A-La-Carte

Alpesi étel-világbajnokság (2017/1)

Az evés a hegyekben gyakran jelent problémát. Szerzőnk olyan helyekre utazott, ahol a kivételek szükségtelenné teszik a szabályokat. Nem is olyan könnyű Nyugat-Ausztria hegyeiben olyasmit enni, ami nem gőzgombóc, frankfurti virsli vagy speciális melegszendvics (vagy legalábbis ezek távoli rokona). Ez talán kissé…


Az evés a hegyekben gyakran jelent problémát. Szerzőnk olyan helyekre utazott, ahol a kivételek szükségtelenné teszik a szabályokat.

Nem is olyan könnyű Nyugat-Ausztria hegyeiben olyasmit enni, ami nem gőzgombóc, frankfurti virsli vagy speciális melegszendvics (vagy legalábbis ezek távoli rokona).

Ez talán kissé gorombán hangzik, beismerem. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy nem igaz. Tapasztalatból beszélek, és mivel nem áll szándékomban a gőzgombócos kunyhókról és melegszendvics-büfékről felvilágosítani az olvasókat, ebben a történetben kizárólag pozitív kivételekről fogok mesélni, amelyekbe nyitott szemmel botlottam bele.

Kezdjük a kivétel kivételével: az igazán jó hegyi kunyhóval.

I. Gampe Thaya, Hochsölden: az őskunyhó
Ugyanis a Gampe Thaya nem egy hegyi kunyhó gúnyájába öltözött csúcsétterem, hanem egy olyan hegyi kunyhó, amilyennek minden hegyi kunyhót elképzelünk, kivéve persze, ha épp speciális melegszendvicsre ketchup-pal vagy egy tányér sült krumplira vágysz – akkor viszont tedd félre ezt a magazint, és foglalkozz a fritőzöddel.

Mert sült krumpli itt nincs.

A Gampe Thaya ugyanis egy kunyhó a tiroli Ötztalban – valamivel Sölden felett, a síterep közepén –, amely tényleg kunyhó: fekete fából épült a ház szíve, a terjedelmes cserépkályha köré, olyan kunyhógazdával, aki nemcsak eljátssza, hogy az, hanem valóban az is.

A férfit Jakob Prantlnak hívják. A kunyhót alpesi gazdaságként vezeti. Egy kis melléképületben az alpesi szezon alatt maga készíti a sajtot. A téli szezonban szükséges burgonyát a zöldségtároló pincében tartja, amely ötletes módon a szobában lévő, felnyitható ülőpadon keresztül közelíthető meg. Az általa árusított szalonnát hét hónapig érleli, amíg el nem éri azt a bársonyosan omlós állagot, amelyet csak akkor szeretünk meg, ha egyszer már megismertük; ami azonban ritkán fordul elő, mert a legtöbb kunyhógazda számára a legjobb szalonna az, amely a leggyorsabban elkel.

A kilátás a Gampealmról lenyűgöző. Az Ötz-völgyi Alpok csúcsai, mélyen lent a völgyben a forgalmas sífalu, Sölden, szemmagasságban pedig Prantl Jakob, aki, amikor megkérdezed, kaphatsz-e egy kólát, barátságosan és szelíden néz rád, mégis az érdekes választ adja: „Nálunk nem.”

Aztán jön az ő „de”-je, és ez a „de” dióhéjban tartalmaz mindent, ami a Gampe Thayát olyan kivételessé teszi – a név egyébként az ötztali nyelv mélységeit sejtteti, ahol a „Honsloisn Thaya auf der Gampealm” olyan mezőt jelöl, amely nem annyira meredek, mint más alpesi legelőkön.

„De” – mondja Jakob (mint minden más tirolival, vele is legkésőbb tíz másodperc után tegezve voltunk) – „egy kis áfonyalé...” (ezek hideg, vagy különösen érdekes módon forró vízzel felöntött vörös áfonyák, amelyeket a nyár végén Hochsölden erdős részein szedtek; ízletes, különc ital, édes, de egy kicsit keserű is, erőteljes ízbeli mélységgel).

