Globális világ, egészen regionális. Minden falunak megvannak a saját hozzávalói, és a legjobb esetben egyedinek ízlik, gyakran azonban meglehetősen hasonló. A regionális vonat elindul a vidékre, és a beszállítókat teszi a nyertesekké.
Szöveg: Christian Grünwald Fotó: Jose Lopez
Mindannyian hozzászoktunk a kötelező gyökérkezeléshez. Retek, répa, sárgarépa. Senki sem evett volna ilyet régebben egy csúcsétteremben, most már a jó modorhoz tartozik. Ó, mennyire bio és regionális mindenki, ritka fajták láttán lelkesedünk, mintha ez lenne az utolsó vacsoránk. Kérem a származási igazolást, különben fel sem kerül az étlapra. Beszél még valaki merész konyhatechnikáról és találékonyságról?
Volt idő, amikor a csúckategóriás gasztronómia olyan volt, mint a versenysport. Az olyan séfek, mint Ferran Adrià vagy Heston Blumenthal, kihozták a maximumot a meglévő alapanyagokból, megtették az úgynevezett plusz mérföldet, és ezzel messze túlmentek a megszokott határokon. Technikával és találékonysággal. Nem pedig a skandináv sztyeppén zajló utolsó túlélőtáborból származó növényhatározó könyvvel.
A Madrid Fusión a különösen motiváltak nagygyűlése. Az auditorium színpadán, mintegy 1000 néző előtt minden évben olyan kaliberű szakemberek nyüzsögnek, mint a fent említettek, ezúttal azonban Andoni Luis Adúriz (Mugaritz étterem, Baszkföld), Elena Arzak, Joan Roca, a világ legsikeresebb cukrásza, Pierre Hermé, Sven Elverfeld (Aqua a Ritz Carltonban, Wolfsburg) valamint Heinz Reitbauer, aki a Steirereck étterem „The World's 50 Best Restaurants” listáján elért tizenegyedik helye óta hatalmas nemzetközi figyelmet kap.
Minden főszereplő a végső jövőbeli trendet keresi, és valamilyen formában a regionalitásnál köt ki. Ami sajnos már kezd unalmassá válni. Ilyen instabilak az úgynevezett megatrendek, ha a nagy élelmiszeripari konszernek, a turisztikai szervezetek és az átlagos konyhai képességekkel rendelkezők inflációszerűen kihasználják őket. Nem szabad a helyenként ápolt regionalitást rögtön a tényleges provincializmusra lesüllyeszteni, mégis, a régióhoz való ragaszkodás fetisizálása nem garancia a jobb ételre. Az a tény, hogy valami a közelből származik, önmagában nem elég – vitathatóan gondosabban elkészítettnek kell lennie, és mindenekelőtt jobb ízűnek.
Ebből a szempontból a Foodhunterek a konyhavilág nyertesei. Legalábbis ez a benyomása támadhat az embernek, ha megnézi, mit tesznek a mexikói, chilei vagy brazil séfek a végső alapanyagként az étlapjukra. Például a 600 létező avokádófajta egyike, amelynek a héja is ehető. Vagy valamilyen Amazonas-vidéki gyógynövény és virág, amely sehol máshol nem található meg. A Foodhunterek felkutatják az ilyen termékeket, és ennek megfelelően izgalmassá teszik a konyhai regionalitás dogmáját.
Olyan időszakban, amikor az ételek Sydney, Santiago és Stockholm között gyakran elképesztően hasonlítanak egymásra, ez a fajta tudatos korlátozás jelenleg a legelterjedtebb megkülönböztetési mód. Az a séf nyer, akinek a legtöbb ritka alapanyaga van. Ezzel útjára indítjuk a „Rare Food” mozgalmat. Az egyik nagy játékos ebben a csoportban Alex Atala. A karizmatikus brazil a Sao Paulo-i D.O.M. éttermében hozzávalók tekintetében egyfajta „Dzsungel könyve best-of”-ot mutat be. Testbeszéde egy ragadozómacskához teszi őt hasonlóvá, amely az országban és az őserdőben keres endemikus összetevőket.
A végeredménynek pokolian jónak kell lennie. A világ 50 legjobb étterme listájának negyedik helyére nem kerül csak úgy az ember. A különleges löketet többek között a vadon növő vanília („a legcsodálatosabb fűszer egyáltalán!”) és a vadméz aromájából nyeri. Ez sokkal gazdagabb és intenzívebb ízű, szuper híg, ezért Atala első választása kreatív vinaigrettekhez és ízesítésekhez. Mesél és bemutatja a kókuszdió feldolgozását, ahogy azt nyersanyag hiányában Európában talán sosem tudnánk rekonstruálni. Vagy az aromás Priprioca-gyökeret az Amazonas-vidékről, amelyet a D.O.M. konyha egyedüliként vezetett be kulináris célokra. A gyógynövényes, de finoman földes árnyalatokkal garantált az összetéveszthetetlenség. Ráadásul: „300 embernek adunk ezzel munkát és védjük meg az őserdőt a fakitermeléstől. A gasztronómia önmagában nem oldhat meg minden problémát, de pozitív gondolatébresztő, felhívás az ember és a természet védelmére.”
