Jobb, mint a Paradiese
Szöveg: Michaela Ernst Fotók: Helene Waldner
Amikor a román-osztrák gyökerekkel rendelkező amerikai rendező fő lakóhelyének kényelméről beszél – amelyet meglepő módon már nem "évi egy hónapnál többet" látogat –, szó sincs a közeli szupermarketről, a következő háztömbben lévő tisztítóról vagy a mindössze három kilométerre lévő autómosóról. Hanem a "vélhetően tizenkét éves homárról", amelyet nemrég egy tengeri fürdőzés alkalmával hozott ki a vízből. Vagy a fehér halról, amelyet legutóbb hozott haza, amikor kajakjával evezgetett. Vagy a paradicsomról, citromról, paprikáról és articsókáról, amelyek úgy virulnak a kertjében, mintha minden nap vegetáriánusok lakomáját kellene jóllakatnia. "Egész Bécset el tudnám látni fűszernövényekkel" – meséli –, "a rozmaringot láncfűrésszel vágom, mert úgy nő nálam, mint a gaz." Birtokán boldog tyúkok kotkodácsolnak, két elégedett kecske mekeg, az olajfák 40-50 kiló gyümölcsöt adnak. Művelt egy szőlőskertet is, amely azonban egy tizenkét évvel ezelőtti nyári tűzvészben megsemmisült.
Robert Dornhelm azt mondja: "Én egy gentleman-farmer vagyok." – De úgy érti: "Szeretek főzni." Robert Dornhelm azt sugallja: "Önellátó módon tudnék táplálkozni." – De leszögezi: "Ha minden nap a szupermarketbe mennék vásárolni, az olcsóbb lenne nekem." Mert a ház körüli farmer természetesen egy másik úriember, aki tisztességes fizetség ellenében gondoskodik arról, hogy a természet továbbra is buján virágozhasson.
Ahol Dornhelmnek nincs szüksége idegen segítségre, és nem is akarja, az a konyha. Nem csak egyszer hangsúlyozza: "Profi konyhám van", nem csak egyszer figyelmeztet: "Én vagyok a rendező – a tűzhely mögött is. A színekkel prezentációt, az illatokkal történetet alkot az ember."
A profi konyha egyébként az 1995-ben forgatott "Szóljatok a köpcösnek!" (Get Shorty) című gengsztervígjátékban csodálható meg, amelyben Gene Hackman, Danny DeVito, Rene Russo és John Travolta játsszák a főszerepeket – a rendező legújabb munkája, a "Rudolf trónörökös" című kétrészes történelmi film április végén volt látható az ORF 2-n. Rendező a tűzhely mögött – ez legalábbis szakácsként is határozott önbizalomról tanúskodik. "Amikor főzök, az egy szerelmi vallomás a barátaimnak" – mondja Dornhelm –, "ezért nagyon komolyan veszem." Ott nem beszélgetnek mellékesen, és főleg nem viccelődnek, hanem szorgalmasan hámoznak és aprítanak. "Élvezem, hogy még az alantas munkákat is saját kezűleg végezhetem el." Ha egy olyan nagyság, mint a barátja, Reinhard Gerer, részt vesz egy ilyen konyhai jelenetben (mint legutóbb, amikor a filmrendező egy nagy lakomával ünnepelte amerikai állampolgárságát), magától értetődik, hogy egyenrangú félként működnek együtt. "Gerernek tudnia kell" – mosolyog Dornhelm –, "az ő éttermében ő a főnök, de nálam otthon én vagyok a szakács." Szarvasgombás polentát szolgáltak fel hatféle gombával és sütőben sült báránnyal, bőségesen fűszerekkel beborítva, homárral és a kertből frissen szedett zöldségekkel. Gerer megvizsgálta az árut, uborkát hámozott, serpenyőket rázogatott, és megerősítette: "A legtöbbet Dornhelm tényleg saját maga csinálta."
