Étvágy a természetességre
Szöveg: Ro Raft Fotók: Peter M. Mayr
Trautmann Kobersdorfban. Február. Sötétség. A hófúvás nagy, kövér pelyheket kerget. A kobersdorfi kastély a jaguárfényszórók fényében úgy dacol, mint egy középkori vízi vár, amilyen a nyári fesztivál helyszíne valaha valóban volt. Wolfgang Böck, az igazgató immár hat éve, gyapjúsapkát húzott kopaszra nyírt fejére, és kitárja karjait egy fotó kedvéért. Nevet, jóllakottan, megelégedetten, megerősödve. A ritzingi késői ebédből a "Horvath"-nál, a jövőbeli fesztivál-vendéglátónál, akinek nagy híre van. A Horvath-féle borospince szemléjéből, amely alaposan meg van töltve a közép-burgenlandi régió minden finomságával. Egy-két-három pohárka könnyű, száraz fehérbortól, amit egy Linz környékéről származó és bécsi rendőrként híressé vált, immár burgenlandi lakos még forró júliusi napokon sem érez meg, pláne nem hideg februárban. Itt meg kell jegyeznünk, bár a kékfrankos területén mozgunk: a donnerskircheni Sommer borászat L+T-je (könnyű és száraz) az igazgató úr kedvenc itala, "életfogytig", szabadon a Trautmann-sorozat negyedik része alapján. Közvetlenül utána jön Sommer Zöld Veltelinije (Classic), amely délutáni és téli bornak is kiváló. A vörösbor az estéket illeti Sonjával, Böck kedvesével immár 23 éve. Ő szereti az Umathum vagy a Vitikult borászok kékfrankosát, elvégre ő Draßburgból származik. A konyakról, amit a magányos farkas Trautmann felügyelő a karmelitermarki törzskávézójában dönt le, amikor gyötri a bú, a színész igazi életében csak alkalmanként esik szó. Látszat és valóság, érted?
Trautmann az Böck az Trautmann – legalábbis a tévénéző osztrákok fejében. Kulinárisan a sonkás zsemlére (Rossleberkäs-Semmel) és a virslire (Burenhäutl) elkötelezve, édességre éhesen. Gondoljunk csak arra a jelenetre, amikor olyan sietősen harap egy fánkba, hogy a porcukor szinte szitál, és körös-körül rátapad a háromnapos borostájára. Az ORF leállította a tizedik rész után tavaly decemberben. Egy (független) mozifilm terve még a kezdeti szakaszban van. "Bármikor", mondja Böck. Nem utolsósorban azért, mert Trautmann alkotójának, Ernst Hinterbergernek az egyik kedvenc figurája, akit eredetileg a Kaisermühlenblues című végtelenített sorozathoz találtak ki. Böckre is ráöntötték a szerepet, miután a szerző hallotta őt Adi Hirschallal "strici-dalokat" énekelni. Hinterberger spontán ítéletet mondott: "Hirschal egy stricit játszik, Böck pedig az is." Ami – lásd látszat és valóság – sem az 56 éves színész szilárd karrierjében, sem a magánéletében nem nyilvánul meg, de beszél az elkötelezettsége mellett: "Mehettem volna Berlinbe, Zürichbe, Hamburgba, de a történetek, amiket a hasamban hordozok, Ausztriában vannak otthon." Ez jól látszik például a Drei-Brüder-filmekben, Erwin Steinhauerrel és Andreas Vitasekkel a Santiago de Compostela felé vezető úton.
Bécsben Wolfgang Böck a hetedik kerületben lakik, "király" helyen, a Lerchenfelder Straße környékén. Oké, a csokifüggő sosem fogja elfelejteni azokat az illathullámokat a zürichi Sprüngli-csokoládézóban, amik pezsgőként pattantak szét a fejében, de az Altlerchenfelder cukorkaüzlet a kirakatban lévő bonbon-tornyokkal ugyanezt tudja. Tíz deka nyers édesség az utunkban a Stadttheater Walfischgasse felé, ahol március 24-én volt a premierje Helmut Korherr revüjének a 100 éves Hakoahról, a sikeres bécsi zsidó sportklubról – és Böck csúcsformában van. A Hakoah hívhat.
Ennek ellenére sajnálja, hogy a "Riva" fagylaltozó eltűnt, az idős, Garda-tó mellől való házaspárral együtt, akik csak a fagylaltszezonban érkeztek, a nő mindig csupa cukor, a férfi mindig mogorva. Siratja azokat az élvezetes órákat, amelyeket az agyának való táplálékkal töltött a szemközti könyvesboltban egy fagylalt és egy Campari szóda mellett, valamint a városban és Burgenlandban tapasztalt gyors "tájvesztést", és a draßburgi felesége egyetért vele. Ő a valóság fejezetébe tartozik, pezsgő jeggyel az első találkozáskor: mivel Böcköt így köszöntötte: "Servus, Ela!", az arca elaludt, miközben ő pár másodperccel később duplán látott. Ela egy barátnője volt, és elhozta az ikertestvérét, Sonját. A drága francia étteremben az ebéd olyan volt, mint a hamu, de egy motorozás után nemcsak kulinárisan kerültek közelebb egymáshoz. A lánykérést azonban csak 16 évvel később ejtette meg. Amikor az oldtimer-mániás – akinek már öt Ducatija és nyolc Jaguárja van, az 1967-es évjáratú E-Type-tól egy 68-as 240Mk2-ig Draßburgban garázsolva – végre megtalálta az igazi Jaguárt a nőnek. Ő is vezeti.
