A-La-Carte

Elhelyezett császárrák (2012/3)

Sokkolás, felverés, kizsigerelés, vakon sütés, csontozás, pörkölés, puhítás, sterilizálás, szurkálás, darálás


Szöveg: Eva Rossmann Illusztráció: Georg Wagenhuber

Tulajdonképpen nem csoda, hogy egy krimiírónő, mint én, otthonosan mozog a konyhában. A thriller- és horror-szókincs mintegy alapfelszereltség, még ha közelebbről vizsgálva a konyhai szakszavak jóval ártalmatlanabb tevékenységeket írnak is le, mint azt egy önjelölt maffiózó gondolná. Senkit sem sütnek olyan sokáig, amíg megvakul, a sokkolást pedig főleg zöldségeken alkalmazzuk. És különösen a még mindig tesztoszteron-túltengéses szakácsvilágban senkinek sem jutna eszébe az a rémes ötlet, hogy valakit megfosszon férfiasságától, inkább csak különféle dolgokat hevítünk addig, amíg az esetleges kórokozók már nem bírják tovább.

A konyha és a nyelv kapcsolata különös dolog. A zavar nemcsak akkor borítékolható, ha regionális sajátosságokról van szó. Gondoljunk csak arra, hogy a Weinviertelben a fehér babot „Fisolen”-nek (zöldbab), a zöldbabot pedig „Bohnscharln”-nak nevezik. Ami főleg a mi klasszikus „Fisolen mit Bröselnudeln” (zöldbab pirított zsemlemorzsás tésztával) ételeinknél okozhat különféle félreértéseket.

Az is elég baj, ha az egyik vagy másik szakember talán főzni tud, de a német nyelv finomságaiban nem jártas. Az étlapokon újra és újra találkozunk a friss „Schweins-Koteletten” (sertéshús-borda/sörény) felirattal – bár még sosem találkoztam olyan disznóval, élve vagy halva, amelynek megfelelő frizurája lett volna. Pedig láttam már néhány disznót az alatt a több mint tíz év alatt, amit a konyhán töltöttem. Olyanokat, amelyeknek eredetileg négy lábuk volt, csak hogy a további félreértéseket elkerüljük.

Bár az étlap többé-kevésbé önkéntesen kreatív kialakítása sokat nyomhat a latba, hogy egy étel „megy-e” vagy sem. Aki a McDonald’s-ban rendel burgert, tudja, mire számíthat. De ki rendel burgert egy elit étteremben? A „mi burgerünkön” rajta maradtunk, senki sem akarta, a nap végén pedig mindent a tanulóknak adtunk oda. A következő ajánlatlistán megpróbálkoztunk a „Galloway-Lawal”-lal. Ez valahogy … érdekesen hangzik. Bár különösen figyelemre méltó volt, milyen kreatívan tudják vendégeink ezt a szóösszetételt kiejteni: Tschallo (mint a sárga, olaszul), Way (mint az út, angolul), Lawál (mint valami francia dolog, ami érthetetlen okokból eljutott Elő-Ázsiába) … egy paradicsom a nyelvművészeknek. És mivel szorgalmas felszolgálóink el tudták mesélni, hogy ez színtiszta darált hús bio-Galloway marhából, pogácsa formájában, mediumra sütve, a dolog hirtelen kapóssá vált.

Oké, az ételek különleges leírása is elsülhet balul. Nem mindenkinek van ugyanolyan humorérzéke, az én nagy főnökömnek, Buchingernek viszont van bőven. Egy nem éppen jelentős, de publikáló gasztronómiai kritikus nemrégiben azt rótta fel, hogy az „Alte Schule”-ban nem szabad hagyni, hogy elriasszon minket a „félvicces étlapkialakítás”, az étel egyébként jó. Vigasztalásul: humormentes övezetből is van elég, a mi szakmánkban is.

