A-La-Carte

A Whiter Shade of Pale (2022/5)

A fehérkolbász-mítoszról és az ezzel összefüggő kérdésekről az eredeti recepttel, a valódi frissességgel, a Fleischerei Ringl titkával és az állítólagos kulturális kisajátítással kapcsolatban.


A kulinária azon kevés területek egyike, ahol a más hagyományokból származó importok nem feltétlenül váltanak ki heves vitákat a „kulturális gazdagodás” és a „szándékos identitásrombolás” pólusai között.

Lehet, hogy a kínai gazdasági újságírók néha vegyes érzésekkel fogyasztják a dim sumot, vagy a szabadságjogok hívei hajlamosak becsomagoltatni a tízóraira szánt dürümjüket, hogy ne kapják őket rajta az evésen. De a leginkább megátalkodott nosztalgia-hazafiak között is keveset találni, aki komolyan visszakívánná azt az időt, amikor idehaza még nem volt sem tajine, sem curry, sem burger, sem pizza.

Szerencsére az osztrákok még az egzotikus ételek fogyasztásának kulturális bizonytalansággal teli korai szakaszában is tartózkodtak attól, hogy az ételkínálatnak megfelelően öltözzenek, például pizzázáshoz gondolásnak, vagy sushihoz pillangókisasszonynak öltözzenek be. Ez ma sok nagyon unalmas, „kulturális kisajátításról” szóló vitától kímél meg minket.

Meglepő módon azonban szakítottak ezzel az üdvözlendő nem-hagyománnyal egy idehaza sokáig nem képviselt kulináris kultúra, a bajor kései felemelkedése során. Természetesen az osztrák nézőpontjából beszélek. Az államilag elismert mesterfotós, Ingo Pertramer például Salzburg városából származik, és úgymond fehérkolbászon nevelkedett; én viszont életem első fehérkolbászát biztosan nem a választójogom megszerzése előtt ettem meg. És emlékszem, hogy akkor megjegyeztem: „A hittől elfordult vegetáriánusoknak ideális tofu-pótló.” Ennek ellenére barátok vagyunk. A békés világ lehetséges.

És így történt, hogy a tíz éve a hírhedt müncheni Oktoberfest mintájára létrehozott „Wiener Wiesn” lombikbébi sok emberben azt a meggyőződést érlelte meg, hogy a korsó sörét és az Obatzdát csak akkor élvezhetik megfelelően, ha bajornak öltöznek, vagy legalábbis valamilyen fantasy-változatú „népviseletbe” (Tracht) vetik magukat.

A „Wiener Wiesn” szervezőinek egyébként idén felmondta a bérleti szerződését Bécs városa, ezt az, nos, hagyományrendezvényt zökkenőmentesen helyettesíti ugyanazon a helyszínen a „Kaiser Wiesn”. A tartalmi folytonosság itt úgy tűnik, elsődleges; az élőzenei kínálat (Die Lauser, Die Draufgänger, Volxrock, Dirndlrocker és még sokan mások) megalapozott reményt ébreszt arra, hogy az ugyanilyen autentikus, oktoberfesti ellátás miatt sem kell aggódni.

Személy szerint egyébként számos müncheni vendégszereplés során mégis megbarátkoztam a fehérkolbásszal. Nem annyira, hogy csak azért, hogy újra élvezhessem, Andreas Gabalier-nek öltözzek, és evés közben a Dirndlrockert hallgassam, de épp eléggé ahhoz, hogy a fehérkolbász-ínyenc Pertramerrel együtt belevessem magam a gyártási folyamatba. Kezdetben szakértői útmutatással, de azzal a kilátással, hogy esetleg később a saját konyhámban is nekiláthassak a fehérkolbász-készítésnek.

Ahogy sok ikonikus étel (Sachertorte, Marengo csirke, pezsgő), a fehérkolbász is állítólag véletlenül, kényszerből született, ami aztán erénnyé vált. Konkrétan a legenda szerint a polgári vendéglős, Joseph Moser 1857. február 22-én szolgálta fel először a fehérkolbászt a müncheni Marienplatzon található Zum Ewigen Licht vendéglőjében. Mégpedig azért, mert kifogyott a virslihez használt zsenge juhbélből, ezért a kolbászhúst (Brät) szükségből a vastagabb sertésbélbe töltötte, az így keletkezett kolbászokat nem sütötte meg, hanem főzte, és terrine-ben tálalta. A többi, ahogy mondani szokták, történelem.

