Helyszín: Felső-Adria: Ahol a múzsa szívesen csókol

Gyilkosság az Adrián. Ki volt a tettes? Semmi gond, a bűntények felderítésére számos nyomozó áll készen. Hiszen az egész régió hemzseg tőlük. A híres Commissario Brunetti mellett Commissario Laurenti, Commissaria Degrassi, Commissario Morello, Commissario Garibaldi és még sokan mások is munkában vannak. De a horvát tengerparton is megnehezítik a bűnözők dolgát a hobbidetektívek és a profik – legalábbis irodalmi szempontból. Nyilvánvaló, hogy a Felső-Adria régiója kiváló helyszín krimik számára. Csak az a kérdés: miért?

A bűnözők vágyott helyszíne

A szerző Veit Heinichen így magyarázza a krimi-tetthelyét, Triesztet, amely hosszú évek óta a lakhelye is egyben: „A város Európa metszéspontja, ahol három kultúra találkozik: a román, a szláv és a germán. Ez a többnemzetiségű és többnyelvű határ- és kikötőváros ideális kiindulópont bűncselekményekhez.”

Andrea Nagele pedig Commissaria Maddalena Degrassi megalkotója. Ő egy hétkötetes adriai krimisorozatban nyomoz Gradóban. A karintiai sikerszerző röviden összefoglalja a régió vonzerejét: „Nap, viharok, eső, homok és tenger, Grado egy vágyott hely, amely kiválóan alkalmas bűntények számára.”

Schnitzler nyomában

Az Adria azonban nemcsak krimik hátteréül szolgál, hanem történelmi regények alapjául is. Petra Hartlieb „Nyár Bécsben” (Sommer in Wien) című könyvében például a költő Arthur Schnitzler a nyaralását tölti a divatos Brioni-szigeten. A Brioni-szigetcsoport (Brijuni) ma a horvát Adrián található. A szigetek egy ideig osztrák tulajdonban voltak. 1893-ban Paul Kupelwieser osztrák iparmágnás vásárolta meg őket, és divatos gyógyhellyé alakította. „Brioni az első világháború kitöréséig a 'place to be' volt” – meséli a szerző. „Erre Arthur Schnitzler naplóiban bukkantam rá, aki leírja ottani nyaralását. Volt például egy szigeti újság, amely minden héten németül jelent meg. Ebben hetente el lehetett olvasni, milyen vendégek érkeztek.” Köztük volt sok jeles látogató is, mint például Ferenc Ferdinánd főherceg és a költőfejedelem, Thomas Mann.

Ausztria a tenger mellett

Arról, hogy Ausztria egykor az adriai partvidéket uralta, Christine Casapicola is megemlékezik. Az „Ausztria egykor a tenger mellett feküdt” (Österreich lag einst am Meer) sorozat keretében indult felfedezőútra az öreg-osztrák partvidéken. Mi inspirálta Casapicolát a nyomozásban? „Az a tény, hogy a közös öreg-osztrák múlt Friuliban még sokkal jelenvalóbb, mint nálunk Ausztriában. És amikor augusztus 18-án, a császár születésnapján meghallja az ember egy friuli fészek templomából kiszűrődő 'Gott erhalte' császári himnuszt, akkor felfigyel és többet akar tudni.” Kutatásai Friulitól Szlovénián át egészen Isztriáig vezették. „Ekkor tudatosult bennem, milyen természetességgel mozogtak az emberek a Monarchián belül, és hogyan léptek túl a nyelvi és kulturális határokon. Például teljesen normális és szokványos volt, hogy egy fürdőorvos nyáron Altaussee-ben, télen pedig Lussinban, a mai Lošinjban dolgozott.”

Kísértetek az elhagyatott helyeken

Sok elfeledett, rejtett hely is a közös történelemről mesél. Ezeket kutatta Georg Lux szerző és Helmuth Weichselbraun fotós a „Lost Places az Alpok-Adria régióban” című sorozatukban. Például meglátogatták az Adria elhagyatott Alcatrazát, a hírhedt Goli otok-i szigeti börtönt, ahol Tito bebörtönöztette a rendszerkritikusokat. Az opicinai egykori divatos „Park Hotel Obeliscót” is kikezdte az idő vasfoga.

