A-La-Carte

Amatőrként az üllőn (2013/1A)

Vagy: Bono Voxszal egy Nestroy-darabban, a kés körül


Szöveg: Thomas Maurer Fotók: Ingo Pertramer

Ennek a történetnek az elején egy kés áll, amelyet egy ismerősömnél fedeztem fel.

Egy furcsán archaikus és ugyanakkor kidolgozottnak tűnő dolog, a nagyobbrészt fekete, kovácsolt, nyers felülettel szemben csillogóan kontrasztos pengével, és egy nyéllel, amely egyszerűen, de elegánsan ugyanannak az acéldarabnak a feltekert hátsó vége volt.

Azonnal kínzó késirigység tört rám. (Majdnem olyan rossz volt, mint annak idején, amikor a szomszéd osztálybeli kövér Fredi egy nyári amerikai nyaralásból egy igazi, eredeti, kisfiú alkar hosszúságú Bowie-kést hozott, kétélű pengével, a szarvasbőr tokon rojtokkal, és a pengébe gravírozott indián főnökkel, fejdísszel együtt.)

Amikor az ismerősöm arra a kérdésre, hogy honnan van ez az egyedi darab, jól eljátszott természetességgel azt válaszolta, hogy „saját készítésű”, akkor a késirigységet még elborító hatalmas képességirigység hulláma öntött el.

És amikor még azt is elárulta, hogy annál az embernél, akinek a műhelyében és akinek az irányításával ezt a darabot készítette, workshopokat lehet foglalni, amelyek után az ember szintén egy saját készítésű késsel térhet haza, és azt utána korlátlan ideig használhatja arra, hogy barátainak, rokonainak, ismerőseinek és a véletlenül jelenlévő szakembereknek ügyesen, mellékesen megjegyezze, hogy ezt a kést egyébként ő maga kovácsolta, akkor világossá vált, mi lesz a következő A la Carte riport témája.

Főleg, hogy már régóta motoszkál bennem az érzés, hogy a vágóeszközök használatában van még optimalizálási lehetőség.

Mivel sokat főzök, van néhány viszonylag jó késem is, amelyeket viszonylag élesen tartani is viszonylag sikerül.

Hát igen.

De valahányszor dilettáns módon köszörültem a köszörűkövön, elhatároztam, hogy egyszer rendesen megtanulom, jól tudván, hogy legközelebb, anélkül, hogy időt találtam volna rá, ugyanígy fogok gondolni.

Ennek most végre véget kell vetni.

És ennél alapvetőbben aligha lehet belekezdeni a témába, mint egy kés elkészítésével.

Szóval: kovács leszek.

„De” – súgja egy belső hang, amint befejeztem ezt a gondolatot –, „gondolj arra, hogy 1983-ban a technika tantárgyból »elégtelen« állt a bizonyítványodban.”

„Na és?” – válaszolom. „Akkoriban még hittanból is »elégtelen« voltam. Meg angolból, matematikából, földrajzból és fizikából is. 1983 egyszerűen nem az én évem volt.”

„Csak mondom” – mondja a hang, és elégedetten elhallgat, miután sikeresen elrontotta a kedvemet.

Valójában eufemizmus lenne engem „nem igazán barkácsoló típusnak” nevezni.

Igazság szerint a technikaórát egy frusztrációból, unalomból és zúzódott körmökből összeálló, halálosan unalmas előpokolként őrzöm az emlékezetemben, ahol az idő olyan lassan folyt, mint a büdös ragasztó. A mai napig egy csinos, mindenféle szerszámmal telerakott műhelypad nem annyira azt a vágyat váltja ki belőlem, hogy hasznos dolgokat műveljek rajta, hanem sokkal inkább azt, hogy azonnal egy-két tartományt helyezzek magam és közé.

És valóban, az utolsó alkalom, amikor megpróbáltam egy darab fémet szerszámmal engedelmességre bírni, valószínűleg 1983-ban volt. Technikaórán.

„Na jó” – gondolom –, „majd meglátjuk.”

Michael Blank a bécsi Leopoldstadtban tartja a műhelyét.

Amikor leszállok a metróról a Nestroyplatzon, feltűnik (valószínűleg azért, mert nem sokkal korábban a „Morgenjournal”-ban a salzburgi pénzügyi spekulációs kalamajka révén „Monika R.”-ként híressé vált bróker-tisztviselőnőt először nevezték a teljes, ezzel összefüggésben meglehetősen nestroyi „Rathgeber” vezetéknevén), hogy igazából „Michael Blank” is egy olyan pengekovács-név, mintha egy Nestroy-darabból való lenne. Az ember szinte maga előtt látja a cégtáblát: „Knieriem, Zwirn, Leim & Blank. Műhely az udvarban.”