A történelem már a Zum Ewigen Licht vendéglő is, ami kényelmesen feleslegessé tette a mitikus helyre történő kutatási célú zarándoklatot. Ehelyett a kiváló hírnevű, ráadásul metróval is kényelmesen elérhető bécsi Gumpendorfer utcai Fleischerei Ringlt kerestük fel, a klasszikus hentesmesterség bástyáját, ahol természetesen még ma is saját maguk készítik a kolbászt. Nem csak fehérkolbászt, de azt is. Bár itt csak a kilencvenes évek közepe óta kapható, tehát egy kicsit, de nem sokkal régebben, mint az ugyanilyen lágyan egzotikus házi marhahús (beef jerky).

Itt egy kellemesen időtlennek tűnő kézműves szellemiséggel dolgoznak, ami az üzlet megjelenésében is tükröződik. Kézzel írott árcédulák, magabiztosan a mennyezetről lógó kolbászok, és a füstölt hús, sült kéreg, májas és hús mindenütt jelenlévő, szinte tapintható illata. „Hulladék” nincs, az aorta, a pacal, a bika-pénisz és a szív szárítva sorakozik a polcon, készen arra, hogy boldoggá tegye a kutyákat.

Helmut Ringl, az idősebb, a régi iskola vékony testalkatú bécsi úriembere, aki már rég nyugdíjas, még mindig jelen van minden nap, bár lányai, Claudia és Monika 2009 óta generációs konfliktusok nélkül vezetik az üzletet. Az elvek közösek: nincsenek tartósítószerek, az alapanyag kis, személyesen ismert Innviertler gazdáktól származik. A marhahús legalább négy hétig érik a csontján, a kolbász, a sonka és a füstölt áru alapvetően saját házon belül készül.

Az idillnek azonban ára van: Claudia Ringl jókedvet és földhözragadt bájt áraszt, annak ellenére, hogy délelőtti látogatásunk napján már hajnali fél három óta a műhelyben áll, mert egy szállítmányt kellett átvennie. Ugyanez vonatkozik Andreas („Én vagyok az Andi”) Nossekre is, aki hét éve munkatárs, és bár képzett hentes („Az első pár évben igazából csak bikákat vágtam és bontottam”), csak a Ringl-üzletben tanulta meg a kolbászkészítést. És ezért vagyunk végül mi is itt.

Mielőtt elkezdődne, van egy kis kultúrtörténeti kitérő, ami a Gründerzeit-ház udvarára vezet, ahol a ház építése óta hentesüzlet működött. Látogatásunk idején épp egy mélygarázst ástak itt, ami átmenetileg szabaddá tette a kilátást két pincehelyiség maradványaira, ahol korábban a teljesen érkező állatokat bontották, és a húst teherfelvonóval szállították a földszintre. Az egész úgy néz ki, mint a Forum Romanum oszlopok nélkül, és ahhoz hasonlóan egy visszavonhatatlanul letűnt kultúráról tanúskodik.

A történelem szele aztán tovább fúj, mert először egy tekintélyt parancsoló, csaknem fél évszázados kutter köré gyűlünk. Ha – ahogy látszik – a hentes lesz a pék után a következő trendi szakma a minőségtudatos, jómódú réteg számára, az ilyen archaikusan elpusztíthatatlan munkaeszközök (Andi: „Egyszer beleesett egy bádogvödör. A kések kibírták, a vödör nem”) valószínűleg a hozzájuk tartozó, betekinthető munkaterületeken ugyanolyan megkülönböztető forrást jelentenek majd, mint a klasszikus Faema E51 eszpresszógép a formatervezés-tudatos kávéház-tulajdonosok számára.

És a kutternek is rögtön megvan a maga szerepe. Miután odahoztuk a nagyon jól lehűtött (három fokos) borjúhúst – a Ringlék lemondanak arról, hogy a masszához hozzáadják a megengedett 30%-os finom jeget, cserébe a kolbászhús hőmérséklete a feldolgozás során legfeljebb 15 fok lehet –, Andi bejelenti: „Hagyom, hogy első fokozaton menjen.”

Amire fülbemászó, basszusban gazdag sikítás támad. Claudia Ringl vidáman üvölt a zajon át: „Kicsit hangos, hét óra előtt nem is szabad beindítani!” A második fokozat a második körnek, a finom-aprításnak van fenntartva. Itt vizet is adnak a masszához, konkrétan hat litert 21 kilogramm húshoz. Mégpedig tiszta borjúhúshoz.