„De sajtos nokedli...” (ezek olyan sajtos nokedlik, amelyek méltán viselik ezt a nevet, mivel a Gampealmban előállított alpesi sajttal készülnek, frissen, rendelésre; micsoda krémes élvezet). A kenyeret is itt sütik a kemencében, a császármorzsa rendelését pedig a megfelelő korlátozással nyugtázzák: „...de húsz percig tart!” Ami nem mást jelent, mint hogy itt minden, amit máshol csak imitálnak – ebben az esetben a császármorzsa friss elkészítése, amelynek egyszerűen szüksége van arra a húsz percre –, ténylegesen úgy történik, ahogy azt a valóság előírja, amely az alpesi rusztikusságot nem csupán homlokzatként használja a turisztikai gazdaság Patyomkin-falujában.

A történet legjobb része: a kunyhó dübörög. A kólaivók máshol eszik a sült krumplijukat, az érett szalonna kedvelői pedig ugyanúgy rendszeresen visszatérnek, mint az áfonyalé-fogyasztók. Ők terjesztik a gyümölcsöző „de” üzenetét.

Ezzel én is végeztem.

II. ice Q, Gaislachkogl, Sölden: az alpesi felkiáltójel
Ha már Söldennél tartunk: Természetesen James Bondnál is ettem. Ez alatt az érdekes üvegkockát értem 3048 méteres tengerszint feletti magasságban, ahol Daniel Craig találkozik a nagyszerű Léa Seydoux-val. A való életben (és Léa Seydoux nélkül) is az ice Q egy egészen izgalmas hegyi étterem. Aki Söldenben 1363 méteren beszáll a felvonóba, aperitifnek pontosan 1677 méternyi szintkülönbséget kap, mielőtt tizenkét perccel később egy keskeny fémhídon keresztül beballagna egy futurisztikus üvegkocka belsejébe, az Alpok legmagasabb éttermébe. Innen látni a Wildspitzét, a Similaun-gleccsert, a Timmelsjoch-on át egészen Dél-Tirolig. Ha az időjárás engedi. Különben ködfehér fátylakat látsz, de felülről.

A kocka három oldalról üvegezett. A legfelső emeleten egy lounge és egy terasz kapott helyet, ahol kölcsönzött filcpapucsban élvezhetjük a csodálatos tájat (és most már egy olyan aperitifet, amit meg is lehet inni).

Az étterem belső kialakítása a látványos megjelenéshez képest visszafogott. Durva fapadló, egyszerű, de elegáns faasztalok abrosz nélkül. Végül is – és ez egy elég okos megfontolás – nem lehet túl nagy a szakadék a színes funkcionális ruhákban lévő potenciális vendégek és az étterem belseje között, ezt a feladatot szilárdan oldották meg.

A konyha bejáratánál a nagy borhűtő tűnik szembe, szuper konkurenciája a Wildspitzére nyíló kilátásnak. Ezzel az ice Q rögtön következő kompetenciáját helyezi képbe. A bor a hegyen – ahogy a söldeni Central szálloda hagyományos rendezvénysorozatát is hívják – a fő téma, amelyet az ice Q igényes, csak részben regionális alapokon nyugvó konyhája kísér: ökör-, borjú- és bárányhús az Ötz-völgyből, például jól fűszerezett és könnyű kézzel tálalt tatár bifsztek, de pácolt tőkehal és sült lepényhal is, amit meglehetősen nagyvonalúan „alpesi konyha” jelzővel összegeznek.

