Szöveg: Thomas Maurer · Fotók: Ingo Pertramer
Cukorka! – kiáltotta a hivatalosan elismert mesterfotós, Pertramer hallhatóan izgatottan a telefonba. – Van itt valaki, aki cukorkát készít! Saját maga! Ide el kell mennünk!
„Nyugalom, ifjú barátom” – válaszoltam. „Rossz helyen kopogtatsz. Az a csipetnyi cukor, amit egyáltalán elhasználok, 95 százalékban arra szolgál, hogy a paradicsomszószokat paradicsomosabbá tegye. Évente körülbelül háromszor teszek a kávémba tisztán puszta szeszélyből. Cukorkát pedig egyáltalán nem vásároltam, legalábbis saját fogyasztásra, úgy 1982 óta.”
„De már megbeszéltem ott egy időpontot” – vágott vissza gyorsan a fotóművész. És így történt, hogy egy szép délelőtt elindultam a Herrengassén a történelmi magasépület irányába, és beléptem a cukorkaműhelybe.
A levegő édes. Bár nem igazán érezni semmi különöset, még ha a fortyogó cukros fazék diszkrét karamellillatot áraszt is. Inkább olyan, mintha a levegőnek magának más karaktere lenne itt, mint kint, ahogy az egy mágikus helyhez illik. Hiszen természetesen én is – még ha százszor is nőttem ki magam édességkerülővé – voltam egykor gyerek, mégpedig egy teljesen normális, nassolós gyerek, akiben a „cukorkaműhely” szó hallatán minden idegsejt tüzelni kezdett, minden nyálmirigy beindult, és egy ilyen hely meglátogatása valószínűleg azt az érzést hagyta volna benne, hogy ez már az élet csúcspontja, és ennél nagyszerűbb dolog már nem következhet.
Különösen, mivel a cukorkaműhely csillogóan tiszta eladóterében valóban úgy néz ki, mintha különösebb átrendezés nélkül egy régi Disney-film jelenetét lehetne forgatni: a legízletesebb üvegek, színpompás nyalánkságokkal telítve, a legcsinosabb eladók és a legcsillogóbb munkafelületek – ide bármikor besétálhatna egy cigánykereket hányó Dick Van Dyke, és rázendíthetne egy vidám dalra a cukornyalás örömeiről.
Az itteni Dick Van Dyke-ot azonban Christian Mayernek hívják, és teljesen normálisan, két lábon, beszélő hangon üdvözöl minket, bár valójában tudna énekelni is. Végül is főleg ezzel kereste a kenyerét, mielőtt elhivatottságot érzett volna az iránt, hogy megmentse a kihalástól a régi bécsi cukorkakészítési hagyományt. És a fotózással. De meglepő módon sztár lett az új szakmájában, egy olyan szakmában, amelynek felvétele őt magát is inkább meglepte.
A kiváltó ok az volt, hogy Christiannak, mint Pálnak Damaszkusz előtt, volt egy élménye, ami után már semmi sem volt olyan, mint előtte. De nem Damaszkuszban, hanem Svédországban, ahol 2012-ben a feleségével, Mariával nyaraltak. És nem is Isten látványa idézte elő az életmódváltást, hanem – kitalálták – egy csinos kis cukorkamanufaktúráé.
A házaspár mindkét tagja megvilágosodott ezen az alkalmon. A feleség, Maria, aki addig jogászként dolgozott, azonnal felmondott az irodában, és 2013 októbere óta ők ketten vezetik a céget, méghozzá elég sikeresen. A belvárosi csúcslokáció – a helyben szokásos, tehát horribilis bérleti díj ellenére – helyes döntésnek bizonyult, különösen mióta az itteni cukorkák, amelyek éppúgy gyönyörködtetik a szemet, mint a szájat, 2018-ban bekerültek a New York Times Magazine-ba. Ma a kis üzletet útikönyvek és nyaralási portálok ajánlják kötelező látnivalóként, ami biztosítja az alapvető forgalmat, és lehetővé tette egy további műhely megnyitását a 4. kerületben, valamint egy Salzburgban lévő, egy fiatal cukorkarajongó által nagyrészt önállóan vezetett fióküzletet is.
