Szöveg: Anna Burghardt Fotó: Julia Stix
Számok, amelyek nem árakat jelölnek: Ezzel hívta fel magára a figyelmet a londoni sztárszakács, Heston Blumenthal. A molekuláris gasztronómia egyik főszereplője 2011-ben a patinás Mandarin Oriental szállodában lévő éttermében tért át a történelmi receptekre, és ettől kezdve évszámokkal látta el az ételeket az étlapon. Az 1500-as évekből származhat például a mára híressé vált „Meat Fruit”: egy megtévesztésig élethű mandarin, amely májhabból és gyümölcszseléből készül – egyaránt történelmi és abszolút modern étel. A stratégia, hogy a múltból merítsünk ötleteket a jövő konyhájához, éppolyan okos, mint amennyire alábecsült. Így figyelmen kívül hagyhatjuk az új alapanyagokért folytatott egyre abszurdabb versengést – „az a szuper-duper répa, ami csak nekem van” – és nem veszünk el (és nem veszítjük el a vendégeket) a legújabb konyhatechnikai kütyükkel való pepecselésben. A kritikusok zsörtölődve a „mert már semmi más nem jut eszükbe” kategóriába sorolják a régi receptek inspirációként való felhasználását. De lehet ezt másképpen is látni: a saját kulináris örökségünk nemcsak kulturális szempontból értékes, hanem egy rendkívül kiaknázatlan terület is. Hogy mennyi meglepetés, váratlan modernség és humor rejlik a történelmi osztrák receptekben (és azok neveiben!), azt eddig alig tárták fel. Christian Petz egyike azoknak, akik nem félnek a régi könyvektől, és van érzékük a jó ételekhez. Az A la Carte vele tartott ezen az inspirációs túrán.
A „Nonnenfurzerl” (apácapuki) felé vezető legrövidebb út a paternosteren keresztül vezet. Christian Petz beszáll a nyitott liftbe, lassan elindul az ég felé, érdeklődve nézelődik. Egy emelet, „itt is kitakaríthatnának már egyszer”, még egy emelet. Megérkeztünk a Wienbibliothekba, a történelmi szakácskönyvek részlegére, Petz új vendéglőjéhez szükséges brainstorming céljából. Egy brainstorming, amelyben tényleg sok az „agy”, ahogy az kiderülni fog.
Christian Petz, akinek karrierje olyan állomásokat foglal magában, mint a müncheni Witzigmann-féle „Aubergine”, a „Meinl am Graben”, a „Palais Coburg” és a „Badeschiff Wien”, vendéglős lesz. Ez a hír talán már eljutott mindenkihez. Petz átveszi a Gusshaus vendéglőt az azonos nevű utcában, a Műszaki Egyetem mögött a 4. kerületben, csak néhány percre a lakásától, ami Petz szóhasználatával élve az egészet sokkal lazábbá teszi. Hogy a vendégek számára is szuperlaza legyen, bevezeti a dugópénzt és az osztozkodós ételeket (tapas-szerűen). Egy kis intellektuális felépítmény a kulináris csevegéshez akkor adódik, amikor Christian Petz arról beszél, hogy egész állatokat vásárol és dolgoz fel, és hogy régi recepteket éleszt újjá. „Annyi minden veszett el! Annyi étel, amit ma már senki nem főz.” Petz azonban nem akarja túlságosan akadémikusan megközelíteni a témát, nem akarja ráírni az étlapra, kitől származik a recept, mikor és miért. „Én kevésbé vagyok hittérítő típus, csak annyit akarok mondani: Uraim, főzzenek végre rendesen! És persze egy kicsit arról is szó van, hogy felidézzük az emberek gyerekkori emlékeit.”
