A-La-Carte

Angolnasimán

Néhány embernél a kígyószerű hal elutasítást vált ki. Az ínyencek értékelik, és tudják, hogy az osztrák angolnának
lejárati ideje van.


Szöveg: Claudia Schemerl-Streben
Fotók: Michael Reidinger

„Az első halaimat még gyerekként fogtam ki tésztaszűrővel“ – meséli Daniel Reiter huncut mosollyal. A karizmatikus felső-ausztriai halász megjelenésében nem felel meg a sztereotípiáknak. Reiter olyan ember, aki sosem megy horgászni a gamsbarthut (kőszáli kecske szőrös kalapja) nélkül, bőrnadrágot visel a horgásznadrág helyett, és láthatóan gondozza a kunkori bajuszát. A horgászat élményét már négyévesen magába szívta a tónál, azóta sem eresztette. A képzett szobafestő mellékállásban ebédidőtől csónakkal járja az Attersee északi partját, hogy angolnára vadásszon. Számára ez a leglogikusabb kikapcsolódás a napi teendők után: fejlámpával, horgászbottal és saját gyűjtésű gilisztákkal felszerelkezve vág neki az éjszakai horgászatnak.

Májustól Reiter kétnaponta járja a vízterületét, amely az Atterseen Seewalchentől Litzlbergig több mint 46 hektáron terül el. Ellenőrzi a varsáit, amelyeket részben a sekély területeken, részben a karibi türkizzöld tó mélyén süllyesztett el ólomsúlyokkal, bójákkal jelölve azokat. Ha a kúpos formájú, tölcséres bejáratú hálók két rekeszében nyúldomolykó, harcsa vagy tavi pisztráng akad, a halász csak mellékfogásról beszél. Sokkal inkább a fekete, hosszúkás angolnákra utazik, amelyekhez a speciálisan készített varsákat használja: „A hálókban csak összegabalyodnának és megsérülnének a kopoltyúiknál“ – árulja el Reiter, aki tudja, hogyan kell bánni a sikamlós kígyóhalakkal. A varsái különösen jól megtelnek viharok után, „mert akkor a csigákat és gilisztákat mossa beléjük a víz. Az angolna pedig pont ezekre vadászik.“ Reiter ekkor néhány mozdulattal kihúzza a varsákat a vízből, és a fürge halakat merítőhálóval, gyakorlott kézmozdulatokkal helyezi át a fa csónakjában elhelyezett dézsákba, amelyek biztonsági okokból egy méter magasak és fedővel zárhatók. „Az angolnák hihetetlenül fürgék, és gyorsan ki tudnak ugrani a vödörből vissza a vízbe.“

Reiter akkor beszél jó fogásról, ha harminc darab kerül a hálóba. Ez elsőre soknak hangzik, de ha tovább hallgatjuk Reitert, másképp fest a mérleg. Elődje havonta 500 angolnát fogott, míg ő az elmúlt években már csak évi 200-250 darabról beszélhet – a tendencia csökkenő. Ennek oka: az angolna nem őshonos a Salzkammergut tavakban, és az Attersee-t a 80-as évek óta nem telepítik be ezzel a hallal. Túl nagy volt a táplálékverseny a hazai tavi halakkal, ráadásul ez a halfaj nem szaporodik ott természetes úton. Figyelemre méltó azonban az a zsákmány, amelyet Reiter már egyetlen angolnával is elér: a két és fél kilogrammos, több mint egy méteres példányok nála nem ritkák: „Ezek a halak több mint negyven évesek.“ Egy angolna számára, amely az Attersee-ben gyakorlatilag fogságban él, ez kifejezetten fiatal, hiszen ott akár száz évig is élhet.

Hosszútávú vándorló
A ragadozó életmódot folytató hal lárvaállapotban hagyja el igazi otthonát, a Bermuda-szigetek közelében található Sargasso-tengert, a Golf-áramlaton keresztül három éven át utazik az északi Atlanti-óceán felé, és ezalatt az idő alatt fejlődik áttetsző bébi angolnává, az úgynevezett üvegangolnává, amely nem nagyobb hét centiméternél, és Spanyolországban, valamint Japánban bűnösen drága csemegeként kereskednek vele. Nem utolsósorban azért, mert a túlhalászás miatt ritkává vált. Az európai partoktól a hosszútávú vándor a folyásirányon felfelé úszik a belvizekbe (Ausztriában a Rajnán keresztül a Bodeni-tavat célozza meg, az északi Waldviertel vizeit az Elbán át éri el), ahol akár tizenkét évet is eltölt. Az ivarérettséggel a hal ismét visszavándorol a folyókból az árral szemben az óceánokba, hogy visszatérjen szülőhelyére, és életében egyszer szaporodjon – mesterséges körülmények között nem ívik. Vándorlása során ez a különös vízi nomád tekintélyes, akár 8000 kilométeres távolságokat tesz meg, és ez idő alatt következetesen nem táplálkozik, amiért előtte megfelelő zsírtartalékokat halmoz fel.

