figyelmet – amiből később egy remake is készült Ewan McGregorral. A „Sólyom végveszélyben” („Black Hawk Down”) című filmben 2001-ben volt látható. A 2005-ös „A hóhér” („Shadow of the Sword”) című leírhatatlan német produkciót – nos, hagyjuk. A dán színész mindenesetre úgy döntött, hogy mostantól kezdve minden projektben már az elejétől kezdve részt vesz. Az „Against the Ice” esetében ez azt jelentette: először írás, aztán irány Grönland, forgatás szánhúzó kutyákkal. Mert: az ember nem fél a kockázattól. A schau a Berlinalén interjúvolta meg az 52 éves színészt.
schau: Az „Against the Ice” filmben szánhúzó kutyák csapatát vezeti. Egyáltalán kijön a kutyákkal, Coster-Waldau úr?
Nikolaj Coster-Waldau: Igen, igazából igen, ezek a csodálatos szánhúzó kutyák! A jegesmedvés jelenetek már nehezebbek voltak. Valójában egy izlandi judo nehézsúlyú bajnok volt az, aki vadul dobált engem. Azt akartam, hogy a lehető legvalóságosabbnak tűnjön, ezért hagytam a fejemet lógni. Ennek következtében gyorsan agyrázkódást is kaptam.
Grönlandnak különleges jelentése van az ön számára, a felesége, Nukâka onnan származik…
Grönland sokat jelent nekem. Varázslatos hely. Olyan hatalmas, ugyanakkor csak 55 000 ember él ott. Ez az ország a megfelelő arányba helyezi az ember saját létezését. Azt hisszük, mi irányítunk, mi vagyunk a tápláléklánc csúcsán. Grönlandon ez másképp fest. Bolygónk nagy részét – immár az antropocén korban vagyunk – a saját szükségleteinkhez igazítottuk. De ott fent a bolygó még mindig olyan, mint évezredekkel ezelőtt. Tíz percig sétál az ember a természetben, és az első embernek érzi magát a teljesen érintetlen világ közepén.
Tegyük fel, hogy 150 évvel ezelőtt élt volna: Érdekelte volna egy ilyen expedíció?
Ki tudja, talán. Természetemnél fogva nagyon kíváncsi vagyok. De amit ezek az emberek átéltek, az nagyon ijesztő is volt. A könyv alapjául szolgáló műben sokkal több jegesmedvetámadás szerepel. Grönlandon ez is egy külön dolog: más a hozzáállás az élethez és a halálhoz. A halál egyszerűen az élet része.
Egy ilyen projekt afféle ellenszere annak a médiafelhajtásnak, amely az elmúlt években körülvette?
Őszintén szólva, ezt csak viszonylag kis dózisban élem meg. A felhajtás az életem kevesebb, mint egy százalékát teszi ki, és még szórakoztató is. Ilyesmi csak a premierfilmeknél fordul elő, ahol sikítoznak és mindenki megőrül.
Végül is ez teszi lehetővé az ilyen projekteket, nemde?
Persze. A „Trónok harca” sok ajtót megnyitott. De nagyon izgalmas anyagunk is volt, és Netflixes emberek, akik érdeklődtek iránta. Feltétlenül „on location”, azaz a helyszínen akartunk forgatni, hogy hitelességet teremtsünk. Nagy szerencsénk volt a Netflixszel mint partnerrel, aki finanszírozni tudta az egészet. A film elején látható jeget Grönland nyugati partján vettük fel, így néz ki ott télen. Ez nem CGI (számítógépes grafika, a szerk. megjegyzése). És hiszem, hogy ezt látni és érezni is lehet. Egyszerűen más, ha az ember valamit csak számítógéppel hoz létre, de talán ebben romantikus vagyok.
Mik voltak a legnagyobb kihívások, Coster-Waldau úr?
Valójában a forgatás előtt voltak a legnagyobb kihívások – a finanszírozás és hasonló dolgok. Vicces módon a koronavírus a kezünkre játszott, például az izlandi forgatásnál. Általában rengeteg turista van ott, akik hatalmas teherautókkal hajtanak a gleccserekbe. Most az összes jármű szabad volt. A viharok igaziak voltak. Bármely más országban leállították volna a forgatást. Mi forgattunk, amíg evakuáltak minket. Őszintén szólva, imádtam. Színészként ilyenkor már nem is gondolkodik az ember a játékon. Csak játszik. Pár évvel ezelőtt egy filmet kizárólag kék háttér előtt forgattam. Ahhoz képest ez összehasonlíthatatlan.
Hogyan tudták ezek az emberek valaha is véghezvinni az ilyen expedíciókat?
Azt hiszem, végül is ez olyan, mint minden az életben, ha nagy projekt áll az ember előtt – még ha csak egy szoba kifestéséről van is szó –, az ember elkezd egy sarokban, és akkor lépésről lépésre megy tovább. Hinni kell abban, hogy lehetséges. Csak akkor válik nehézzé, ha az ember elveszíti a reményt, ez inkább fejben dől el.
A lányai ahhoz a generációhoz tartoznak, amely küzd a klímaváltozás ellen?
Nagyon tisztában vannak a téma fontosságával. Én magam az ENSZ Fejlesztési Programjának nagykövete vagyok. Fiatal koromban én is tüntettem. Anyám gyerekkoromban elvitt atomerőmű-ellenes tüntetésekre Németországban. Amikor 17 éves voltam, létezett a dán földalatti konzorcium, egy fiatal, lázadó csoport, amelyhez mindenképpen csatlakozni akartam. Volt egy akciónk, amellyel „be akartuk zárni a hatalom kapuit”.
Abban a városban, ahová iskolába jártam, ketten elindultunk símaszkban, és tönkretettük a bankok, irodaházak és iskolák ajtózárait ragasztóval és szögekkel. Igazán azt hittük, elértünk valamit. Nagyon büszke voltam, amíg el nem olvastam a helyi újság címlapján: „10 000 eurós anyagi kár”. Akkor megijedtem, hogy örökre börtönbe kerülök. Ráadásul mi voltunk az egyetlenek, akik ezt tényleg végigcsinálták. Koppenhágában egyszerűen otthon maradtak. Nagyon csalódott voltam (nevet).
De komolyra fordítva a szót: már akkor is téma volt a klímaváltozás, csak éppen üvegházhatásnak nevezték. Tanárokkal is vitatkoztam. Ahogy az ember idősödik, tudja, mennyi probléma van egyszerre a világban. A helyzet összetett. És most már egy európai háborúról is beszélünk (az interjú 2022. 02. 16-án készült, a szerk. megjegyzése). Az emberiség nem túl okos. Több történelemórára van szükségünk.
Köszönöm a beszélgetést.
