A-La-Carte

Blas Glas (2018/2)

Ragyogó, formás, értékálló. De kérlek, ne beszéljünk tovább rólam, térjünk a tárgyra. Kicsit olyan volt, mint gyerekkorunkban: hosszú ideig az ember egyszerűen adottnak veszi a testvérek és az óvodai társak létezését. Valamikor azonban az ember mégis elkezdi kérdezni: „Honnan jönnek ők mindannyian? És hogyan…


Briliáns, formás, értékálló. De kérem, ne beszéljünk tovább rólam, térjünk a tárgyra.

Kicsit olyan volt, mint régen gyerekkorunkban: sokáig az ember egyszerűen adottnak veszi a testvérek és az óvodai társak létezését.

Egyszer csak mégis elkezdi kérdezni: „Honnan jönnek ők mind? És a csudába, hogyan készülnek tulajdonképpen?"
Éppen ez a két kérdés sűrűsödött össze nem is olyan régen az agyamban, amikor hirtelen a borospoharas konyhaszekrény előtt találtam magam, miközben egy lassan melegedő üveg fehérbort tartottam a kezemben, amit nyilvánvalóan már hosszabb ideje meditáltam.

Mit tegyek? Megkérdezzem a szüleimet? Az már a gyerekekkel kapcsolatos dolognál sem igazán működött. „Nem” – mondtam magamnak –, „más utat kell találni.”

Jó harminc éve már, hogy a népszerű sorozatgyilkos, Dr. Hannibal Lecter jegyzőkönyvbe vette, hogy a szakszerűen elkészített áldozataihoz illő kísérőbort alapvetően Riedel-poharakból kortyolja, azóta Ausztria a borospoharak nagyhatalmának tekinthető.

És hosszú évekig lebegett a „Minden bortípushoz saját poharat” Riedel-doktrína, mint egy láthatatlan, de cáfolhatatlan parancs a hazai sommelier-k, borászok és igényes ivók feje fölött. A pohárgyűjtemények elkezdték a jövedelem és a lakás alapterületének jelentős százalékát igényelni. (Hogy a Gemischter Satz elmúlt évekbeli fellendülése ellenére láthatóan még mindig nincs Gemischter Satz pohár a Riedelnél, annak valószínűleg az az oka, hogy a tiroliak időközben túlnyomórészt külföldre exportálnak, ahol alig van igény erre a specialitásra, mert ott még mindig azzal vannak elfoglalva, hogy megtanulják helyesen kiejteni a „Grooner Veyltleenar”-t.)

Az osztrák hazai piacon közben olyan poharak vetették meg a lábukat, amelyek szakítottak ezzel a doktrínával, és radikálisan három pohárra csökkentették a kínálatot. A purizmus volt a cél, az új doktrína így szólt: „Fiatal bor, érett bor, édes bor, pont. Bár, na ja, talán mégis egy extra a burgundinak, az már ésszerű. És ha már beszélünk, esetleg még egy a pezsgőnek. Szóval jó: öt típus. De: a vizet csak nem akarja tényleg mellette a mustáros pohárból inni, vagy igen? Na ugye. Szóval mondjunk hatot. Talán még egy a pálinkának. De az már tényleg minden. Egyelőre.”

A Wein & Co például nagyjából ebben a szellemben hozta forgalomba saját pohármárkáját, de a pálmát végül egy új szereplő piaci megjelenése vitte el. A Zalto néhány éven belül – hogy szándékosan csúnyán, marketinges denglissel fogalmazzak – a névtelen újoncból a kötelező márka rangjára emelkedett.

Ezért a poharak kiváló érzékszervi tulajdonságain és fantasztikusan filigrán könnyűségén túl a keletkezésük ugyanolyan reklámképes, mint amilyen igaz története a felelős.

Mégpedig az a történet, ahogyan Hans Denk, a karizmatikus, nemzeti borkulturális emlékmű rangjára emelt katolikus lelkész, Hubert Fohringer, a spitzi lelkes borbár-tulajdonos és Kurt Zalto, a gondolkodásmódjában független waldvierteli üvegtervező két-három éven keresztül közösen indultak a Szent Grál keresésére az ultimátív borospohár után. Denk lelkésznek, a holisztikus gondolkodású metafizikusnak még mindig fontos megemlítenie, hogy a pohár dőlésszögei 24, 48 és 72 fokosak, tehát megközelítőleg megfelelnek a Föld tengelyének dőlésszögének és annak többszörösének, a régi görögök is hasonlóan alakították ki amforáikat. Tehát a Zalto-pohárral egy beszédtémát is vásárol az ember, amely ráadásul még mosogatógépben is mosható.