És láss csodát, Michael Blank műhelye valóban egy régi iparos ház udvarában található, és rengeteg időtlenül rusztikus hangulatot áraszt.

Mégis lemondok arról, hogy Herrn Blankot szembesítsem a germanisztikai asszociációimmal, főleg, hogy ő maga sem kelt különösebben nestroyi benyomást. Valójában, különösen amikor sildes sapkát és védőszemüveget visel, kicsit több mint egy kicsit Bono Voxra emlékeztet.

De ez a megfigyelés is alkalmatlannak tűnik beszélgetési témaként a bemelegítési fázisban, ezért azzal a vallomással kezdek, hogy 1983-ban technikából „elégtelent” szereztem.

Rövid ideig méreget a barkácsáruházból való funkcionális rocksztár-szemüvegén keresztül.

„Na jó” – mondja aztán –, „majd meglátjuk.”

Úgy döntök, hogy ezt a választ lelkivízi rokonságként értelmezem, nem sokkal később tegeződünk, és iszunk egy kávét.

Michael elmeséli, hogy ő valójában nem is kovács, hanem képzőművész (a honlapon található egy válogatás aktuális, enyhén japán hangulatú tusrajzokból), aki a fémtárgyakkal végzett munka során azonban egyre inkább elbűvölte a kézműves oldal, és egyre mélyebbre hatolt benne.

Következetesen ódzkodik is attól, hogy az általa készített darabokat egyszerűen „késnek” nevezze, és előnyben részesíti a „használati potenciállal rendelkező pengés tárgyak” kifejezést.

Nem sokkal később megjelenik Ingo Pertramer is a fényképészeszközeivel, és ő is kap egy kávét.

„Mondta már neked valaki” – kezdi Ingo a beszélgetést Michaellel –, „hogy teljesen úgy nézel ki, mint Bono Vox?”

Az a barátságos értetlenség, amellyel ezt az összehasonlítást fogadják, azonnal megnyer az ideiglenes tanáromnak.

Nem tudni, hogyan néz ki Bono Vox, minden, csak nem egyszerű, és a médiák taposott ösvényein kívüli élénk privát szellemi életről tanúskodik.

Mindazonáltal elhatározom, hogy az U2 frontemberének, ha valaha megismerkednék vele, ajándékozok egy kétnapos késkovács-workshopot Michael Blanknál, főleg, hogy a „Bono Vox” is kvázi egy Nestroy-név.

Elkezdjük megbeszélni, milyen pengeformája legyen a saját készítésű vágóeszközömnek (reménykedem, hogy talán valóban lehetőségem lesz nekem meghatározni, és nem kell együtt élnem azzal a formával, ami véletlenül adódik az ütögetés során), és hogy a nyélnek fa, szaru vagy hasonló anyagú paneleket kell-e kapnia. A lecsavarható fémnyelű, meggyőzően egyszerű változat mellett döntök; néhány így elkészített példány hever a műhelyben, jó néhány közülük igencsak patinásnak tűnik.

Ezek régi favágó szerszámok a 19. századból, magyarázza Michael, a nyélforma akkoriban bevett gyakorlat volt, és csak feledésbe merült.

Ezt követi egy rövid, és mint majdnem mindig, amikor a témájáért lelkesedő ember ad elő, szórakoztató és érdekes történelmi áttekintés a hazai acél- és szerszámgyártásról. (Michael Blank kvázi szó szerint lelkesedik a témájáért, és hogy igazán kiismerje az anyagát, még egy vaskori kohót is utánépített, és abban pörkölt ércdarabokból vasat olvasztott.)

Az ív a 19. századi hazai szerszámacéltól (ahol az a sokrétegűség, amit ma az életmód-orientált késboltokban egzotikus-ezoterikus csúcsminőségi jellemzőként adnak el és áraznak be, hét rétegtől felfelé triviális magától értetődőség volt) egészen a vaskori gyepvasérc-olvasztókemencék sok száz maradványáig terjed, amelyeket szakértő szemmel ma is meg lehet találni Dél-Burgenlandban, az – naná – Eisenberg közelében.

Miután a kávét megittuk, a cigarettákat elszívtuk, és az időt elütöttük, eljött az idő: megismerem a jövőbeli késemet.

Egyelőre még egy acélléc kiábrándítóan egyszerű ruhájában jelenik meg, az első vágás flexszel történik.

Ebből adódik az alkalom, hogy nemcsak először vezessem át a flexet egy acéldarabon, hanem erre a célra először viseljek egy ilyen menő bőrkötényt és egy ilyen nem menő védősisakot. Ebből pedig Ingo Pertramer számára adódott egy hálásan kihasznált lehetőség, hogy fotózás közben ostobán nevessen.

Az acéllécből most a flexszel egy kés hosszúságúhoz közeli téglalapot vágnak, amelyből ferde vágással két szabálytalan trapéz lesz. A bal oldali az enyém.