Ennek ellenére a cukorkaműhely mögött nem üzleti terv, hanem egy ötlet áll. Christian Mayer elmeséli, hogy mióta az ötlete bevált, rengeteg ajánlatot kapott: tőkeerős, „gondolkodj nagyban” típusú befektetők jelentkeztek, de ő – köszönöm szépen – nem akar ipari gyártásba kezdeni. Oroszországból és Angliából is érkeztek megkeresések: „Nyerges vontatókkal akarták elvinni a cuccot. De miből?” A Las Vegas-i Mirage Hotel exkluzív szállítást akart, csak éppen nem gyártott elég cukorkát ahhoz, hogy a több mint 3000 szoba mindegyikének párnájára naponta tegyenek egyet. Szóval köszönöm, de nem, köszönöm. Ugyanezen okból nincs együttműködés szupermarketekkel sem, bár a nagy láncoktól is jöttek már megkeresések. De – és itt az idealizmus és a pragmatikus intelligencia szép egységet alkot: „Még ha akarnám is: felvennék egy kétmilliós hitelt, hogy egyáltalán gyártani tudjam, két-három évvel később pedig újra tárgyalnák a beszerzési árakat, mert tudják, hogy kétmillióval adós vagyok, és nem tudok kiszállni.” A franchise pedig szintén nem jöhet szóba, mert „a minőség maga az ötlet. Csak odaadni a nevet és remélni, hogy valahogy csak lesz belőle valami, nem megy. Oda egy igazi őrültnek kellene jönnie, akkor lehetne beszélni.”
Mint az az igazi őrült, aki ő maga is, Christiannak elég gyorsan sikerült segítséget kapnia a Bécsben egykor nem is olyan ritka cukorkakészítő mesterség veteránjaitól: „A cukorkakészítő szakma a 60-as évekig tanult szakma volt, Bécsben jónéhány ilyen üzem volt, a Heller volt a legismertebb. De időközben a mesterség egyszerűen eltűnt. Szinte teljesen. Mindent olyan emberektől tanultam, akik 75 és 95 év közöttiek voltak. A legidősebb Fellöcker úr volt, aki több mint 50 évig űzte a szakmát, és az apja is cukorkakészítő volt. Neki volt egy privát cukorkaműhelye a péksége mögött. Én pedig megörököltem a 110 éves cukorkahengerlőit, ahol minden egyes formát kézzel véstek bele a sárgaréz ötvözetbe. Őrület!” És a cukorkakészítés doyenjétől, Friedrich Hellertől is nemcsak kedves szavak érkeztek, hanem az 1971 óta bezárt hagyományos üzem akár 120 éves dokumentumai is.
És ezek alapján ma már újra igazi Heller-cukorkákat gyártanak, kis ékszereket, amelyek metszete felfoghatatlanul apró, játékos és precíz díszes grafikákat mutat.
Hogy a csudába kerülnek bele? Maradjanak velünk!
Alapvetően: Igen, a minták, amelyeket a vágott felületeken látni, valóban – „A legtöbb ember azt hiszi, hogy nyomtatjuk, vagy lézerrel készítjük, vagy mi” – egyenletesen végigmennek minden egyes cukorkán. Először a motívumot formázzák meg és állítják össze színes cukormasszarudakból. Egyszerű motívumoknál, például a grapefruit-cukorkánál, amellyel én is megpróbálkozom (egy stilizált déligyümölcs-szelet), így jön létre egy tekintélyes, körülbelül öt kiló súlyú, 60 cm hosszú és 30 cm átmérőjű cukorhenger, ami kihúzott állapotban körülbelül 50 méternyi, 1 cm vastag cukorrudat eredményez. Az olyan komplex motívumok, mint a hivatalos Operabál-cukorkákba beleépített bécsi Állami Operaház látképe, akár 30 kilós masszából készült rudakat is megkövetelhetnek, megfelelően megnövelt átmérővel.
