Kissé kanyargós utakon jutott el egy remek szingapúri szakácsnő és egy nem kevésbé izgalmas dél-tiroli szakács Zug legutolsó házába, Lech am Arlberg egyik településrészére, hogy ott megnyissák a Jakob und Ethel éttermet.
A rövid változat: ketten akkor ismerkedtek meg, amikor Magnus Nilssonnál dolgoztak a Fävikenben, abban a mára bezárt, mitikussá vált közép-svédországi fogadóban, amely úgy vonzotta a világutazó ínyenceket, mint északi-sark a iránytűt. Három évig maradtak Jämtlandban. Ethel Hoon Magnus sous-chefje lett, Jakob Zeller pedig stratégiában és fejlesztésben segített neki. A világ egyik legkompromisszummentesebb konyhájának tudását szívták magukba, amíg a telek túl hosszúvá és túl sötétté nem váltak.
Először Berlinbe mentek, egy pékségben vállaltak munkát, néhány különleges helyszínen izgalmas koncepciókkal léptek fel, többek között Ethel ázsiai komfortételeket kínáló konyhájával, a Hoon’s-szal. Aztán elfogadták a lechi hoteltulajdonos házaspár, Katia és Gerold Schneider meghívását, akikkel a Fävikenben vendégként ismerkedtek meg, és megnéztek egy ősi fogadót Zug legvégében.
Az Almhof Schneiderhez tartozó, Klösterle nevű régi walser ház a 16. századból származik. A vendéglő előtti padokról már csak a hegyeket látni – nyáron természetesen a szürkemarhákat is, amelyek az erdőig legelészik a mezőket. Az elmúlt téltől kezdve Jakob és Ethel vették át a házat – decembertől kezdik a második telüket Lechben.
Ezt olyan kulináris bensőségességgel teszik, amilyet ritkán tapasztaltam bárhol. Ételeik első látásra egyszerűek, de magukban hordozzák a lenyűgöző tapasztalatok genomját. Amikor például nyers sárgarépát vagy édeskönyvdarabokat kombinálnak petrezselyemgyökér-humusszal, akkor az a ragyogó sárga krém meglehetősen komplex fermentációs és feldolgozási folyamatok eredménye. Mindenesetre annyira meggyőző az íze, hogy amikor elfogyott a sárgarépa, az ujjammal tisztítottam ki a tányért, élvezve az ízek mélységét és az enyhe csípősséget.

Jakob és Ethel eredetileg azt tervezték, hogy a Klösterleben fix menüt szolgálnak fel, éppen a Fäviken mintájára. De letettek erről az elképzelésről. Ehelyett tizenkét-tizennégy à la carte ételt kínálnak, amelyeket egy kis éhséggel és jókedvvel akár mind elfogyaszthatunk. Talán nem egyedül, de mindenképpen ketten, ha a partner éppen nem egy F.-X.-Mayr-kúrán vesz részt.
Így kóstolhattam meg a Mangalica-sertésből készült ízletes charcuterie-t savanyított tökkel, próbáltam dél-tiroli Krapfent, amelyet céklalevéllel töltöttek, ettem egy jeges, földes-édes céklás-málnás krémet, és megértettem, hogy a tabouleh-t nem feltétlenül kuszkusszal, hanem egészen apróra vágott karfioldarabkákkal is el lehet készíteni, amihez a konyha tökéletesen párolt rókagombát kevert, és hegyi mentával ízesítette – egyszerű és nagyszerű, akárcsak a mennyei mángold- és hajdina-miso gratin.
„Ez az étel jó példa a konyhafilozófiánkra” – mondja Jakob Zeller. „A Klösterleben a származást szeretnénk összekötni a jövővel, mert a származásnak jövőre van szüksége. A gratin rusztikus és kiadós, ahogy azt az alpesi konyhából ismerjük, de egyben modern is, ezért vegetáriánus, könnyű és friss.”

Az alpesi élelmiszerek és a világias elkészítési módok közötti feszültség megmutatkozott a hihetetlenül finom állagú, tempuratésztában sütött szaiblingdarabokban csillagfürt-ponzuval, vagy a fekete, meglehetősen intenzív currypasztában, amit a rózsaszínre sült borjúhoz adtak. Beismerem, már gondoltam a desszert kihagyására, de ez nem lett volna jó ötlet: a fügefalevél-krémes és friss gyümölcsös Pavlova szó szerint örömkönnyeket csalt a szemembe – és a Klösterleben az eszpresszó jobb, mint sok helyen Olaszországban.