Különösen emlékezetes maradt a kettejük számára az úgynevezett Poveglia szellem-sziget Velence közelében. „Ott utoljára egy öregek otthona működött, ma a sziget lakatlan” – mondja Georg Lux. „Többször próbálkoztunk, mire találtunk valakit, aki csónakkal átvitt minket. A benyomások lenyűgözőek voltak. Az állatvilág visszafoglalta ezt a szigetet. Állandóan zörgést hallani a bokrokban, a romok felett pedig a legfurcsább hangos madarak keringenek. Nem csoda, hogy akik hosszabb ideig a szigeten tartózkodnak, azt hiszik, kísérteties ott.”

A 80-as évektől napjainkig

Adria szó hallatán azonban többnyire nem a szellem-szigetekre, nem a K.u.K. monarchiára, és főleg nem a gyilkossági esetekre gondolunk. Sokkal inkább a meleg tenger, a forró homok, a csöpögő fagylalt, a naptej illata és a napernyősorok jutnak eszünkbe. És sokan emlékeznek azokra a kalandos utakra ezekre a vágyott helyekre, amikor még nem volt autópálya.

Ehhez az időszakhoz kapcsolódnak a német szerzők, Volker Klüpfel és Michael Kobr „Az első sorban látni a tengert” (In der ersten Reihe sieht man Meer) című könyvükben. Ebben egy teljesen túlzsúfolt Ford Sierrában indulnak újra időutazásra a „Cocco bello” és a Gelato világába. A két szerző meg van győződve arról, hogy a 80-as évek varázsa még mindig átjárja a régiót. „Az akkori létesítmények közül sok alig változott az évek során” – véli Kobr. „És a nap, a tenger, a tiroli dióolaj és a Wurstel-pizza is megvan még.” Klüpfel hozzáteszi: „Én még egyszer elmentem pontosan abba a létesítménybe, amit akkoriban a szüleinkkel látogattunk. Ott minden még ugyanúgy volt. Csak sokkal kisebb. Vagy csak én lettem nagyobb…?”

Ezzel szemben a dél-tiroli Tanja Raich irodalmilag az Adria jelenével foglalkozik. A „Jesolo” című könyvében tartalmilag messze elkerüli a giccset és a nosztalgiát. A szerző elmagyarázza, miért választotta az üdülőhelyet hátteréül: „Jesolóban vannak ezek a napernyősorok, egyformán sorakozik nyugágy a nyugágy mellett, senki sem tér el a mintától. A regény arról szól, hogy a főhősnő kompromisszumot kompromisszum után köt, és végül olyan életet él, amelyet nem akart élni, egy olyan életet, amilyet mindenki él.”

A főszezonon kívül

A tenger, a partok, a vidék: az Adrián minden olyan, mintha festették volna. Nem csoda, hogy sok fotós is foglalkozik a régióval. Az igazi művészeknek azonban nem a képeslap-giccs a lényeg, hanem az a képesség, hogy képeikkel megtalálják a különlegeset, a tipikusat, de az egyedit is. Egészen sajátos módon tekint a régióra például Clemens Fabry fotós „Adria. Amikor a nyár alszik” című könyvében. Fekete-fehér jelenetekben mutatja be a jól ismert üdülőhelyeket téli álmukban. Az ötletet az akkor négyéves fiának köszönheti. „Lignano Pinetában nyaraltunk, és a fiam született koránkelő. Szerető apaként reggel hatkor elmentem vele sétálni, és ott volt ez a csend, ez az üresség, egy lélek sem – ez teljesen hatalmába kerített.”

Ötször látogatta meg télen a Felső-Adria „Big Five”-ját: Lignanót, Bibionét, Gradót, Caorlét és Jesolót. Nyitva lévő szállodák, vásárlás, étterembe járás? Nem. És éppen ezért van ezeknek a régióknak egy „különleges varázsa, amire rá kell hangolódni”, ahogy Fabry mondja. Mit tanulunk ebből? Nincs olyan évszak, amelyben az Adria ne lenne inspiráló – a művészekre éppúgy, mint ránk, halandókra.

A szerzőről

Silvia Pistotnig maga is író. Legfrissebb regénye, „A vendéglősök” (Die Wirtinnen), a negyedik kötete a „Hírek a senkitől” (Nachricht von Niemand), a „Tschulie” és a „Teresa abbahagyja” (Teresa hört auf) után.