És most tényleg elkezdődik. A két acéldarab bekerül a kemencébe (Michael, miközben szemmel tartja az előrehaladásomat, szintén egy késen fog dolgozni), és ott elképesztően gyorsan világosvörösen izzani kezd.

Ez természetesen szükségessé teszi az anti-barkácsolók számára kissé szokatlan tartófogók használatát, nem sokkal később pedig ott állok az újonnan megszerzett tudásom ékszereként (a kalapács keskeny oldalát szárnak, a laposat pályának hívják, az előbbivel a darabot szélesítjük, az utóbbival egyenletesen nyújtjuk), és megpróbálom legalább a testtartását, ha már nem is az oktatóm szuverenitását utánozni.

És furcsa: élvezem. Gyakrabban ütök mellé, mint szeretném, és a kovácsolás és újrahevítés harmadik, negyedik köre után (mi, a szakmabeliek egyébként egy ilyen kört

„hévnek” nevezünk) a leginkább igénybevett izomcsoportok halkan tiltakozni kezdenek, de élvezem.

Néhány felmelegítés után debütálok segédmunkásként: a munkadarabokba bevésem a penge és a markolat közötti átmenetet, ehhez Michael egy kalapácsot (ha pontosan akarják tudni: egy gömbölyű fejű kalapácsot) tart a kívánt helyre a lapjával, én pedig a pöröllyel csapok rá a fejére.

Ahhoz, hogy ne az élével, hanem a lapjával csapjak rá, furcsa, természetellenesnek ható ütőtechnikára van szükség; balkezesként a bal kezem a nyél felső végén, a jobb kezem pedig laposan a testemhez szorítva az alsó végén van, ami arra kényszerít, hogy mint egy mechanikus játék, a csípőmből behajlítva sújtsak le.

Michael két, jóval finomabb fémcsengéssel újra beigazítja a kalapácsát, aztán én újra lesújtok a pöröllyel, és ez így megy tovább egyre hipnotikusabbá váló ritmusban.

„BAMM! Kling. Kling. BAMM! Kling. Kling. BAMM! Kling. Kling.”

Olyan rángatózva és szabályosan mozgok, mint egy történelmi toronyóra figurája, valószínűleg az egész úgy néz ki, mint egy minimalista táncszínházi előadás, amelyhez a Kraftwerk és a Rammstein közös zenét szerzett: „BAMM! Kling. Kling. BAMM! Kling. Kling. BAMM! Kling. Kling.”

Mellesleg megtanulom, hogy a kalapácsokat általában véve érdemes bolhapiacon beszerezni és egy új nyélbe befektetni. Régen ugyanis csak a fej végein lévő acélt edzették, míg a mai átlagos kalapács teljesen át van edzve, ami – mint néhány ütés után rájövök – a használat során valójában sokkal kényelmetlenebb.

Miután még néhány felmelegítésen keresztül tovább kovácsoltuk a pengét, gondos útmutatással nekilátok, hogy megadjam a penge kívánt alapformáját. A lényeg az, hogy az izzó nyersdarabot újra és újra élére állítsam, és a kalapáccsal ott verjem le a fémet, ahol hegyessé kell válnia, anélkül, hogy az egészet összegyűrném, mint egy réz kolbászpapírt.

Ez egyszerűbben hangzik, mint amilyen, de kevésbé nehéz is, mint ahogy attól tartottam.

Vajon a gonosz tündér levette volna rólam a technikaóra-átkot? Még nem akarom elkiabálni, de a munkanap végére a fémdarab már távolról hasonlít arra a késre, amit elképzeltem.

Elégedetten mosom le a becsületes munkától megfeketedett kezemet, elégedetten vetek még egy utolsó szakértő pillantást a nyersdarabra, elégedetten lépek a szabadidő felé nehéz kovácsléptekkel.

A következő munkanap újra kávéval és csevegéssel indul. Michael megmutat néhányat a történelmi fémmegmunkáló szerszámai közül (néhány közülük olyan idős, amilyen csak lehet), és elmeséli, hogy a gyűjtőszenvedélyét odáig bővítette, hogy pl. régi, már használhatatlan reszelőket kovácsol át pengékké, mert ezzel a fajta acéllal szeret a legjobban dolgozni. (Szóval ha Önöknek, kedves olvasók, még akad valahol a nagyapa rozsdás szerszámaiból: egy becsületes embert tehetnek boldoggá.)

Általában véve a legszívesebben tiszta szénacéllal dolgozik; ugyan az nem rozsdamentes, de egy késre amúgy is vigyázni kell egy kicsit. Sajnos a Böhler konszern, amelynek szédítő mennyiségű speciális acélötvözet van a kínálatában, épp most vette le a listáról a kedvenc anyagát: a klasszikus, ötvözetlen Böhler-Uddeholm K 990-est, amit a szakmában EZH-nak (azaz: extra szívós-kemény) is neveznek. Ez kulturális gyalázat.