Viszonylag sok időt töltöttem Zugban, többnyire a Klösterle-től negyedórányira, mert Joschi Walch hívott meg. Joschi Walch a Rote Wand tulajdonosa, egy vendéglő- és szállodakomplexum, amely közvetlenül a zugi kis templom mellett áll, idilli hely, nyáron és télen is. Walch a szüleitől vette át a Rote Wandot, akik pontosan 60 éve nyitották meg a vendéglőt, és ő bővítette ki a házat, kulináris kompetenciaközponttá alakítva.
Egy kulináris kompetenciaközpontnak szüksége van központi szervre, vagyis: egy szakácskönyvre. Ezzel a feladattal Joschi Walch Pertramer kollégát – akit mi, az A la Carte olvasói a Thomas Maurerrel (98. oldal) folytatott rendszeres együttműködésből ismerhetünk – és engem bízott meg. Ha most a Rote Wand rendkívül differenciált konyhájáról áradozom, akkor joggal mondhatom: mindent megettem, és ha azt mondom, mindent, akkor úgy értem: mindent. A könyv egyébként éppen megjelent, a címe egyszerűen Rote Wand. Das Kochbuch, és ezt tudnia kell, nehogy azt higgye, titokban burkolt reklámot csinálok. Én teljesen nyíltan csinálok burkolt reklámot.
A Rote Wand kulináris státuszát már Joschi Walch szülei, Burgi és Sepp alapozták meg. Sepp mozgalmas életű síoktató volt, akinek eszébe jutott, hogy Zug távolságát – a kieső településrész körülbelül három kilométerre fekszik Lech központjától, egy festői erdőn keresztül vezető keskeny úttal összekötve – előnyként értelmezze. Ő hívta életre a ma is elmaradhatatlan zugi szánkózást, patadobogás, téli csodaország, varázserdő, minden a kínálatban, és mivel a vendégeknek a célban szükségük volt egy célra, a Rote Wandban fondü volt, tehát a legjobb kulináris szórakozás, amiben kicsi és nagy meg tudott egyezni.
Az, hogy Burgi, aki a konyháért volt felelős, emellett gondoskodott egy tökéletes sült sertéshúsról vagy egy olyan sült csirkéről, amely a fiának még ma is könnyeket csal a szemébe, megalapozta a Rote Wand hírnevét. Akkoriban még nem osztogattak koronákat vagy csillagokat, csak annyit mondtak: „Ott jól főznek.”
A hírek szerint mindig jól ettek a Rote Wandban, de mivel „jól” egy olyan helyen, mint Lech, nem elég jó, Joschi Walch tovább, méghozzá meghatározó módon élesítette a ház profilját.
Pár szót kell ejtenem Lechről. Lech, bár világhírű, egy kis település. Alapítása a 13. vagy 14. századra nyúlik vissza, amikor bevándorolt walserek alapítottak egy Tannberg nevű helyet. Tannbergen keresztül folyt (és folyik) a Lech folyó, a helyet a pontosítás kedvéért „Tannberg am Lech”-nek nevezték, ebből maradt végül a 19. században csak a „Lech”.
Itt alig több mint 1600 ember él. A téli turizmus jót tett velük. Arlberg síterepéért éppúgy híres, mint Périgord a szarvasgombájáért, és mivel ezt egy nagy nemzetközi közönség értékeli, Lech számos előkelő házzal és legmagasabb színvonalú szállodával rendezkedett be. Ezzel együtt a település, ellentétben a legtöbb síállomással, mutatós maradt, megőrizte településképét, nem változott alvóhelyekkel teli árusítófelületté, ahogy azt a határ innenső és túlsó oldalán időnként látni. Lech megőrizte az alpesi falucska varázsának nagy részét, még akkor is, ha a színfalak mögött egy határozottan urbanisztikai szemlélet uralkodik, és legmagasabb szintű elszállásolás és gasztronómia lehetséges.