Vissza az Attersee-hez, ahol Daniel Reiter látszólag mindig figyelemmel kíséri, mi történik a vadászterületén. A halász az angolnafogásait kizárólag barátjának és sztárséfjének, Lukas Naglnak szállítja a traunkircheni Bootshaus étterembe. Friss angolnát (halas zsargonban „zöld angolna“) és füstöltet rendelnek, amelyet a hivatásos halász szüleinek kertjében nemesít Nagl számára. Ott áll egy saját építésű füstölőkemence, amely egy betonozott tűzhelyből és egy fadobozból áll, amiben nyolc rúd fér el, egyenként tíz angolnával. „Ha az angolnák fel vannak függesztve, négy ember kell, hogy a dobozt a tűzhelyre emelje“ – mondja Reiter, aki cseresznyefával füstöli a zsíros halat, mert ízben ez adja a számára legjobb eredményt, és a húsnak körülbelül egy óra után mély borostyánszínt kölcsönöz. „Az angolnafüstölés művészet, és Daniel ezt nagyon jól csinálja“ – lelkendezik Nagl, majd hozzáteszi: „Ha egyszerre hatvan-nyolcvan angolnát akasztunk be, a hőmérséklet természetesen azonnal csökken. Ha az angolnát túl rövid ideig füstölik, az az első harapásnál érezhető. Ha viszont túl sokáig van a füstölőkamrában, a hús szétesik. Itt finomhangolásra van szükség.“

Az angolna elkötelezett rajongójaként a séf a vadon fogott halat, amilyen gyakran csak kapja az Attersee-ről, beépíti a fine-dining étterem, a Bootshaus menüjébe, vagy főételként kínálja a lazább Belétage étlapon. „Ott Japán módra, Kabayaki stílusban is szolgálunk fel angolnát.“ Ehhez a halat a hasoldalán felnyitják, és egy „reverse butterfly“ vágás után felváltva mártják mirinből és szójaszószból készült sűrű angolnamártásba, majd grillezik. „A sós-édes angolna olyan intenzív, hogy mellé már csak semleges rizs, reszelt gyömbér és retek kell. Aztán pálcikával átszúrjuk, és az összes összetevő egyszerre van a szájban.“ A Bootshausban az angolna főételként elképzelhetetlen lenne. „Ott kisebb dimenziókban kell gondolkodni, mert egyszerűen szuperzsíros. Szeretjük fűszerként használni a zöldséges ételeinkhez.“ A tányérra épp csak elhelyezett feketegyökér-rudakat korábban angolnazsírban konfitálták (a füstölés után megfőzött angolnatetemekből valódi zsírréteg keletkezik), majd powidl-lel és citromos savóöntettel tálalták. Szívesen nemesíti angolnával a párolt káposztát is: szeletekre vágva, ropogósan tálalva, káposztás-salottás salátával, füstölt angolna-kockákkal és zöld almával a tányérra helyezve, fűszeres angolna-miso szósszal nyakon öntve, végül karamellizált köménnyel és feketére szárított lime-mal kiegészítve.

A száz kilométerre fekvő Großramingban Klemens Gold, aki a nemzeti park, a Kalkalpen közelében üzemelteti a Rau éttermet, épp átvette a halszállítmányát. Közöttük több egykilós angolnát is, amelyet az olaszországi Pó-deltából szerez be, és „Vágyakozás“ néven szolgál fel, amit beillesztett aktuális évszakos menüjébe. „A hazai halaknál, mint a pisztráng, egész évben igyekszem a fejlődési szakaszokat ábrázolni a menüben. Először a kaviárt szolgálom fel, aztán a kis halakat, később a kifejletteket. Az angolnánál csak a vágyakozás pillanatát tudom elkapni, azt a pillanatot, amikor újra útra kel a világ egy pontja felé, hogy ott szaporodjon. Így született az étel neve.“