Ott aztán előszeretettel helyeznek el egy darab húst „valamilyen” állítólag ezáltal nemesített mártás „mellé”, mintha az érintkezés ezekben az előkelő körökben tilos lenne. És bár el tudom képzelni, mit keres a bárány a bab „tetején” (vagy éppen zöldbabon), azt sosem értettem, miért kell a szerencsétlen tintahalnak a rizottó „mellett” hevernie. Megint egy eset a szeparációs kényszerre (vagy ez tintahal-kényszer?). A legszebb persze az az étlap volt, amivel nemrég találkoztam: ott többek között „elhelyezett grillezett császárrákot” kínálnak. Tűz! Célzásra! Ti császári rákok! Na jó, az egész a Wörthi-tónál történt …

Micsoda idők voltak azok, amikor Karintiában „sárgabarackos palacsintával” és Salzburgban „sajtos tejszíntortával” lehetett feltűnést kelteni … Volt évtized, amikor mindenki, aki a fehérkolbász-egyenlítőtől északra volt otthon, a lehető legalázatosabban kúszott. De akkoriban a németek főleg jó vendégek voltak, a helyiek pedig … egyszerűen csak a „személyzet”. A német földről érkező vendégek (szerencsére) még mindig megvannak, de közben a Szászországból, Frankhonból és környékéről származó mosogatók, felszolgálók és szakácsok száma jelentősen nőtt. Szomszédainknak persze nincs könnyű dolguk, ha itt vállalnak munkát a konyhán vagy a felszolgálásban.

A mi fürge Steffink, mielőtt Lipcsében vendéglátóipari tanulmányokba kezdett, több hónapos gyakorlati tanulmányutat tett az ausztriai vendéglátó- és nyelvkultúrában (nyugaton már járt többször, de ott sok minden keveredik). A „Schmäh”-t (bécsi humor/stílus) rögtön megjegyezte, az ugyanis neki is van. Amikor valaki marhatüdőt kért, kissé értetlenül jött a konyhára: „Tényleg a marha tüdejét akarják?” És bár a „héja” közelebb állt hozzá, mint a „tudása”, nekünk a jó belső értékek voltak fontosak.

Az egyik kollégája egyébként egy nagyszerű Arlberg-i szálloda bárjában állt. Egy buzgó fiatal legény Németország északi részéről, aki különös módon ragaszkodott a kicsinyítő képzőkhöz: „Kér még egy söröcskét, vagy jöhet egy borocska?” Rendeltünk egy pohárka fehérburgundit, és titkon reméltük, hogy „rögtönkével” válaszol. Ehelyett megelégedett annyival, hogy „csak egy percigécske”.

Bár: nyelvi problémák amúgy is bőven akadnak, amikor a vendégek és a jólétükért felelős személyek találkoznak. Közben már hallottuk, hogy nem illik többé egy fiatal felszolgálónőt „Fräulein”-nek (kisasszony) megszólítani. Talán az esetleges tévedések miatt … és azért, mert nincsenek „Herrlein”-ek (uracskák). És „Männlein”-ek (férficskák) sem akarnak lenni a legtöbben. De mit mondjon az ember, ha a személyzet perceken át kerüli a szemkontaktust, a szomjúság pedig mérhetetlenül nő? Csak „Helló”? Valahogy durva. „Helló, Ön” – még rosszabb. „Főúr, kérem” – de egyrészt ez egy főúr-nő, és ilyenek csak más összefüggésben léteznek, másrészt nem egy bécsi kávéházban vagyunk. „Elnézést” – de miért is? Hiszen az ember már olyan régóta vár a fröccsre, hogy igazán nincs ok a bocsánatkérésre. Nincs megoldásom, csak tisztázni tudom, hogy az a szakma, amely feljogosít az italok és ételek professzionális hordozására, most „vendéglátóipari szakembernek” vagy „éttermi szakembernek” hívják. Valahogy hülyén hangzik megszólításban. A pincérek, úgymond, a tegnapi nap humora.