A sorozatgyártás azonban jóval nehezebbnek bizonyult a vártnál, a minőségi ingadozások elkezdték aláásni a poharak hírnevét, alighogy egyáltalán lett ilyen, és röviddel a végső gazdasági földet érés előtt színre lépett Josef Karner és Martin Hinterleitner. Mindketten hosszú évekig a Schlumberger menedzsmentjében dolgoztak, mindketten új feladatokat kerestek, mindketten alapvetően meg voltak győződve a poharakban rejlő potenciálról.

Kurt Zalto fogcsikorgatva eladta a nevét a dizájnnal együtt, és a Zalto-sztori második fejezete energikusan a happy end irányába kezdett fejlődni.

És így Josef Karnerhez fordulok azokkal a kérdésekkel, hogy „Honnan jönnek a poharak, és hogyan készülnek tulajdonképpen?”
Az első kérdés gyakorlatilag magától válaszolódik meg, amikor Ingo Pertramer okleveles mesterfotós és én Karner autójának fedélzetén átlépjük a magyar határt az üveggyár felé vezető úton.

Waldviertelben, amely évszázadokon át az üvegipar központja volt – magyarázza –, sajnos már nem létezik a szükséges infrastruktúra, a Stölzle-gyárak ezredforduló körüli bezárása végleg lezárta ezt. Ott már nincsenek olyan modern kemencék, amelyekben a folyékony üvegmassza homogenitásához elengedhetetlen keverőmű lenne, csak egy maroknyi bemutató üvegfúvó műhely létezik még, amelyekkel azonban az ő extra vékony falú termékei egyszerűen nem gyárthatók, legalábbis sorozatban nem. A cégközpont azonban továbbra is Waldviertelben található, és az – igaz, inkább véletlenül – egyfajta feminista mintagyárrá fejlődött, ahol tizenöt nő dolgozik, férfi pedig nulla.

„A cég nem éppen nyugdíjas hobbi volt számunkra” – meséli Josef Karner, miközben áthaladunk a valóban nagyon sík magyar alföldön. „Hinterleitner és én ötvenkét, illetve ötvenöt évesek voltunk, és az első három évben rendszeresen beidéztek minket a bankba, mint az iskolás gyerekeket az igazgatóhoz. Emellett állandóan ügynökként voltunk úton a poharainkkal.”

Karner keveset tart a „marketing” kifejezéstől, magát alapvetően eladónak tekinti, és mint ilyen, szilárdan hisz a kemény munkában, mint a siker egyetlen útjában: „Az első években Hinterleitnernek és nekem nem volt irodánk, mert az nem fért volna bele. Most pedig így maradtunk, és egyszerűen találkozunk, ha meg kell beszélni valamit.”

Alkalmazott ügynökök máig nincsenek, cserébe Martin Hinterleitner két fia időközben a Zaltónál dolgozik. A magyar üveggyár, amely felé tartunk, nem a cégé, a poharak bérgyártásban készülnek, de ők a legnagyobb ügyfelek, és különösen a fejlesztési folyamatokban és a minőségirányításban erősen részt vesznek.

És akkor már meg is érkezünk az üveggyárba, oda, ahonnan a poharak jönnek. Mindjárt megtudjuk, hogyan készülnek.

Nem érdekelnek különösebben sem a sportközvetítések, sem a táncszínház, de egyébként rendkívül szívesen nézem, ahogy emberek olyasmit csinálnak, amiben különösen jól képzettek. Ez lehet Joachim Meyerhoff, aki az Akadémiaszínházban háromórás szólót visz véghez, de lehet egy olasz zöldséges is, aki lélegzetelállító tempóban tisztít meg rengeteg articsókát, és közben még a Corriere dello Sportot is olvassa.

A kézzel fújt borospoharak készítése során érvényesülő szuverén módon elmélyült szakmai hozzáértés tekintetében tehát száz százalékig célcsoport vagyok.

Körutunk, akárcsak az üveg születése, egy olyan helyiségben kezdődik, amely kevésbé néz ki és kevésbé illatozik üveggyárnak, mint inkább asztalosműhelynek, pontosabban esztergaműhelynek.