A fehérkolbász bajor hazájában szívesen adnak hozzá borjúlábat, esetleg borjúfejet is, ami azonban – ebben Andi és Claudia egyetértenek – a masszát „túl ragacsossá” teszi. Az ott megszokott sertésbőrke hozzáadását is mellőzik (megengedett 30% zsírt hozzáadni, ami a fehérkolbász „könnyű villásreggeli” faktorát más megvilágításba helyezi; bár a zsírosabb fehérkolbászt könnyebb „szürcsölni”), helyette a legjobb borjúvese-zsírt használják.
Ez azt jelenti – az otthoni felhasználáshoz kérjük megfelelően osztani –, egy Ringl-adag fehérkolbászban van:

21 kilogramm borjúhús
6 liter víz (nagyon hideg, lásd fent)
42 deka só (dekanként 2 deka)
2 kilogramm vesezsír

És semmi más, csak a fűszerek. És abból is kevesebb, mint a szokásos. Alapvetően használhatunk – anélkül, hogy az UNESCO kulináris törvényszéke elé citálnának minket – citromhéjat, szerecsendió-virágot vagy szerecsendiót, fehér borsot és sárga mustármagot is. A Ringléknél azonban a már említett konyhasó-adagoláson kívül (a nitrites pácsó vörös fehérkolbászt eredményezne, és ráadásul befolyásolná az ízt) szárított petrezselyemre (dekanként öt deka) és zöld borsra (dekanként két deka) korlátozódnak.

A fűszereket csak a harmadik kutterezésnél adják hozzá, különösen a petrezselyemnél ügyelve arra, hogy a kések forgásirányába szórják, mert különben az üvöltő szörnyeteg forgási sebessége az egész áldást visszafújná a helyiségbe. Amikor a massza tökéletes állagú (Claudia: „Be kell nyúlni, akkor érzed. Ez olyan, mint a kuglófsütés”), akkor kerül a kolbásztöltő gépbe, amit – ami engem, a szakmai zsargon szerelmeseként némileg kiábrándít – egyszerűen csak „kolbásztöltőnek” hívnak.

Végül is tanulok egy új szót. A gyors munka azért indokolt, mert a túl meleg hús miatt a kolbász „rövid” lenne; ami azt jelenti, hogy a zsír kiválna a masszából és leülepedne. És egy rövid fehérkolbászt készíteni egy becsületes hentes számára nagyjából annyi, mint egy Hell's Angelnek, akinek felborul a choppere.

A kolbásztöltőre (szép szó!) most felhúzzák a belet (sertésbél, 36/38-as kaliber), és először még egyszer alaposan átöblítik vízzel, mielőtt óvatosan elkezdenék adagolni a masszát (Andi: „Ehhez olyan érzék kell, mint a bábánál”). Természetesen a hozzám hasonló nem-henteseknek kihívás a belet nagyjából egyenletesen feszesre tölteni, és természetesen az egyenkénti kolbászokra való választás az elegáns hossztengely körüli forgatással az én esetemben nagyon, nos, egyedi, jócskán különböző hosszúságú kolbászokat eredményez. A hirtelen támadó kisebbrendűségi komplexusaimat Claudia kedvesen a „Na ja, úgyis lemérik őket” megjegyzéssel próbálja eloszlatni.

Az összefüggő kolbászfüzéreket aztán lécekre akasztják, majd ezekkel együtt a főzőüstbe szállítják, ahol körülbelül 75 fokon 30 percig főnek. Most már csak az maradt, hogy kialakítsam a saját véleményemet a témáról: „Igaz, hogy a teljesen frissen főzött fehérkolbász még jobb ízű, mint a hideg, amit felmelegítenek?” És íme – itt hivatkozom a mesterfotós Ingo Pertramer által egy életen át szerzett szakértelemre is – igaz.

Amivel végre van egy ésszerűen érthető ok arra, hogy a fehérkolbászt ne csak a Ringléknél vagy egy másik szaküzletben vásároljuk meg, hanem elővegyük a ritkán használt húsdarálót a még sosem használt kolbásztöltővel együtt a nehezen elérhető legfelső konyhapolcról, és befektessünk egy kis szabadidőt. Aki akar, viselhet hozzá népviseletet. Vagy Winnetou-jelmezt.
Senki sem látja. —

Cím

Fleischerei Ringl
Gumpendorfer Straße 105, 1060 Wien, T 01/596 32 78
fleischerei-ringl.at

Egy fehérkolbász ritkán jár egyedül – itt viszont egy adag az igazán erős evőknek.
Minden, amire a fehérkolbász-készítés tudományának tanoncaként szükség van: kötény, sapka, vödör és egy tanulékony tekintet
A művészetben, csakúgy, mint a kolbászkészítésben, tartsuk be az alaptételt: ahol káosz volt, ott formának kell lennie.
A legendás „hentes-alkar” klasszikus edzőeszköze
Csoportkép a dinasztiával, Andi és a szerző

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!