Az „alpesi” jelző az ice Q konyhájára akkor is igaz lenne, ha sushit vagy tacót árulnának. Mert a 3000 méter magasan lévő konyha fizikai feltételei számtalan részletben különböznek a völgyben lévőétől: Patrick Schnedl konyhafőnök csapata kénytelen volt felülvizsgálni a berögződéseit, a főzési időket, újrakalibrálni az anyagismeretet.

Ez egyébként a borfogyasztásra is érvényes. A borkínálat meglehetősen széles körű, és meggyőződtem arról, hogy például a kristálytiszta J.J. Prüm Riesling, amelyet a Mosel partján palackoztak, ebben a magasságban különösen elegánsan mutat (ezt az érzékelést Valentino Stocker házigazda is megerősítette). A borlap ezen kívül számtalan ötletet szolgáltatott a bor – a ritka levegőhöz alkalmazkodott – központi idegrendszerre gyakorolt hatásának vizsgálatára. Ebben az esetben azonban tanácsos a sílécet otthagyni és a felvonóval menni a völgybe.

III. Stüva, Ischgl: a klasszikus a síparadicsomban
Ischglben meglátogattam Benjamin Parthot, a Stüva fine-dining étterem fiatal konyhafőnökét. A Stüva egy figyelemre méltó szigorral és pontossággal berendezett étterem az Yscla szállodában, amely a hely eredeti nevét viseli, és amely időközben a nem éppen iróniamentes „Relax. If you can” szlogennel egyedülálló karriert futott be.

Parth – aki Heinz Winklernél tanult, és olyan kiválóságoknál tökéletesítette tudását, mint Santi Santamaria, Marc Haeberlin és Sven Elverfeld – meglehetősen önfejű konyhafőnök. Például fittyet hány a trendekre vagy a divatra. Ehhez az ő elképzelései arról, mi ízlik jól és mi nem, túlságosan is határozottak.

Első találkozásunkkor eléggé elnémított vele. Parth-tal azért találkoztam, hogy megvitassam vele az alpesi csúcskonyha terjedő elképzeléseit, de ő semmit sem akart tudni mohákról, zuzmókról vagy hegyi burgonyáról exponált lejtőkről. Meglepően magabiztosan válaszolt a kérdéseimre (azt nem kell külön mondanom, hogy tíz másodperc után tegeződtünk. Ischgl tiroli területen fekszik).

„Milyen termékek jöhetnek szóba nálad?” – kérdeztem, és ez egy nyitott kérdés volt, az „Alpok kulináris öröksége” irányába mutatva.

Benny szofisztikáltan válaszolt: „Csak a legjobbak.”

Én: „Ez mit jelent?”

Parth: „Rungis-Express”.

Ez köztudottan az a legendás szállítószolgálat, amely egész Európa csúcséttermeit ellátja a párizsi ínyencpiac termékeivel. Miközben tehát más séfek őshonos kacsafajtákat tenyésztetnek vagy csak gleccserhideg hegyi tavakból származó halakat főznek, Benjamin Parth lepényhalat és fésűkagylót rendel, vörös márnát, tengeri ördögöt, langusztát, ráját, nyelvhalat, mindent kék hungarocell dobozokban, egész halakat, az előző nap az Atlanti-óceánban fogva, olyan frissen, mint egy tavi pisztráng a Boden-tóból.

„Neked” – kérdezem – „nincs érdeklődésed a közeli termékek iránt?”

Hiszen a regionalitás melletti elköteleződés a csúcskonyhában sok helyen már-már vallásos jellegű.

„Milyen termékek?” – kérdez vissza Parth. „Nálunk 1300 méteren nem nő semmi.”

Ez történelmi távlatban nem teljesen igaz. A lejtőkön, amelyek az Ischgl-völgy fenekétől elég meredeken emelkednek, sokáig termesztettek gabonát és burgonyát, ezt az archívumból származó egyes fényképek is tanúsítják. A 200 méterrel magasabban fekvő szomszédos Galtür településen viszont sem búza, sem zöldség nem termett, ezért kapta a hely a „Weiberhimmel” (Asszonyok mennyországa) becenevet: mert a galtüri nőknek – Ischglbeliekkel ellentétben – nem kellett a nehéz mezei munkát végezniük.