Sonja Kremsner, aki az ikertestvérével, Ela-val egy építészirodát vezet, (majdnem) naponta főz férjének és fiának: Felix Caspar 18 éves, és szülei azt a józan nézetet vallják, hogy a közös étkezés összeköti a családot. Úgy délután öt óra körül. "Nekünk ez elég", mondja szerényen a törékeny építész. "Ha rám tör az éhség, beesek valahova egy túrós táskáért", vallja be a testes férfi. Aki (tisztán szociológiai érdeklődésből) a gyorsételektől sem zárkózik el teljesen. "Aki válogatós, az marad meg", szólt a Trautmann első része. Sonjánál ez nem áll: "Wolfgang nagyon válogatós! És nagyon földhözragadt", mondja. Ezért kerüli a nouvelle cuisine-kísérleteket. A harmóniát purista módon biztosítja: "A marhahús naponta az asztalon lehetne." Ő még tesz hozzá: "Dél-afrikai eper télen nálunk nincs. A lekvárt pedig a saját sárgabarackunkból főzzük." Ennek ellenére nélkülözhetetlen: az Olio Celo az Azienda Agricola Sancintól, amit ládaszám hoznak Trieszt közeléből. "Az olívaolaj csodája: rendkívüli hőfokra hevíthető, sőt, sütni is lehet vele." Továbbá nagyon fontos: friss rozmaring, ami cserépben a bécsi teraszon és bokrokban a draßburgi kertben nő. A rozmaringos krumplihoz, Böck egyik alapétele: meghámozva, negyedelve, sózva, Olio Celóban fürdetve, a sütőben ropogósra sütve. A húson kívül persze. A csirkét például rozmaring, aprított (nem összezúzott) fokhagyma, só és olívaolaj pépjével töltik. A húsélvezetről Böck kategorikusan így nyilatkozik: "Diétázni és vegetáriánusnak lenni jó azoknak, akik annak születtek. Nekem nem."
A rozmaringos csirkét a főnök maga is el tudja készíteni, de csak a rostélyosnál, a kedvenc ételénél fut csúcsformára – bár a kedvenc olaja kivételesen nem játszik szerepet, hanem a Ceres kókuszzsír. Csak úgy sorolja a fogásokat: "Egy jó kiló hús – a tehén jobb, mint az ökör vagy a bika –, sózni, borsozni és a majdnem füstölgő Ceresben megpirítani, hogy a pórusok bezáródjanak. 24 óráig állni hagyni, és csak utána 40 percig 180-200 °C-on a sütőben párolni. A marhát kivenni, a kókuszzsírt kiönteni, két nagy darab vajat a szafttal elkeverni, öt percig a sütőben állni hagyni. Mellé sós krumpli és párolt zöldség." Hogy tudd, milyen állatból való a hús, ahhoz persze kell a megfelelő hentes. Ha! Böcknek megvan. Gesztenyebarna szemei csillognak. Igazán kihúzza magát. Mert csak így lehet a purizmust igazán élni. Jobb egyszerűen következik Böck első kulináris útikönyvének címe, amelyben csónakkal hajózik át a lagúnákon Velencébe. "Nem, nem az enyém", helyesbít, "Günther Schatzdorfer, író és festő írta, én legfeljebb inspiráltam, útitársként, társivóként, társ-evőként és társ-vitorlázóként. Ahogy a második közös műben, az 50 év étvágyban is, ahol Sonja akkor még üres draßburgi nagynéni-háza lesz a kulináris emlékek, álmok, sőt hallucinációk színhelye. Mivel a költő és a nyomozó csak késő este érkeznek meg oda, az asszony elutazott, a házkulcs az autójában, a kamra üres, a vendéglők meg rég bezártak. Csak a pince kínál készletet a gyomorkorgással teli, végtelennek tűnő éjszaka megszépítésére."
Most a draßburgi ház masszív-egyszerű parasztházi konyhaasztala körül ülünk, a Sommer-féle L+T enyhe kortyolgatása mellett, vitatkozunk arról, hogyan teleltessük át a pálmákat a szabadban a burgenlandi télben, és csodáljuk az új, réginek tűnő fatűzhelyet, amelyen a marhahúsleves úgy főhet, mint a nagynéni idejében. Alig állt ott, majdnem lángra kapott az egész konyhával együtt: "Egy barátom felült a divatos vonatra, hogy most a férfiak állnak a tűzhely mellett", morogja a színész olyan szomorúan, mint Trautmann a rendőri munka visszatérő hiábavalóságai miatt, "és kijelentette, hogy ő most Coq au vin-t főz. Hogy mi ment félre, nem tudom, én más barátokkal foglalkoztam. Csak annyit: olyan füst volt, hogy a szomszédok a tűzoltókat akarták hívni. A csirke meg a szemétbe való volt." Kulinárisan ennél rosszabb emlék számára csak a mauritiusi nyaralás: "Luxusüzem szuperdrága, szuper-exkluzív kreol konyhával. A prospektusban. Összefutott a nyál a szánkban. Csak a főnök, egy lófarokba kötött hajú óriás nem tudott semmit sem összehozni. Még sima tésztát sem. Naponta úgy osonkodtunk át a telepen, mint az indiánok, hogy kiderítsük, a négy étterem közül éppen melyikben nem ő főz. Az utolsó pár napban csónakkal átmentünk a szomszédos kis szigetekre, és a parton lévő nevetségesen olcsó barbecue-bódékban hevertük ki ezt a páratlan vereséget."
Trautmann mindent megeszik. Amit a keze ügyébe kerül. Böck válogatósabb. A színész és a Kobersdorfi Nyári Játékok igazgatója a tisztát, a természetest, az egyszerűt, az osztrákot szereti.
Szöveg: Ro Raft