Valami tréfamester mondta egyszer, hogy a kommunikáció az egymással való beszélgetés lehetetlensége. Lehet, hogy olyan valaki volt, akinek volt tapasztalata a felszolgálás és a konyha közötti kommunikációban. Ha valaki közvetlenül a vendégtől jön az üzenettel, hogy a hús kemény volt és a saláta ehetetlen, akkor jobb, ha gyorsan távozik, vagy nagyon erős, vagy ő a főnök. Szerintem: az a mi tökéletesen érlelt bio-marhánk volt, pontosan mediumra sütve, a saláta pedig a szinte egyedülálló, frissen készített étel fiatal cukkiniből, olívaolajjal! Nem szeretném elhallgatni, hogy a konyha és a felszolgálás időnként szövetségesekké válik. Akkor, amikor kint lévőkről, vagyis a vendégekről van szó. Hogy a „négyes asztal” már nem teljesen józan, azt nyelvileg még meg lehet érteni: ki ismeri minden enyhén illuminált vendég nevét? És ha „a kövér nagy kutyás” újra repetát kér krumpliból, akkor az udvari tanácsos úr szerencsére nem tudja, hogyan nevezi őt a személyzet. A kutyája egyébként tényleg hatalmas. És eléggé hasonlít a gazdájára. De ismerek olyan vendégeket is, akik érdekesen reagálnak arra a kísérletre, hogy kiszolgálják őket. „Én vagyok a hal!” árulta el nekem nemrég egy hölgy. Odaadtam neki a fogast, némán csodálkoztam, és minden rendben volt.

Néha a pincéreknek sincs könnyű dolguk. Például, amikor úgy kell vendégeket valahová kísérniük, hogy nem tudják a nevüket (vagy nem emlékeznek rá). Hogyan szólítsák meg őket? Sehogy? Csak egy „Kérem” vagy „Ott a maga asztala”? Minden valahogy megy. De van valami, amitől a hátamon feláll a szőr: „Madam, jöjjön tovább…” Én nem vagyok „Madam”. Legalábbis Franciaországon kívül nem. Nem egy ilyen, és más sem. Szóval kérem: Soha többet!!! Vagy … odaüthetnék, ahol igazán fáj – a borravalónál (hová gondolt, Monsieur?).

Amit viszont mindenképpen vagyok, és amire nagyon büszke vagyok: Szakácsnő vagyok. Manfred Buchinger persze ezt is másképp látja: „Te egy szakács vagy!” Tiltakozásomra először mormog valamit a „túlzásba vitt nemi semlegesítésről” (egyébként elég eleven), majd elmagyarázza nekem, hogy ez elismerésként és a legnagyobb dicséretként értendő, amikor azt mondja, én „szakács” vagyok, és nem „szakácsnő”. Mert: egy szakács az olyan valaki, aki izzad a tűzhelynél, mindent vág, egy lendülettel leszűr tizenöt liter zöldségalaplevet, ezer dolgot csinál egyszerre és kreatívan, megégeti magát és nem nyavalyog, a tökéletes sült sertéshús-kéregtől az üveges galóca-filéig mindent tud, aki tehát röviden szólva a konyha hőse. Míg egy szakácsnő … az inkább egy olyan kövér vagy sovány nő fehér kötényben, vagy még rosszabb, majdnem fehér munkaköpenyben, aki krumplit pucol, visszérbeteg és talán, ha nagyon megfeszül, még rántott húst is süt. Hogy közben már léteznek a konyha hősnői is (és vegyes tudású, dagadt lábú szakácsok), az tény, és terjeszteni kellene. A nyelv ehhez csodálatos szállítóeszköz, szóval, a jó szándékú dicsérési kísérletek ellenére is: Szakácsnő vagyok!

És ha ez az egyik vagy másik embernél még mindig némi kellemetlen utóízt hagy: a nyelv és az ízlések változnak. Szerencsére. Brillat-Savarin nagy gasztronómus szerint egy fácánnak csak akkor volt meg az elegendő „magas íze” és érettségi foka, ha a faroktollainál fogva felakasztva, magától leesett.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!