Benny Parth ezt sem romantikusan, sem konzervatívan nem látja. Ő szakács. Minden tányéron olyan ételt akar felszolgálni, amely megfelel a csúcskonyháról alkotott elképzeléseinek.

„Az innen származó termékek nem elég jók” – mondja. „Alig van valami, és ami van, azt máshol jobban csinálják, például a sajtot. Egyébként is máshonnan kell vásárolnom. Akkor megveszem a legjobbat, amit kaphatok.”

A sajtot például Bernard Antony-tól rendeli, aki valószínűleg a leghíresebb francia sajtkereskedő és affinőr. A nagy menü végén bemutatott válogatás ennek megfelelően lenyűgöző volt. Én amúgy is azon a véleményen vagyok, hogy az ember vagy nagy menüt vagy sajtot egyen. Mindkettőt, egymás után, még sosem sikerült igazán összehoznom.

Mert időközben a fiatal Parth – apja, Alfons tevékeny turisztikai menedzser és a jó ételek szerelmes világutazója; a fiú szenvedélyei tehát szilárdan levezethetők a családtörténetből – olyan tányérsort küldött ki a konyhából, amely bizonyítja az alapvető kulináris tudományokban való óriási biztonságát: van érzéke az adagokhoz és egy menü dramaturgiájához. Nem folytat elhibázott kísérleteket, hanem elképesztő magabiztossággal mozog a francia alapú haute cuisine meredek via ferrata-ján. Ételei mindig felismerhetők arról, amik: a languszták languszták, nincs hab, nincs püré. A lepényhalnak van tartása és formátuma, és soha nem érkezik tökéletesen fűszerezett mártás nélkül. A fésűkagylók olyan jó minőségűek, hogy néha nyersen, tatárként is megjelenhetnek (és mivel Benny Parthnak van humorérzéke is, amilyet csak a haladó „foodisták” értenek, ezt a tatárt például kaviárral sózza és fehér szarvasgomba levével ízesíti. Jól hallották, az ember fehér szarvasgombát dob a gyümölcscentrifugába!).

Többször és hosszan beszéltünk a modern kulinária áramlatairól és eszmetörténetéről. Benny Parthot élénken érdekli, mi történik éppen Koppenhágában és Stockholmban, San Franciscóban és Bécsben. Élet párjával, Sarah Falch-csal rendszeresen utazik az ottani vezető éttermekbe, a szezonon kívül. De a saját alkotómunkájában a kreatív hóbortokat kevésbé veszi számításba. Ebben a Hans-Haas frakcióhoz tartozik, egy olyan szakács, aki hűségesen és óvatosan bánik a termékeivel, ahelyett, hogy a kreatív ötletek tanúiként hívná őket színpadra. Ritkán ismertem meg olyan szakácsot, pláne ilyen fiatalt, aki ilyen meggyőződéssel kötelezte el magát a klasszikus tudományok mellett. Imádja a luxustermékeket. Tud mártásokat készíteni. Ismeri az állagokat. Fittyet hány a divatra, mert kinek kellenek a divatok, ha van klasszikus? Miért is fáradozott Escoffier, Bocuse és Haeberlin, mi?

Vicces, hogy pont egy kis darab szaibling (tavi pisztráng) tárnics-habbal kerül a vendégek elé „Benny klasszikusaként”. Az étel különleges, mert a ritka tárnicsgyökér keserűsége apró zavart visz az íz és a struktúra harmóniájába. A karcolás ugyanis csak akkor teszi láthatóvá a polírozás fényét.
A következő ischgli kitérőnél egyébként a sajttal kezdem. Biztosan.