Az angolna más
Ha az angolna filézéséről van szó, Gold más módszereket alkalmaz, mint a pisztrángnál. „Az angolnának nagyon vastag és hihetetlenül nyálkás a bőre, erő és a megfelelő technika kell a lehúzásához“ – mondja Gold, aki a Japánban szokásos technikával ellentétben – ahol az extrém sikamlós kígyóhalat a filézéshez egy vastag szöggel rögzítik egy deszkához – egy zsinórt köt a feje köré, és egy konyhai horogra akasztja a falon, mielőtt bemetszené a bőrt, és egy-egy húzással mindkét oldalon lehúzná azt. „Ez csak szuperéles konyhakéssel vagy tapétavágó késsel működik“ – árulja el a séf, aki a porciózott filéket ezt követően nori lapokba csavarja – ezek ízt adnak és jó angolnabőr-utánzatot képeznek –, majd sous-vide főzi, mielőtt egy intenzív angolna-alaplével és pácolt bodzavirágból, haltepertőből és „üvegangolnából“ készült beurre blanc-nal tálalná a konyhapulton. Az eredetire megszólalásig hasonlít, de mungóbab-lisztből és füstölt halas alapléből áll, ami az üvegangolna-tésztának adja finom aromáját. Amikor a csúcsséf az angolnáról beszél, a textúra mellett elsősorban a magas zsírtartalom az, aminek a hal a „csemege“ státuszát köszönheti: „Különösen füstölt állapotban érezhető ez, egyszerűen extrém finom. A vaj is szuperzsíros, mégis szeretik az emberek. Az angolna egyszerűen a víz vaja“ – összegzi a csúcsséf.

A bizarr halban az elzászi csúcsséf, Alain Weissgerber is biztos, aki a burgenlandi Taubenkobel étteremben kizárólag hazai vizekből származó angolnával dolgozik. Évek óta bízik Helmut Schwarz halász fogásaiban, aki a Neusiedler See-ben horgonyozza le a hálótömlős varsáit tavasszal, mint az állandó kultúrákat a talajon. A kifogott mennyiség a Salzkammerguthoz hasonlóan rohamosan csökkent. „Régen a halászok több tonna angolnát tudtak fogni egy évben, ez igazi gazdasági ágazat volt, és biztosra lehetett venni, hogy déli széllel az angolna hálóba kerül. 2003 óta a tavat már nem telepítik be üvegangolnákkal, és alig horgászik valaki angolnára, mert nem éri meg“ – tudja Schwarz, aki minden két napban sapkával, gumiköténnyel és gumicsizmával felszerelkezve reggel ötkor száll be a csónakjába az oggaui kikötőben. Időközben évente 100-150 kilogramm az, amit a sztyeppei tó a halásznak ad. Schwarz főleg tavasszal indul angolnázni, húsz különböző méretű varsával. Ebben az időszakban olyan halaknak van tilalmi időszaka, mint a csuka, ponty és süllő. Szerencsés esetben a hivatásos halász öt-tíz angolnás zsákmánnyal tér vissza a partra, majd füstölőkamrájában bükkfán füstöli őket, mielőtt a Taubenkobel étterem előtt átadná a séfeknek. Az alacsony fogási számok miatt már nem kínál kiskereskedelmi értékesítést. „A csúcsgasztronómiában jó helye van“ – mondja Schwarz, akinek Weissgerber hálás törzsvásárlója. „Amióta a Taubenkobel létezik, azóta van angolna“ – meséli. Klasszikus például az az étel, amely ezekben a napokban éli reneszánszát: savanyú alma vékony szeletei, amelyeket a séf vékonyra szeletelt füstölt angolnával fed be, Erwin Gegenbauer ecetpionír enyhe ecetéből készült alma-zselével és rózsaszínre sült kacsamájjal kombinál, és az ételt frissen sült gyöngyökkel (Backerbsen) szórja meg. Gyökereihez híven egy bouillabaisse is belefér, amelyhez nem a Földközi-tengeri halakhoz nyúl, hanem friss és füstölt angolnát tesz a süllővel együtt a fűszeres levesbe. Bécs felé köszöntésnek tekinthető a „Gabelbissen“ (villásfalat), amelyhez Weissgerber több füstölt halat is megtölt kockázott gyökérzöldségekkel és egy viaszos sárgájú tojással. Az angolnatetemekből és bőrből („ez adja az extra ízt“) alaplevet készít, ezzel önti le a halakat, hagyja a folyadékot kocsonyásodni, és verzióját kötelező jelleggel zsemlével tálalja.

Miközben Weissgerber feldarabol egy egy-méteres angolnát, eszébe jut egy étteremlátogatás a spanyolországi Axpe faluban, Bizkaiában az Asador Etxebarri étteremben, ahol a purista szakács, Victor Arguinzoniz vendége volt.
A baszk ott precízen alkalmazza csúcstechnológiás tűzhelyeit, rozsdamentes acélból készült kormánykerékkel állítja be a rostély távolságát a parázstól, és különböző fafajtákat használ, hogy minden termékből a legjobb ízt hozza ki. „A kis üvegangolnákat nagyon röviden füstöli egy szitában a faszénen, és ennyi az egész. Az íze egyszerűen top.“