Néhány héttel azelőtt a rendező meglátogatta a mesterszakácsot annak bécsi "Korso" konyhájában, és ott meg lehetett győződni a viszony egyenrangúságáról: mint a hölgyek teázásánál (csak valamivel szűkszavúbban és technikusabban), a ketten recepteket cseréltek. Dornhelm a "Ceviche" elkészítésének új módjáról áradozott. A fehérhal-ételt, amelyet a filmrendező eddig lime-mal készített, újabban szívesen szolgálja fel friss mangóval és finoman adagolt chilivel. Gerer eközben egy Fiaker-gulyást kavargatott, hagyta a gőzölgő serpenyőt Dornhelm orra előtt keringeni. Gyorsan megkapta az elismerő pillantást, elégedetten tette vissza az edényt a tűzhelyre.
Ezután a ketten egy tálcához léptek, amelyen a tenger gyümölcsei tornyosultak – a friss rákok, osztrigák, homárok, scampik gazdag birodalma. A szobát csend, majdnem fenségesség töltötte be, mintha az urak saját kezűleg zsákmányolták volna a pompát. Dornhelm nyugodtan eltávolította a gumiszalagokat a homár ollóiról, szakértő pillantással felmérte az állatot, megmutatta Gerernek, aki bólintással válaszolt. A férfiak nyelve végül is a jelnyelv is.
A gasztronómiai élvezet Dornhelm számára erős archaikus összetevővel bír. Büszkén meséli, hogy kertjében minden fát és bokrot tizenkét éve saját maga ültetett. Áhítattal számol be késgyűjteményéről, "mert eszembe sem jutna Kitchen-Aid-del dolgozni". A lestyánt Ausztriából hozta magával, nemcsak azért, mert "akkor ízletesebb a leves", hanem "főleg azért, hogy a házam mögötti dombot rögzítsem". És még egy birkanyájat is szeretne tartani, "mert az első barátnőm egy juhász miatt hagyott el". Úgy véli, minden gyermeknek néhány hónapot egy tanyán kellene élnie. Akkor észrevenné, hogy az étel, amelyet megszokott fogyasztani, "koncentrációs tábori hús, és semmi köze sincs az alaptermékhez".
Meséli: Komolyan akkor kezdett el foglalkozni a táplálkozással, amikor megszületett a (ma 37 éves) lánya. "Nagyon fiatalon lettem apa, és arra gondoltam, ha az embernek gyereke van, akkor tisztességesen kell tudnia táplálni is." Leírásai elárulják: a tányér és az asztal körüli dolgok számára már sokkal korábban is komoly ügyet jelentettek.
Amikor még kisfiúként Romániában élt, és kalandos fotós életet képzelt el magának, Robert Dornhelm a konyhaasztal alatt rendezett be sötétkamrát. A lábak közé fekete függönyöket feszítettek ki, a vegyszereket egy baráti orvosnő hozta el egy röntgenlaboratóriumból. Ott álmodozott a nyugati gazdag életről, ahol csokoládé, banán, narancs és kókuszdió esett az égből. Tizenhárom éves korában Dornhelm a szüleivel Ausztriába költözött. Tehát nyugatra. "Itt kegyetlen csalódás ért – mert az emberek szegények voltak."
Nem lehetne azt állítani, hogy Dornhelm ne járt volna eleget körbe a boldogságát keresve: "Minden bécsi iskolában jártam, és az egyiket szenvedélyesebben gyűlöltem, mint a másikat." Elképzeléseihez csak később került közelebb, amikor még sokkal nyugatabbra költözött. Mi maradt neki ott, a leírt beteljesülés mellett, kulináris álomként? "A pácolt sós uborka, ami nálunk Romániában volt. Még a bécsi Naschmarkt uborkás Leója sem tudja olyanná varázsolni, amilyennek gyermekként szerettem." Az illatát az orrában hordozza, a keresés folytatódik. "Ez a vándorlás óriási örömet okoz" – mondja Dornhelm. A vágyakozás illata végül is a legcsábítóbb.