IV. Schualhus, Zug: globalizált csúcsétterem talajhoz tapadással
A csúcsgasztronómia ott van otthon, ahol olyan vendégek vannak, akik meg tudják fizetni. Piaci szempontból érthető, hogy az elegáns svájci, francia és osztrák síközpontoknak megfelelő kínálatra van szükségük fizetőképes közönségük számára.

Ezeken a helyeken sok pénzt költenek. Folyik a pezsgő, és az első osztályú logisztika, lásd fentebb, gondoskodik arról, hogy az osztriga olyan gyorsan és biztonságosan kerüljön a tengertől a hegyekbe, mint Párizsba vagy Münchenbe.

Egy különbség mégis van. Az elegancia, amely a klasszikus fine-dining témát a luxustermékek parádéjával szokás szerint belengi, éles ellentétben áll az Alpok síkunyhóinak, szállodáinak és éttermeinek széles körben ünnepelt folklorisztikájával, ahol figyelemre méltóan átlátszó módon sugallják, hogy a négy- és ötcsillagos faházak lényegében mezőgazdasági pajták, csak éppen fűtöttek és egy kicsit ki vannak takarítva.

Ezért kell a vendégeknek a Fines de Claire- vagy Gillardeau-osztrigájukat régi kaszák és tejeskannák alatt elfogyasztaniuk (vagy az egykor ott állt öreg, feledésbe merült parasztfalvak képei mellett), a pincérek pedig népviseletbe, ha nem éppen bőrnadrágba öltöznek.

Nincs kifogásom a hegyi csúcséttermek ellen, lásd még egyszer fentebb. Megengedem azonban magamnak, hogy szórakoztasson, mennyire különbözhet a csúcsgasztronómia árujának tartalma és csomagolása alpesi kontextusban.

Természetesen szívesen hagyom magam meglepni, legutóbb a svájci határtól alig hatvan kilométerre Zugban, Lech am Arlberg egyik városrészében. Ott áll egy ház, amelyben az alpesi és egyben globalizált gasztronómia érdekes újraértelmezése zajlik.

Kívülről a ház időtlennek, talán még kissé falumúzeumszerűnek is tűnik. A bejárat felett ez áll: „Schualhus”. Itt, alig pár méterre a zömök falusi templomtól, működött egykor Zug falusi iskolája. A 65 négyzetméteres ház még 1780-ban épült, és 1963-ig volt használatban, amikor is az egyemeletes épületben, a tejcsarnok felett, egyszerre nyolc iskolai évfolyamot oktattak.

Ma a Schualhus első emeletére fellépve egy elegáns sárgaréz asztal fogad, amely három oldalról keretezi a középen álló főzőszigetet, ahol a Schualhus szakácsai esténként tizennégy fogásos menüt készítenek. A világjáró ínyencek felvonják a szemöldöküket, és megjegyzik, hogy láttak már ehhez hasonló asztal-bár hibridet a világ túlsó felén, a New York-i Brooklynban.

Ott César Ramirez séf a Chef's Table at Brooklyn Fare nevű éttermével – amely az első New York-i háromcsillagos étterem Manhattanen kívül – annyira lenyűgözte Joschi Walch vorarlbergi szállodást (Rote Wand), hogy az hirtelen elhatározta: a koncepciót – miszerint 18 ember ül egy asztalnál, és azt eszi, amit a szemük előtt dolgozó szakácsok felszolgálnak – átülteti az Alpokba. Az egykori iskolaépület első emelete pedig megfelelő helyszínnek bizonyult ehhez.