Egyes brazil gyümölcsök édesek és fermentáltak egyszerre. Ezt szokni kell. Ilyen például a Buriti-pálma gyümölcse, amelyet vagy nyersen, vagy erjesztve fogyasztanak. Vagy a Pequi: csonthéjas gyümölcsök, amelyek sárga gyümölcshúsát számos tüske szövi át, és amelyet megfelelő óvatossággal lehet édes krémekké feldolgozni.
Azt hiszi, ez nem érinti Önt, mert Brazília olyan messze van? Másképp fog gondolkodni, amikor 2014-ben ott rendezik a labdarúgó-világbajnokságot, és az ország a sport- és életmód-témák középpontjába kerül.
Furcsa konyhavilág ez, amelyben a termékek ápolják a regionalizmust, és inkább otthon maradnak, miközben a kíváncsi éttermi vendégek a világ minden tájáról több ezer kilométert repülnek éppen oda.
Heinz Reitbauer a 2500 km-es madridi repülőútra némi csomaggal érkezett: rengeteg édesvízi hallal, amelyet – ellentétben sok kollégájával, akik a színpadon már csak bonyolultan elkészített főzős videókat mutatnak be – élőben készített el a színpadon. A bemutatott tokhalat, amelynek húsa két-három napos érlelést igényel, már Ausztriában szakszerűen, az Iki-Jime módszerrel vágták le, amit máskülönben csak a japánok csinálnak tonhallal. Ennél a módszernél az agyba irányuló célzott szúrással az állat azonnal elpusztul, az azt követő gerincvelői csatorna elvágása jobb kivéreztetést és olyan fehér húst eredményez, amilyet másképp nem lehetne kapni. Erről és a 80 őshonos édesvízi halfajról mesél Reitbauer, miközben a szinkrontolmácsot olyan kifejezésekkel teszteli, mint a pontytej. „Ausztriában van a világ legjobb vize, tehát a tenyésztésben is a legjobbat kell nyújtanunk.” Elmagyarázza a generációs szelekciót a hegyi pisztrángtenyésztésnél, demonstrálja az Y-szálkák legyőzését a kókusztejben főtt csukánál, Attersee-i szaiblinget süt forró sókövön, és méhviaszba tesz pénzhalfilét. A közönség meghatódott és lelkes, ami különösen az előadás után válik nyilvánvalóvá, amikor séftársak spontán módon odalépnek Reitbauerhez és elismerésüket fejezik ki. Régóta először, ha nem is az első alkalommal, egy osztrák főz a véleményformáló globális szakácselitben, és elengedhetetlen mondanivalója van az elkészítési módokról és a felhasznált alapanyagokról – egy új dimenzió az osztrák konyha számára, amely általában véve önellátó volt. Amikor Reitbauer a schönbrunni orangerie-ből származó szárított citrusszeleteket is bemutatja, végleg a Madrid Fusion 2013 sztárjai közé kerül.
Létezik még hát a nagy technikai show találékonysággal. Aki a rendezvény napjain Elena vagy Juan Mari Arzakot kereste, annak csak a kamera- és vakufények feltűnő halmozódását kellett keresnie. Ők ketten a legmagasabb kreatív potenciált képviselik, bár „ötleteinket csupán a technika korlátozza” – állítja Elena Arzak. „Ma a technológiának köszönhetően sok új lehetőségünk van, ahol csak apránként tisztázzuk, mit is kezdjünk velük egyáltalán.” Például a légies színes gömbök, amelyek krumpliliszt-keverékből készülnek, amelyet hajszálvékonyan fektetnek felfújt lufikra, majd papírmaséként formára alakítanak, végül pedig kisütnek. Mit kezdenek ezzel az Arzakék? Túlméretezett kupolaként hasznosítják egy halételhez.
Míg az Arzak márka prezentációs videója high-tech demonstrációként épül fel, a többi film többségében méhek zümmögnek, vizek és erdők zúgnak. Szerencsés, akinek nagy természetvédelmi területe van a címe közelében. Simon Rogannak van. A brit nyugati parton, Cartmelben olyan bioparadicsom alakult ki, amelyet egészen banális szükséglet hozott létre: „Untam már, hogy folyton csak mérsékelten jó zöldségeket kapok. A legeslegjobb árut akarom, ezért magamnak kell gondoskodnom róla. Ráadásul Angliában a vegetációs időszakok olyan rövidek, hogy a termés egy részét a legjobb azonnal eltenni vagy más módon konzerválni.” Időközben Rogan a L’Enclume étterme körül hatalmas mezőgazdasági idillt épített ki, amelyet már csak térképpel lehet áttekinteni.
Korunk megélt gasztro-botanikája nem marad következmények nélkül. Alapvető nyersanyagokat biztosító exkluzív beszállítók nélkül minden konyhafőnök elég szegényes helyzetben van, fennáll az összetéveszthetőség veszélye. A következtetés: a legjobb egy saját kert vagy mezőgazdasági üzem. A „Farm Food” jön, az biztos. Találkozunk a termelői piacon.