Ez elég bonyolultan hangzik, és az is. Először is – magyarázza Christian – meg kell határozni az egyes színek egymáshoz viszonyított arányát: „Felületszámítás. Az iskolában megesküdtem volna, hogy erre soha többé nem lesz szükségem az életben! Most meg itt ülök és számolok.”
Ezután következik a motívum geometriai felbontása, amit a Salzburgi Hírek (Salzburger Nachrichten) „SN” logójával ellátott cukorka példáján magyaráz el: „Ez mind szerkesztett. Kézzel nem tudnám megrajzolni. De így, nézd, még a vékony ferde vonal is a gótikus S-ben minden egyes cukorkában ott van, teljesen precízen. De most próbáld ki te magad, úgy kapod meg a legjobb érzést róla.”
Szóval kipróbálom én magam. Kötényben, kesztyűben és egy olyan arckifejezéssel, amellyel a tanulni vágyást és a munkára való készséget remélem közvetíteni, várom az első lépést.
Először is természetesen magára a cukormasszára van szükség. Ehhez cukrot, vizet és szőlőcukrot (a pontos arányok természetesen üzleti titkok) főznek össze (hogy mennyi ideig, milyen forrón és milyen maradék víztartalomig, az természetesen üzleti titok).
A kész, barnásan tiszta masszát ezután a munkaasztalra öntik, a mi esetünkben az eladótéri bemutató műhelyére. Ez egy 300 kiló súlyú, hatalmas fekete gránitlapból áll, amelyet állandóan 85 fokra fűtenek, és az éppen szükséges felületre csökkenthető állítható fém elemekkel.
Nassolni nem szabad, mert az nemcsak fegyelmezetlenség lenne, hanem a körülbelül 110 fokot figyelembe véve, amilyen hőmérsékletű a massza ebben az időpontban, kifejezetten hülyeség is lenne.
Az ízesítéshez most tiszta grapefruit-olaj kerül a masszába, ami egy kesernyés-gyümölcsös illatrobbanást eredményez. Általában csak a legjobb elérhető alapanyagokat használják, amennyire csak lehet, bio-tanúsítvánnyal: „Minden más hülyeség lenne. Először is a minőség a koncepciónk, másodszor pedig nálunk a legköltségesebb dolog a sok kézi munka. Még ha az aromáknál a legdrágább dolgokat használom is, az az összkalkulációban szinte semmit sem számít. És még a cukornál is vannak minőségi különbségek, hatalmasak. Örülök, hogy az Agrana közvetlenül szállít nekünk, bár a havi két és fél tonnával egy törpék vagyunk, mások ennyit egy délelőtt feldolgoznak.”
Hasonló a helyzet a felhasznált festékanyagokkal. Konkrét esetben sáfránykivonatot (sárga), ásványi pigmentet (fehér), valamint ribizli, bodza, fekete sárgarépa és vörös retek keverékét (piros) használják; a színeket közvetlenül a sűrű masszára öntik, majd színkategóriánként függőlegesen elválasztva addig dolgozzák bele a spaklival, amíg az egész munkafelület úgy nem néz ki, mint egy ragacsos Mark Rothko-festmény.
Egy nagy, éles ollóval – hál' istennek egy előrelátóan raktáron tartott balkezes példányt adnak a kezembe – ezután a kissé lehűlt masszát feldarabolják a vörös, fehér és sárga mezőkre, ami mind tapintásra, mind – a még mindig nem elhalványult Rothko-asszociáció miatt – pszichikailag is furcsa, érdekes módon hat.
A forró gránitasztalról most a meleg munkafelületre kerülünk; én megkapom a massza vörös részét, amelyet rövid gyúrás után egy kampóra akasztanak, mire a két fél a gravitáció hatására lefelé kezd nyúlni, amire egy rafinált mozdulattal újra a kampóra akasztják őket, és így tovább, újra és újra.