Így ismertem meg az Almhof Schneidert. Túlzás nélkül: ezt az ízlés, stílusérzék, funkcionalitás és hangulat, de művészi érzék, nagylelkűség és tisztaság keveréket egyetlen más szállodában sem láttam a világon. Kívülről az Almhofot nem tartanánk a Ritznek, de amint belépünk a foye-éba, a ház minden részletre kiterjedő figyelmével – ami néha, esetleg, talán számíthat – valami szinte hihetetlen aurát áraszt – talán azért is, mert minden, amit másutt a vendégek lenyűgözésére tesznek, itt magától értetődő módon hiányzik. A luxus nem a bőség fitogtatása, hanem a hasznosság intuitív ajánlata annak elképzelhető legszebb formájában.
Az ember, aki magával vitt az Almhofba, egy kiváló borász Burgenlandból. Néhány éve már elvitt a Jean-Louis Chave-féle Hermitage borok kóstolójára, amelyeket Fergus Henderson ételeihez mutatott be. A legrégebbi palack a hetvenes évekből származott, és a borok olyanok voltak, hogy megállták a helyüket a környezetben: fergetegesek. Ha Jean-Louis Chave Hermitage-a nem kerülne palackonként körülbelül 500 euróba, valószínűleg nem innék más bort, eltekintve egy-két Barolótól vagy Kékfrankostól. Az Almhof lenyűgöző borospincéjében ez egyébként mind meglenne.
Az étel az Almhofban is azt az elvet követi, hogy nem tesznek semmit a vendégek lenyűgözésére, de mindent a megelégedésükért. Hosszasan beszélgettem a kulináris mélység témájáról a Schneiderekkel, akik ehhez egy szinte japán álláspontot képviselnek: minden mozdulatot annyiszor kell ismételni, amíg nem lehet tovább javítani rajta. Ez érvényes mindarra a képességre, amelyet a szakácsaiktól elvárnak, mind az étlap összeállítására: számos klasszikusnak meg kell felelnie ezeknek a követelményeknek, teljes odafigyelést igényelnek. Lehet, hogy egyes átutazó vendégek ezt a legmagasabb precizitást túl kicsi kihívásnak félreértik. A ház filozófiájához azonban semmi kétség nem fér. Klisékkel itt nem foglalkoznak. Mindenképpen kifizetődő lenne gazdagnak lenni, hogy ezt megfelelő hosszúságban élvezhessük – és természetesen közben kinyitni a napi palack Hermitage-t.
Lech egyik oldala, hogy képzett szellemek egészen különleges helyeket hoznak létre, amelyeknek nem feltétlenül van köze az evéshez, iváshoz, síeléshez vagy bulizáshoz – egyébként a pénzhez sem. Így néhány magánszemély meghívására világhírű művészek hagytak műveket a táj közepén, és mivel egyébként is nagy tisztelője vagyok James Turrell fény-művésznek, tavaly télen kihagytam a síelést, és Zugból Lech érintésével felgyalogoltam Oberlechbe, hogy meglátogassam a Skyspace-ét.
A rózsaszín útjelzőkkel jelzett téli túraútvonalak a legszebbek közé tartoznak, amit az Alpokban ismerek. Nem kerültem utamba síelőknek vagy sífutóknak, áthaladtam a település központján anélkül, hogy a luxusáruházak mágneses ereje beszippantott volna, és a Burg településrész felé vezető rövidebb, ám meredekebb utat választottam. Követtem az egyszerű jelzéseket, amelyek milliárdos faházak, de olyan istállók mellett is elvezettek, amelyek úgy néznek ki, mint a milliárdos faházak, fel a síterep peremére, amíg – a tájba harmonikusan illeszkedve – fel nem ismertem a célomat: a természetes kövekkel a hegyoldalba épített Skyspace-et.
Amikor megérkeztem, egyedül voltam. Egy csőszerű folyosón keresztül léptem be a tér ovális belsejébe, leültem és figyeltem a mennyezeten lévő elliptikus kivágást, amelyen keresztül láttam az eget – vagy inkább: az égbolt azon szeletét, amely éppen képként állt rendelkezésemre, mélykék, csak egyes fátyolfelhők vittek bele könnyű, fehér sraffozást.