Christian Petz, a vendéglős gyerek, aki maga is a gyerekkori emlékek közé sorolja a mindennapos tejszínlevest, és aki folyami rákkal és zöldbabbal tette azt szalonképessé, most a Bécsi Városházán ül egy halom régi osztrák szakácskönyv fölé görnyedve. Lapozgat, kommentál, mélázik. Előzőleg a Kunstforumban megszerezte Henri de Toulouse-Lautrec szakácskönyvét, amelyből egy rendezvényre kell újraértelmeznie recepteket. „Már belelapoztam egy kicsit, hátul elég vicces dolgok vannak, halottakat ettek vagy mi.” A halottakról kiderül, hogy egy „Grillezett szent” receptje, amely így szól: „Próbáljon meg a Vatikán közreműködésével egy igazi szentet szerezni. [...] Elődjéhez hasonlóan ő is – ha igazi szent – maga fogja kérni, hogy fordítsák meg, hogy mindkét oldalán jól átsüljön.”
A szentet Petz nem fogja elkészíteni a vendéglőjében. Egy „Gigerl”-t (fiatal kakast) már inkább. „Gigerlzselé kakastaréjjal”, olvassa Petz. „A Gigerl egy fiatal kakas, a bécsi nyelvben pedig a Gigerl egy – hogy is mondanák most? Ficsúr? Ugyan már, hogy hívnak egy Gigerlt? Talán piperkőc?” A történelmi szakácskönyvekkel való foglalkozás kétségkívül bővíti a szókincset. Sok receptnek francia neve van, általában a francia kifejezések más betűtípussal vannak szedve. Christian Petznek itt már nem lehet sokat tanítani, a kulináris francia nyelvet éppúgy ismeri, mint a különféle elferdítéseit. Ha például egy régi szakácskönyvben „Blamage”-t olvasunk, az valójában Blanc-manger-t, azaz mandulazselét jelent, magyarázza. „Haydn idejében egyszerűen mindent franciásítottak, a Blanc-manger-ből Blamage lett.” Szóval tulajdonképpen mégiscsak francia. Az idők változtak. „Ahogy manapság képeznek, az ember már nem is találkozik a francia nyelvvel. A tanulóéveim alatt elég frankofil volt a szakma, mert akkor volt a Nouvelle Cuisine virágkora. Akkoriban a konyhafőnökök itt is dobálóztak a francia kifejezésekkel. Leginkább Witzigmannál, aki sok mindent franciául mondott. Ez néha nehéz volt, mert ő még nálam is jobban mormogott, és ráadásul franciául is mormogott.”
Egy „Lamperton”-t Petz a pikkelyezésére vonatkozó írásos utasítás alapján hallként azonosít, „valószínűleg ingola, Lamprey”. A régi kézírások megfejtésében – sok könyv, amit antikváriumokban vagy könyvtárakban talál, kézzel írott – mára egész jó. Legalábbis Christian Petz szerint. „Néha kicsit nehezen megy, de nagyjából tudom olvasni. A szövegkörnyezetből meg lehet érteni. Vaj, kever, ööö, igen, na ja, mindig a szövegkörnyezetből olvasom. Limonival, hm, hm, na, nem ismerek minden egyes szót, de a szövegkörnyezetből, hm.”
Tudja Petz, mi az a „Zea”? A szakács figyelmes lesz, alaposabban megnézi az adott oldalt. „Zea 1-es számú, Zea tejben. Áh, ennek már utánanéztem egyszer. Azt hiszem, ez egy margarin. Ez biztos egy cég által szponzorált szakácskönyv.” Termékelhelyezés már a 19. században is létezett, a függelékben vagy a receptrész előtt lévő hirdetések is bevett szokások voltak. Olyan cégek, mint a Maggi vagy a Liebig, ugyanúgy reklámozták termékeiket, mint a helyi edényboltok, vegytisztítók vagy szeszesital-márkák. „Ott a fügekávé, ott biztos jön a Zea is. Meglepődnék, ha nem jönne. Na? Itt nincs Zea. Párolt Zea. Zea-hús. Ennek egyfajta darának kell lennie. Biztos egy gabonaféle. 10 dkg Zea nr. 2. Valami darált dolognak kell lennie.” Most jön a Wikipédia. „Úgy néz ki, mint a kukorica!” – kiáltja Christian Petz a könyvtári számítógéptől. „Na, ez már megint megérte. Ha van valami, amit még sosem hallottam, már boldog is vagyok.”