A poharakat ugyanis egyfajta negatívba fújják, amely – ahogy a szakterminológiára vonatkozó kérdésemre válaszul megtudom – valóban „negatívnak” hívják, és két tömör bükkfahasábból esztergálják, amelyeket a megmunkálás idejére pontosan egymáshoz illesztenek.

Az, hogy egy ilyen fa negatív, bár élete során állandóan vízzel átitatott, a folyékony üveggel való érintkezést csak mintegy 150 körön át éli túl károsodás nélkül, a munkaalapja az itt dolgozó mesteresztergályosnak, aki vidáman, az őt dinamikusan körül táncoló faforgácsok glóriájába burkolózva termeli az egyik negatívot a másik után.

Mégpedig nagyrészt szabad kézzel és szabad szemmel. Korrekciós segédeszközként csak egy papírsablon szolgál, amely 1:1 arányban mutatja a pohár keresztmetszetét. Bár az illető csak egészen a végén, a finomhangolásnál használja ezt, és az embernek az az élénk érzése támad, hogy azt is inkább csak formalitásból teszi, mert éppen nézik.

Először befogja a tömböt egy tiszteletet parancsoló, történelmi esztergapadba a Voest gyermekkorából, és szabad kézzel kimarja az alaplyukat, pontosan olyan mélyre, amennyire kell, természetesen. Aztán kézbe veszi az esztergakést (minden üvegformához van itt egy speciális, amely az éppen kívánt görbülettel rendelkezik; egy releváns kovácsműhely található a környéken), és álomszerű könnyedséggel egy pontos negatívot varázsol, amit mellékesen leellenőriz a sablonnal, hogy esetleg még lekaparjon egy vagy két szitakötőszárny-vékony forgácsot, kioldja a tömböt, és hozzáfogjon a következőhöz.

Lenyűgöző.

„Ilyesmit” – gondolom magamban –, „ilyesmit kellett volna a Zierhofer-Kinnek mutatnia a teljesítményben túlterhelt első fesztiváli évadában, akkor én is elmentem volna.”

És azonnal, a következő teremben, ahová vezetnek minket, egy olyan forgatókönyv tárul elénk, amely semmire sem emlékeztet annyira, mint egy előremutató fesztiváli színházi produkcióra.

Egy emelt platformon – amit, mint később megtudom, az üvegfúvók nyelvében valóban „színpadnak” hívnak – férfiak csoportjai mozognak egy precízen megtervezett, de tudatosan lazán végrehajtott koreográfia szerint. A színhely úgy hat, mintha díszlettervezőket és jelmeztervezőket is alkalmaztak volna: néhány meztelen törzs és rövidnadrágból kiálló láb ad némi testiséget; éppen elég szereplő viseli az egységes kék céges pólókat, így biztosítva a szín- és stílusbeli egységet, anélkül, hogy az amorf, egyenruhás tömeg benyomását keltené. Az, hogy pontosan ez a kék szín néhány merevítőn, szerszámon és gépen is visszaköszön, mintegy esztétikai keretet ad, amelyben a nagyrészt szótlan színjáték pörgős, de nyugodt tempóban zajlik, tehát körülbelül kétszer olyan gyorsan, mint ahogy az Christoph Marthaler rendezésében történne.
A színpadon több csapat tevékenykedik, amelyek mindegyike – tempóban és ritmusban egymástól kissé eltérve – ünnepli azokat a munkafolyamatokat, amelyek végén egy kézzel fújt pohár áll.

Az első ember, a „belehúzó” vagy „előfúvó”, kiveszi az üvegolvasztó kemencéből – amelyet egyébként éjjel-nappal fűtenek, és soha nem hűl le – egy adag izzó folyékony üveget, természetesen pontosan annyit, amennyire a kész pohárhoz szükség lesz. Ezután ezt a csomót egy kis gömbé fújja fel, amelynek mérete valahol a sárgabarackos gombóc és egy ambiciózus Mozart-golyó között van, és átadja a második embernek, aki a miniballont egy tisztességes üveggömbbé fújja fel, és egy nedves fadarab segítségével előformázza. Most a harmadik ember veszi át, és a poharat az előbb leírt, vízzel átitatott faformába fújja a formázáshoz, amelyet eközben egy mechanikus szerkezet tart, amely egy lábkapcsoló nyomására kinyílik, kiengedi a formázott poharat, és a két faformafelet újra leereszti a vizes medencébe. (Körülbelül ebben az időpontban adja át az első a második embernek a következő belehúzott üveggömböt.)