Az első pillanattól kezdve – mint mindig, amikor Turrell installációit nézem – mély nyugalmat éreztem. Az ég látványa és a hátrahajtott fejjel való ülőhelyzet olyan hipnotikus hatást fejtett ki, amely kiemelt az időből. Fogalmam sem volt, mennyi ideje ülhetek ott, amikor a kőn csattogó sícipő zaja kirántott az álmodozásból.
„Mi ez itt?” – kérdezte egy fiatal férfi, akinek láthatóan valami hiányzott, talán a bár.
„Valószínűleg művészet” – mondta a kísérője. „Gyere, menjünk.”
Én maradtam.
Természetesen Lech is ilyen, és vannak kötelező osztriga- és pezsgőbárok is, amelyek azonban engem még sosem érdekeltek. És igen, természetesen most a fejünket törhetnénk a település központjában lévő nagy építési gödörön is, amely a polgármester állásába került és, óvatosan fogalmazva, beszédtémát szolgáltat.
„I prefer not to”, legalábbis ezen a ponton. Vettem az építési gödör közelében a Lenai + Linai-nál, egy csodálatos, lechi gyártású divatüzletben, egy csinos kabátot, a tél hideg lesz, és visszagyalogoltam Zugba.
Joschi Walch azzal élesítette háza profilját, hogy elrendelte az alpesi és egyben globalizált gasztronómia érdekes újraértelmezését. Az 1780-as régi Schualhusban, ahol egykor a zugi falusi iskola kapott helyet, létrehozott egy fine-dining éttermet Rote Wand Chef’s Table néven, egy kivételes éttermet. Egy elegáns sárgaréz asztal keretezi három oldalról a központban álló konyhaszigetet, ahol a Schualhus szakácsai este elkészítik a nagy menüjüket – koronavírus idején akár kétszer egy este, az ülések között tiszteletreméltó távolságokkal –, és aki ezt a legendás New York-i Chef’s Table at Brooklyn Fare (César Ramírez) idézeteként értékeli, annak természetesen igaza van.
Három éve állt itt munkába a fiatal konyhafőnök, Max Natmessnig, aki több éven át dolgozott kéz a kézben César Ramírezszel a Chef’s Table at Brooklyn Fare-ben (emellett még a Steirereckben, Daniel Hummnál és Sergio Hermannál). Miután évekig egy olyan étteremben dolgozott, amely nem kíméli a költségeket, beleértve a Tokió halpiacáról New Yorkba tartó közvetlen teherszállító repülőjáratokat, Zugban egy lényegesen regionálisabb alapokon nyugvó koncepciót vett át.
A regionális jelleg azonban kizárólag az általa felhasznált élelmiszerekre vonatkozik. A több kontinensről érkező hatásokkal bíró elkészítési módokat és technikákat magával hozta, beleértve néhány meglehetősen szokatlan konyhai eszközt is. Bár Natmessnig nem tartozik az alpesi dogmatikusok közé, sok kézügyességgel megmutatja, hogyan lehet az alpesi kultúrkörből származó, éppen rendelkezésre álló élelmiszereket rendkívül izgalmas ételekké varázsolni, amelyek határozottan nemzetközi hatást fejtenek ki.
Legyen szó kicsi, briliáns borsós vagy gombás tartelletekről, vagy a különböző állagokra bontott cékláról füstölt pisztránggal, Natmessnig mesterien uralja az állagok, a savasság és néha egy kellemes, markáns csípősség játékát. A csirkemájas és homoktövises gofrija feledteti a klasszikus libamájas falatokat, és amikor Natmessnig a gombalevest kukoricás raviolival tálalja, akkor abban az erdő teljes mélysége és az előrehaladott tésztakonyha selymessége tükröződik.
Közben közbeiktat kis fogásokat, amelyek túllépnek a regionális élelmiszer-sémán, mint például egy ízletes meleg osztriga vagy egy csak másodpercekig sütött édes Carabinero. Ez magától értetődő módon illeszkedik az est dramaturgiájába, az ételek kiválóan harmonizálnak egymással, függetlenül attól, hogy összetevőik egy húsz kilométeres körzeten belülről származnak-e vagy sem.
Kiválasztottam egy ételt Natmessnig tárházából, amely prototipikus módon teszi átélhetővé az ízekkel és állagokkal folytatott játékát: a Konfitált szaibling író-metélőhagyma vinaigrette-tel. Az étel értelemszerűen kissé komplex, de mindenképpen megvalósítható. Három összetevőből áll, amelyeket egymás után készítenek el.