Ezekkel az ismétlésekkel jó sok levegő kerül a masszába, ami a karizmokban rögtön kellemetlenül, de később a nyalogatásnál kellemesen fog érződni.
A vörös masszát hat egyenlő részre osztják, amelyeket ezután henger alakúra sodornak, majd hat, egyenlő hosszúságú és vastagságú egyenlő oldalú háromszög alakú rúddá formálnak, amelyeket azután két oldalán vékony fehér cukormassza-réteggel látnak el (ragasztóként elég a vékonyan felkent víz), tekercsbe állítják össze, és először egy fehér, majd egy záró sárga réteggel vonják be. Az eredmény egy stílusos mortadellára emlékeztet, a rudat a meleg felületen újra és újra hengergetni kell, hogy ne engedjen, és ne lapuljon el. Valamikor olyan konzisztenciája lesz, ami a szakértőnek jelzi: kezdődhet a nyújtás.
Christian megmutatja, hogyan kell csinálni, ez egy sikló kézmozdulat egy kis nyomással, kicsit olyan, mint a fejés. Bár a cukormortadella balkezesként rossz irányban fekszik előttem, sikerül viszonylag szabályos zsinórokat formálnom, amelyek röviddel ezután rudakká keményednek. Amikor azt mondják, hogy nem is vagyok olyan ügyetlen, dagadok a büszkeségtől, és elkezdem a befejező munkát – a palettakéssel, egy kőperem mentén végzett tördelést gusztusos kis adagokra – a született profi hanyag gyorsaságával végezni.
Természetesen ettől a cukorkáim szabálytalanok lesznek, és a derékszög helyett, amiben törniük kellene, némelyikük szilánkosan ferde hegyes élekkel rendelkezik, amelyeken egy gyerek kényelmesen felvághatja a nyelvét. De azzal vigasztalnak, hogy bár a cukorrúdjaim első próbálkozásra nem is sikerültek olyan rosszul, az eladáshoz túl szabálytalanok, ezért a termelésem rövid közbenső tárolás után egyszerű nyalóka formájában fog újjászületni.
Mégis valahogy úgy érzem, megérdemeltem egy jutalmat. És ebben a pillanatban Christian azt mondja: „Még nem is kóstoltál semmit.”
Mint azt már az elején említettem, az édességnassolás nem tartozik a kedvenc bűneim közé. De most „kattan” valami. (Ha mindez tényleg egy régi Disney-film lenne, hárfaglisszandó hangzana fel, Julie Andrews olyasmit mondana, hogy „Ugyan már, kedvesem, természetesen szereted az édességet”, és velem meg mindenki mással együtt belekezdenének egy újabb hosszú, színes és rettenetesen unalmas táncszámba.)
De így is: ízlik. Méghozzá nagyon. Lehet, hogy éppen masszívan retardálódom. Vagy a cucc egyszerűen tényleg ennyire jó. A savanyú cukorkák olyan élénkítően savanyúak és gyümölcsösek, mint akkor, a lehorzsolt térdek és el nem végzett házi feladatok távoli korszakában. A selyemcukorkák selymesek, a drazsék ízletesen ropogósak. Amikor harmadszor nyúlok a gyümölcszselé-kockákat tartalmazó üvegbe (végül is minden színről véleményt kell alkotni), a hivatalosan elismert mesterfotós, Pertramer elnézően fölényes, „ugye-megmondtam” pillantással méreget. Szuverén módon reagálok a legjobb „észre sem vettelek, és ha észre is vettelek volna, nem tudom, miről beszélsz” nézésemmel.
De be kell vallanom: a szöveg írása közben elnyalogattam egy-két cukorkát. Nem sokat, végül is nem szeretem az édeset. De csak úgy néha-néha. Jutalomként. És egy selyemcukorka végül is nem étkezés. Azt hiszem, a kávés és kardamomos a kedvencem.
Die Zuckerlwerkstatt
Herrengasse 6–8, 1010 Wien
Tel.: 01/890 90 56
www.zuckerlwerkstatt.at