A poharat, amely ebben a pillanatban körülbelül egy izzó léggömbhöz hasonlít, amelynek alsó két harmada a megszokott Zalto-pohár kontúrokat mutatja, de aztán egy – „sapkának” nevezett – barokkos kupolába megy át, átadják a színpad alatt ülő negyedik embernek, aki újra felizzítja a „csapot”, vagyis a pohár déli sarkán lévő csonka farkincát, amelyből később a szár készül. Az üveg – magyarázzák nekem – gyorsan „megfagy”, ami azt jelenti, hogy a formába fújás után nem lehet olyan gyorsan továbbadni, hogy a csap újbóli melegítés nélkül még formázható maradjon.

Most (a színpadon éppen a második ember adja át annak, aki a formába fúj) a „mester” veszi át. Ő most egy speciális fogóval kihúzza a szárat, természetesen milliméterrészletnyire pontosan olyan hosszúra, amilyennek lennie kell, majd egy fa üreges formával megtámasztja, hogy keményedjen meg, és természetesen pontosan függőlegesen álljon ki a pohárból. A pohár visszakerül a színpadra, a szárat még egyszer felizzítják, egy másik ember egy újabb, természetesen legpontosabban adagolt izzó üvegcsomót ad hozzá, és mint ha mi sem lenne természetesebb, talpat forgat belőle, amely pont akkora és pont olyan vízszintes, amilyennek lennie kell.

Ezt követően a poharak a hűtőkemencébe kerülnek, ahol két és fél órán keresztül 700 Celsius-fokról körülbelül mosogatógép-melegre hűlnek. A lassú lehűtés alapvető, a gyorsan hűtött üveg törékeny, és a legkisebb alkalomra törik; a jó kézzel fújt poharak még óvatosan összenyomhatók is, és nem mennek tönkre azonnal, ha felborulnak.

Jóságosan megengedik, hogy magam is megpróbálkozzam a pohárfújással, amiben természetesen elbukom. A csövet egyenletesen forgatni, miközben gyorsan, de nyomás nélkül fújunk be levegőt, hasonló ahhoz, mint amikor autóvezető-tanulóként először kell egyszerre kezelni a kuplungot, a váltókart és a kormányt: egyszerűen nem megy, pedig egy hang a fejem hátuljában azt súgja, hogy ez azért nem lehet olyan nehéz. A szárkihúzás kísérletével is ugyanúgy elbukom, de legalább egy pillanatnyi figyelmetlenségemben szerzek egy kis szuvenírt egy égési hólyag formájában a tenyeremen, ami viszont kevésbé zavar, mint az a tény, hogy azokat az emlékeket, amiket tulajdonképpen magammal akartam vinni, azaz az általam groteszk módon deformált, dudorokká fújt tárgyakat, nem vihetem el, mert a szakszerűtlen gyártás miatt a hűtés során mindegyik szétrepedt.

Kár, kár, örök kár.

A szakszerűen gyártott, időközben lehűlt poharakat most még a későbbi pohárperem magasságában körben bekarcolják, és ezen a karcoláson végig egyfajta lángkéssel kezelik, amely néhány egymás mellé elhelyezett gázfúvókából áll. A „sapka” ezután egyszerűen levehető, mint egy, nos, sapka, a pohár peremét pedig ezután még egyszer elégetik, tehát rövid időre megolvasztják, hogy kellemes, ajakbarát lekerekítést kapjon.

Végezetül van még egy minőségellenőrzés (a legtöbb nyilvánvalóan hibás poharat már a „mester” kiszortírozza), amelynél a kisebb zárványokkal vagy nem tökéletes talppal rendelkező példányokat kíméletlenül – a Zaltónak nincs másod- vagy harmadosztályú árukészlete – bedobják az üzemcsarnokban elszórt, hajszálvékony luxuscserepekkel teli konténerekbe. A túlélők még megkapják a márkalogót a talpukba homokfúvással, és ezzel szállításra készek.

Szóval így van ez.

Most már tudom, honnan jönnek a jó poharak.

És hogyan készülnek.

De ellentétben azzal, mint amikor megtudtam, hogy mi a helyzet a gyerekekkel, ezúttal egy valamit biztosan tudok: magam ebben az életben valószínűleg már nem fogok többet készíteni.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!