A történetben azonban nemcsak a keret, a régi iskola elismerten aprólékosan felújított környezete a látványos. Látványos az a kísérlet is, ahogyan ezt a színpadot működtetik: úgy, hogy a hely, a termékek és az ételek kapcsolata koherens egységet alkosson. Még ha a konyhafőnök, Manuel Grabner nem is a háromcsillagos ligában játszik még. Figyelemre méltó az a vágya, hogy a vorarlbergi termékekből (alpesi sertés, fürj, bodorka, szaibling, bogyók, hegyi zöldségek – ízlésem szerint egy kicsit túl gyakran használt magashegyi erdőkből származó aromák) ötletesen és dogmáktól mentesen állítson össze kortárs ételeket: a csapat ehhez a világ minden tájáról merít hagyományos elkészítési módokat (fermentálás, szenesítési technika, gőzölési módszerek stb.), hogy a döntően regionális alapanyagokat optimálisan érvényesítse.

Számomra a fénypont a zugi alpesi szaiblingmáj volt fehér mákos bundában. Egyébként is, engedjék meg ezt a kitérőt, a pisztrángmáj igazi csemege. Nemcsak bársonyos állaggal rendelkezik, hanem visszafogott halillattal és kifejezetten elegáns ízzel is. A pisztráng aromája szilárdan lakozik a májában, és finom májízbe olvad, sokkal visszafogottabb és finomabb szerkezetű, mint mondjuk a borjú- vagy akár a sertésmáj.

Az ilyen májat egyszerűen meg lehet sütni barna vajban, és egy pohár Sauternest inni mellé. Én természetesen Manuel Grabnernél beszereztem a szaiblingmáj-pralinéjának receptjét. Már önmagában az a történet is elég jó, hogy miért fejlesztette ki ezt az ételt: elege lett abból, hogy liba- vagy kacsamájat főzzön. A recept lenyűgöző és egyszerű: bevezetés az előkelő specialista konyhaművészetbe.

Hozzávalók: 250 g szaiblingmáj, vízben áztatva, 300 g vaj, 2 tojássárgája, 100 g kockára vágott Gala-alma, 250 ml Trockenbeerenauslese, bors, szegfűbors, fahéj, mozsárban összezúzva, tengeri só. A vajat egy kis lábasban megbarnítjuk, majd hidegre tesszük. Az almafalatokat a Trockenbeerenauslesével együtt egy lábasba tesszük, és lassú tűzön pároljuk, amíg a Trockenbeerenauslese teljesen el nem párolog. Ezután ezt is hidegre tesszük.
Amikor az almadarabok és a vaj elérték a szobahőmérsékletet, a májjal és a tojássárgájával együtt turmixgépbe tesszük, és a legmagasabb fokozaton krémesre verjük. Ízlés szerint fűszerezzük (a kevesebb itt több, a halmáj íze finom, nem szabad elnyomni). A májkrémet finom szitán áttörjük, és 3 cm átmérőjű félgömb alakú formákba töltjük. A formákat fóliával lefedjük, és gőzölőben 80 fokon nyolc percig pároljuk. Gőzölés után a formákat azonnal hűtőszekrénybe tesszük, különben a máj kicsapódik.

A lehűlt májfélgömböket egész gömbökké illesztjük össze, és darált mákban megforgatjuk. Friss gyümölcspüré illik hozzá a legjobban.

UI: Aki most gombócról kérdez, készüljön fel egy nagy kerülőútra. Ugyanis – nem gondoltam volna – az Alpokban készülő legeslegjobb gombócok nem az Alpok főgerincének a mi oldalunkon, hanem Dél-Tirolban, név szerint a Bolzano feletti Rittenen találhatók.
Roland Trettl vitt el a Patscheiderhofhoz. Már az autóban összefutott a nyál a szájában, amit az autoszuggesztió érdekes esetének tartottam. Tény, hogy – és soha többé nem fogom megkérdőjelezni Trettl szuperlatívuszait – a spenótos, céklás és sajtos gombóc másfél osztállyal jobb, mint a legjobb gombóc, amit addig ettem.
Nem egy osztállyal. Másfél osztállyal!

Akinek ez nem éri meg a Bolzanóig tartó pár kilométert, azon nem lehet segíteni.
Ámen.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!