Az étel ízvilágának sokszínűségében és egyenességében jó példa arra, amire Max Natmessnig konyhája törekszik: finomság, tisztaság és az a bizonyos „plusz”.
Amikor a szaiblingról beszél, Max szívesen mondja, hogy kiváltság számára vele dolgozni. A naponta frissen szállított hal a Schualhustól öt percre lévő halastóból származik. Ezt a kiváltságot egyébként élvezi a kollégája, Florian Armbruster is, aki a Rote Wand szállodai konyhájáért felel, és ott – a nagy figyelem reflektorfényében kicsit ritkábban megvilágítva – nagyszerű munkát végez. Armbruster alpesi klasszikusai, de a bátor, egyenes ételek is, amelyek reggel, délben és este a Rote Wand konyhájáról kikerülnek, gyakran egyszerűen nagyszerűek.
A kedvenc ételem: a Sig-gombóc. Ehhez Armbruster az úgynevezett „Wälder csokoládét” használja fel, egy édes-savanyú tejsavó-karamellt, amelyet a sajtkészítés legvégén hatalmas erőfeszítéssel állítanak elő. Egy finom túrótésztába burkolva kerül az asztalra úgy, hogy a Sig még folyékony benne, és a Klösterle Pavlovájával és a Zugerbombával – a ismert Svéd-bomba nemesítése a Chef’s Table cukrászdájából – verseng a Zug legjobb desszertje díjért.
Néhány hétfőn, a gasztronómia hagyományos szünnapján, amikor a legtöbb szakács és felszolgáló szabadnapos, Jakob és Ethel a Klösterlet pizzériává alakította. A Rote Wand szakácsai ekkor csapatostul vándoroltak a Klösterle irányába, némelyeknek még a golfkocsit is szabad volt használniuk, hogy az esténként néptelen úton kanyarogva érjék el a céljukat. Folyott a bor a Klösterle borlapjáról, amely ugyan csak egy A4-es oldalt foglal el, elöl fehér, hátul vörös, de olyan érdekes tételekkel van tele, hogy biztosan húszszor vissza kellene jönnöm, hogy egy bort másodszor is rendeljek.
Szeretem, amikor ez a normalitás végre normálissá válik.
Író-metélőhagyma vinaigrette
500 ml író, 80 ml fehérbor-ecet, 1 citrom, 100 g szaibling-kaviár, 1 csokor metélőhagyma, 100 ml repceolaj, só, bors
250 ml írót egy edényben melegítsünk, amíg a savó el nem válik. Szűrjük le az egészet, és a savót forraljuk a felére. A maradék 250 ml írót ízesítsük fehérbor-ecettel, sóval, borssal és citromhéjjal. Ezután adjuk hozzá a redukált savót. Végezetül adjuk hozzá a szaibling-kaviárt és az apróra vágott metélőhagymát.
Metélőhagymaolaj: 1 csokor metélőhagyma, 100 ml repceolaj
A metélőhagymát a repceolajjal jól turmixoljuk össze, és szűrjük át egy kúpszűrőn. Ezután adjuk az író-vinaigrette-hez.
Konfitált szaibling
600 g szaiblingfilé, 20 g só, 1 l repceolaj, 1 csokor kapor, 3 gerezd fokhagyma
A szaiblingot mossuk meg, töröljük szárazra, és húzzuk ki a szálkákat. Ezután dörzsöljük be sóval, és hagyjuk állni 20 percig. Végezetül mossuk le újra, és töröljük szárazra.
Öntsük az olajat egy mély tepsibe, adjuk hozzá a fokhagymát és a kaprot. Melegítsük fel az olajat 65°C-ra.
Vágjuk a szaiblinget (tavi pisztrángot) négy adagra, majd helyezzük a halat az olajba. A hal vastagságától függően nyolc-tizenkét percig konfitáljuk. A belső hőmérséklete körülbelül 50°C legyen. Ezt követően vegyük ki a halat, és papírtörlőn itassuk le róla a felesleges olajat.
Húzzuk le a szaiblingfilé bőrét, és tálaljuk az író-vinaigrette-tel.
Kiadó: Joschi Walch
400 oldal
Keménykötés borítóval
ISBN 978-3-9519829-0-8
www.csv.at