Christian Petz kedvenc témái közé tartoznak egyértelműen a meleg pudingok, a párolt ételek, a felfújtak. Például az agyvelőpuding. „Ez nálam biztos menni fog, hiszen az ilyesmiért jönnek hozzám az emberek. Ha nem csalnak az emlékeim, vajat habosítanak ki, áztatott zsemlét adnak hozzá, zsemlemorzsát, aprított agyvelőt és tojást, és az egészet gőzölik.” Hogy mit esznek az agyvelőpuding mellé, kérdezi Isabella Wasner-Peter – aki a szakácskönyveket gondozza a Wienbibliothekban – óvatosan a háttérből. „Na, salátát, leveles spenótot, mindenfélét.” Petz számára az agyvelőpuding egy teljesen normális étel, ami a vendéglőjében nem utolsósorban azért is lesz, mert egész állatokat akar venni agyvelővel és lábbal együtt. „Akkor megvan egy csomó dolog, amivel ki kell találnod valamit.” Az egész állat felhasználásához a régi szakácskönyvek a legjobb források: a korábbi évszázadokban nemcsak magától értetődően került szarvasfül a tányérra, hanem ökörszáj, bárányláb vagy tehéntőgy is. „Aha, nézd csak, a fácán-gateau-ban is van tehéntőgy.”
Christian Petz végiglapozza a töltött lúdnyak, nyelvszelet és rizságyon sült magyar borjúláb receptjeit. „Nemrég vettem a Naschmarkton borjúlábat, és már akkor is olyan furcsának tűntek. De gondoltam, megfőzöm egyszer, majd csak elmúlik a bűze.” Órákig bajlódott ezekkel a részekkel (Petz eredeti kifejezésmódja több trágár vershez is anyagot szolgáltatna), adott hozzá „vargányát és meg mindent”. „A végén kidobtam az egészet, mert nem szűnt meg a bűze.”
Petz igazán lenyűgözőnek találja az állati eredetű összetevők sokféleségét. „Régen mennyi mindent ettek! Szinte mindent, ami mozog.” Csak rókát nem, rókareceptet még sosem látott. „Borzot már lehet kapni, ha ismer az ember egy vadászt. Siketfajdot is, de egy öreg siketfajd tyúk amúgy sem kell senkinek.” Néhány állati eredetű étel persze csak presztízskérdés volt, tálalták, de nem ették meg, tudja a kulináris történelemben jártas leendő vendéglős. És nem mindent lehet majd újjáéleszteni. Teknőst valószínűleg nem fognak kínálni a Gusshausstraße-n, vagy mégis? „De van egy csodálatos kétoldalas recept Alfred Walterspiel könyvéből, ő volt az egyik leghíresebb német szállodás. A tanulóéveim alatt még volt teknősleves. Kis arany dobozokban – a teknős mindig csak konzervből. A Lady Curzon volt a klasszikus, az mindenkiben megvolt. Teknősleves curryvel és tejszínnel a tetején, röviden a szalamander alatt.” Amikor a hód húsának fogyasztásáról kérdezik – jelenleg évente bizonyos számú hódot szabad fogni, de nem főzni –, Petz hirtelen nagyon felháborodik. „Az emberek annyira buták. Egyáltalán nem foglalkoznak a háttérrel! De pulykaszeletet azt esznek, azok a legdurvább állatkínzók! Nem akarom tudni, honnan jönnek azok a jószágok. De ha valaki félbevág egy homárt, egész Ausztria a barikádokra megy.”