Az üvegangolnával kapcsolatos tapasztalatai vannak a Mochi séfjének, Eduard Dimantnak is, aki rendszeresen utazik Japánba, hogy éttermeihez új ötletekkel gazdagodjon. „Egy kawasaki kikötőben voltunk, épp akkor futottak be a csónakok a zsákmányukkal. A halászoknak érzésre tonnányi üvegangolnájuk volt a hatalmas ládákban. Egyszer kóstoltam őket, ahogy egy lében úsztak. A textúra a tintahalhoz volt hasonló, némi harapással. Nyersen nem győztek meg, ráadásul ez Japánban többnyire azt jelenti, hogy még élnek, és a halak mozognak a szájban. Nincs rá szükségem még egyszer, de mindent ki kell próbálni“ – mutatkozik Dimant hangsúlyozottan kísérletező kedvűnek. Hetente nagyobb mennyiségű Unagit (édesvízi angolnát) rendelnek a bécsi Praterstraße-n található Mochi-anyaházba a népszerű „Dragon Roll“-hoz, amely egy sült garnélát, avokádót, angolnát, tobikót és chili-majonézt tartalmazó rizstekercs. A bécsi Dogenhof Cucina Itameshi-jében az angolna viszont egy ideiglenes étel, ahol a japán konyha minden allűr nélkül találkozik az olaszsal. „Európában sokan csak a füstölt angolnára gondolnak. Az angolna-sushit kevesen akarják megkóstolni. Aki viszont megkóstolja, az angolnát nagyon jónak találja, mert nem számítanak az édességére.“ A Dogenhofban Dimant számos filére porciózza a halat, intenzív szakéból, szójaszószból, mirinből, cukorból és gyömbérből készült tare-szósszal főzi, zsályás vajjal keni be, és a nyársra húzott darabokat magas hőmérsékleten, nyílt tűzön grillezi, mielőtt ismét beáztatná őket a tare-be és még egyszer grillezné. Kísérőként Dimant sült rizst tálal, amelybe tojást, szezámolajat, fokhagymát és olasz salsicciát kever.

Miközben a csúcsséf az angolnát az egyik legjobb osztrák halkereskedőtől, az Eishken Estate-től bármikor beszerezheti nemzetközi vizekből, Alain Weissgerber és Lukas Nagl hűek maradnak a hazai forrásokhoz. Még ha Naglnak nem is kell még aggódnia – „számomra rejtély, miért ad még mindig elegendő angolnát az Attersee“ –, tisztában van vele, hogy ennek az osztrák címkével ellátott csemege lejárati ideje van. Egy jövőbeli forgatókönyv, amelyre a hal iránti rajongása ellenére józan pragmatizmussal reagál: „Ha a tó már nem ad több angolnát, akkor már nem lesz az étlapunkon.“ —

Helmut Schwarz az utolsó hivatásos halászok egyike a Neusiedler See-en. Tudja, hogyan kell hozzányúlni, hogy a sikamlós angolna ne meneküljön meg azonnal.

„Régen a halászok több tonna angolnát tudtak fogni egy évben, ez igazi gazdasági ágazat volt, és biztosra lehetett venni, hogy déli széllel az angolna hálóba kerül. 2003 óta a tavat már nem telepítik be üvegangolnákkal, és alig horgászik valaki angolnára, mert nem éri meg.“
(Helmut Schwarz)

A téli szünet után Reiter előkészíti angolnavarsáit a következő szezonra.
Szabadidejében Daniel Reiter hivatásos halász a partról horgászik, klasszikus angolnázó csengőt használva. A kalap nélkülözhetetlen része halász-felszerelésének.

„Az első halaimat még gyerekként fogtam ki tésztaszűrővel.“
(Daniel Reiter)

***********************************************

ITT TALÁLOD A RECEPTEKET:
Angolna zsályával, rizzsel & salsicciával / Eduard Dimant, Cucina Itameshi, Bécs
Füstölt angolna kacsamájjal & gyöngyökkel (Backerbsen) / Alain Weissgerber, Taubenkobel, Schützen am Gebirge
Párolt káposzta „pácolva & sütve“ Attersee-i angolnával, tárkonnyal és almával / Lukas Nagl, Bootshaus, Traunkirchen
Angolna üvegtésztával & bodzás umamival / Klemens Gold, Rau, Großraming

***********************************************

CÍMEK
Bootshaus
Klosterplatz 4, 4801 Traunkirchen
T 07617/22 16
dastraunsee.at

Cucina Itameshi
Praterstraße 70, 1020 Bécs
T 01/212 25 75 70
cucina-itameshi.at

Rau – Nature Based Cuisine
4463 Großraming
T 0664/124 69 86
im-rau.com

Taubenkobel
T 02684/22 97
taubenkobel.com

Daniel Reiter hivatásos halász
4863 Seewalchen am Attersee

Helmut Schwarz hivatásos halász
7063 Oggau

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!