(Szóval ha Önök, kedves Böhler-Uddeholm konszern, még akad valahol K-990-es készletmaradványuk...)

Aztán újra munkához látunk.

A nyersdarabot aztán még egy kicsit formára flexeljük (kötény, sisak, idióta nevetés), és a továbbiakban a szalagcsiszoló gépen kapja meg a végső sziluettjét. És bár ezt a meglehetősen kényes és veszélyes munkát a kovácsműhelyekben általában a mester magának tartja fenn, én magam vezethetem a darabomat gyengéd ívekben a forgó csiszolószalagon.

Eközben azon tűnődöm, vajon Norbert Darabost is hasonló gyermeki büszkeség töltötte-e el, amikor megengedték neki, hogy civil szolgálatos múltja ellenére védelmi miniszter legyen.

Ezt követően lépek az ősi ellenségemhez, a munkapadhoz. A hátát, a markolat ívét és a megmaradt éles sorjákat először reszelővel, majd csiszolópapírral kell megmunkálni, illetve polírozni. A 120-astól a 400-as szemcsézetig emelkedő csiszolópapírok szakszerű használatával a végén selyemfényű felületet kapunk. Michael a tükörfényes polírozást giccsesnek tartja, és én megkönnyebbülten értek vele egyet.

Amikor aztán az oldalcsiszolásra kerül a sor (amely gondoskodik arról, hogy a kés az élnél ésszerű módon jóval vékonyabb legyen, mint a hátánál), azt Michael inkább mégis saját maga intézi; csendben csalódott vagyok, de egy gondtól megszabadultam: látható, hogy ennél a munkafolyamatnál az egész munkadarabot könnyedén el lehet rontani.

És ahogy azt joggal sejtettem, most következik az igazi csiszolós rész.

A penge megmunkált részeit, valamint azokat a szomszédos területeket, ahol a „salaknak” nevezett fekete oxidáció lecsiszolható, szisztematikusan, alaposan, sokáig, gyakran, mélyrehatóan és egyre finomabb papírral kell csiszolni.

Mégpedig általam.

Egyrészt nagyon hasonló az 1983-as távoli időkhöz. Az ember csak csiszol. És csiszol. És csiszol. Másrészt viszont teljesen más. Lángra lobbantam. Egy idő után olyan megszállott odaadással csiszolok, amilyet egyébként csak a képességeim határát épphogy meghaladó főzési technikákhoz szoktam elővenni.

Amikor végre rákényszerítettem a dögös darabra a kívánt helyeken a selyemfényű csillogást, következik a végső „hőkezelés”.

Az él edzéséhez a leendő kést még egyszer felmelegítik 800 fokra, majd az edzendő részeket 50 fokon hirtelen hűtik le. Ehhez először egy kádjában pihenő nagy tömb kókuszsírt olvasztanak meg egy izzó vassal, ami látványos flambírozási effektusokat eredményez.

A folyékony zsír optikailag és illatában is egy kicsit a Práterben lévő lángosos olajára emlékeztet, egy erre vonatkozó kérdésre kiderül, hogy azt sem cserélik sokkal gyakrabban.

A koncentrációtól a számból kilógó nyelvheggyel húzom aztán többször, utoljára ki a vörösen izzó darabot a kemencéből és az olajon keresztül a jövőbeli éllel.

Aztán szünetet tartunk, mert most a „megeresztés” van soron, ami azt jelenti, hogy a kést – hogy ne törjön el – körülbelül öt negyedórán át 220 fokon kell hűlni hagyni.

Michael szerint ezt a konyhai sütőben nemcsak a legkönnyebb megoldani, hanem akár még néhány pizza extra sütésére is lehet használni.

És így is történik.

Jóllakottan vesszük ki utána a kést a sütőből, egy kis további hűlés után olajjal kezeljük, még egyszer megcsiszoljuk a műhelyben a szalagcsiszolón, majd a konyhában japán kövön finomra élezzük.

Végre beavatnak a szakszerű élezés titkaiba! Szóval mindent pontosan úgy csinálok, ahogy Michael mutatja, mégis, nem tudok megszabadulni az érzéstől, hogy csak dilettálok magamban.

Így legyen.

Végül is most van egy majdnem teljesen saját készítésű késem.

Szép lett. A háton lévő görbület talán kicsit túl erősre sikerült, és az egésznek egy enyhe kalózjelmez-tőr beütést kölcsönöz, de sebaj.

Hazafele még veszek egy kiló hagymát aprításra, vagy talán kettőt. Hogy aztán mit főzök vele, az majd kiderül.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!