Christian Petz most egy olyan receptet keres, amit módosíthat az A la Carte számára. „Egy pástétom vagy egy pite jó lenne, sokat akarok ilyesmit csinálni a vendéglőben, azt nagyon lazának tartom.” A szakács végiglapozza a csukapudingot tojáshabos bundában, az angolnapástétomot, a fácánpástétomot. „Szarvasgomba hiányában szardellával, osztrigával és kaprival kell fűszerezni a fácánpástétomot, ennek is van valami bája.” Tovább lapoz a báránybelső-pudingnál, nyúlpudingnál, vadhúsos pástétomnál. „A ragusai szorgalmas háziasszony kérésére az alábbiakban válaszolunk”, olvasható az egyik könyvben, „Boldog ünnepeket 1889!”, kiáltja egy másik könyv Christian Petznek. Egy rákkosárka, amely a rákok mellett borjúfület, borjúmirigyet és „ökörszájat” is tartalmaz, végül felkelti Petz legnagyobb érdeklődését. És egy a 19. században mindenütt jelenlévő összetevő, amelyet ma álmodban sem hoznál összefüggésbe a bécsi konyhával: a tőkehal, amelynek „puhításához” a nagy szakácskönyvíró, Katharina Prato egyébként eső- vagy folyóvizet ajánl. Tőkehal bencés módra, kapucinus tőkehal, tőkehal szardellával és tejföllel, vagy szardellával és krumplival, Petznek sok ötlete támadna. Csak egy kis problémája van: a beszerzés. „ Barcelonában bemész a Boqueriába és 25 euróért kapsz kilónként szuper tőkehalat. De nálunk – több kereskedővel is ajánltattam magamnak – akkor 60 eurót fizetsz kilójáért egy rosszabb termékért, összehajtogatva és préselve, ettől felfordul a gyomrom.” Valahogy Christian Petz csak hozzájut majd jó áruhoz. „A vendéglőmben biztosan csinálok tőkehalat. Szerintem egyszerűen
baromi laza.”
Christian Petz:
Hozzávalók 4 adaghoz:
16 folyami rák
Kapor, kömény
60 g vaj
1 sárgarépa
4 salottahagyma
2 szál szárzeller
1 gerezd fokhagyma
1 tk édesköménymag
6 cl brandy
8 cl Noilly Prat
80 g paradicsomkonzerv
½ l szárnyasalaplé
1 db csillagánizs
10 szem fehér bors
100 g crème fraîche
Só, citrom, cayenne-i bors
80 g nyers borjúmirigy-kocka
20 g vaj
4 szál spárga, főtt
40 g zöldborsó, főtt
80 g borjúfej-kocka, főtt
1 tk tárkony, aprítva
1 tk turbolya, aprítva
1 tojás
1 ek sima liszt
⅛ l tej, só
1 tk petrezselyem, aprítva
Vaj
Turbolya a díszítéshez
Elkészítés:
A rákokat kb. 2 percig főzzük sós vízben kaporral és köménnyel, majd hideg vízben hagyjuk lehűlni, és kivesszük a farkukat és az ollóikat.
A rákpáncélokat finomra aprítjuk, és vajban a felkockázott zöldségekkel együtt megpároljuk. Az édesköménymagot is rövid ideig pirítjuk, majd brandyvel és Noilly Prat-tal felöntjük. Felöntjük szárnyasalaplével, hozzáadjuk a paradicsomot és a fűszereket, és kb. 40 percig főzzük.
Az alaplevet leszűrjük, kb. ⅛ l-re beforraljuk, hozzáadjuk a crème fraîche-t és a tejszínt, felforraljuk, majd sóval, citrommal és cayenne-i borssal ízesítjük, és botmixerrel összeturmixoljuk.
Tojásból, lisztből, tejből, sóból és petrezselyemből palacsintatésztát keverünk. Egy serpenyőben kis palacsintákat sütünk. A palacsintákat megkenjük vajjal, felfordított Dariol-formákra helyezzük, zsineggel átkötjük, és a sütőben ropogósra sütjük.
A borjúmirigy-kockákat vajban megsütjük, megsózzuk, majd hozzákeverjük a felvágott spárgát, a borsót, a borjúfejet és a folyami rákot. Ezt a tölteléket a rákos mártásba tesszük, az egészet röviden átmelegítjük, és belekeverjük a fűszernövényeket. A masszát a palacsintakosárkákba töltjük és turbolyával díszítjük.