A-La-Carte

A sörfőzés a molnár öröme (2019/1)

Csak árpát használni már a múlté. A komlók és élesztők sokfélesége után a sörfőzők most a különféle gabonafélékben rejlő lehetőségeket is felfedezik. Különösen a régi, sőt ősrégi fajtákét.


Azt is külön meghagyjuk, hogy mindenütt városainkban, piacainkon és vidéken a sörhöz árpán, komlón és vízen kívül semmi más anyagot ne használjanak és ne főzzenek.

Így írt 1516. április 23-án Leonhard von Eck a Bajor Tartományi Törvényben, így vált ez a szabályozás „Bajor tisztasági törvényként” ismertté, és így gyakorolt ez a rendelet végtelenül nagy hatást az akkori népélelmezési cikk, a sör további fejlődésére. Ugyanis nemcsak arról volt szó, hogy a „tisztességes” komlót részesítették előnyben az akkori időkben szintén használt, ám kissé hátborzongató, enyhén pszichoaktív és mindenekelőtt „pogánynak” tartott gyógynövényekkel, a mocsári molnárral, a fekete beléndekkel vagy az ürömmel szemben.

Az 1516-os tisztasági törvényben (és már számos más, 14. század óta érvényben lévő sörfőzési rendeletben) mindenekelőtt azt rögzítették, hogy a sört árpamalátából és kizárólag árpamalátából szabad főzni (1548-tól aztán a búza is engedélyezett volt, eleinte csak a Dunától északra, 1602-től pedig általánosan). Miért? Mert az éhségről volt szó. A búza- és rozskészleteket a kenyérellátás biztosítása érdekében meg kellett óvni, és mivel a sör – még ha vékonyabb is volt, mint ma, és valószínűleg nem is mindig tisztán főzték – sokkal vonzóbb terméknek tűnt, ezt a kísértést törvényi keretek közé kellett szorítani.

Az akkori idők társadalmi-gazdasági szempontjából abszolút érthető, csak az emberek megszokják az ilyen dolgokat. És egy idő után a tisztasági törvény szerint főzött sör számított igaznak, nemesnek és jónak, a nem tisztasági törvény szerint főzött sör pedig legalábbis gyanúsnak, Németországban pedig egészen a közelmúltig tiltottnak is. Ezért főzik ma is a sört főleg árpamalátából, pedig rengeteg más lehetőség is lenne.

De történik valami. A Schlägl kolostorban például már több mint harminc éve kifejlesztették a Goldroggen sörkülönlegességet, egy felsőerjesztésű sört, amelyet fele részben rozsmalátából főztek. A közkedvelt feketekenyér-gabona magas sikértartalma akkoriban még problémát jelentett, a „egzotikus” maláta kezelésében szerzett tapasztalatok csekélyek voltak; mára ezt már könnyedén megoldják. A korábbi Goldroggen az évek során Bio Roggenné vált, és a sör érdekes gabonás íze és a szájszél enyhe ragacsossága mellett a schlägli rozssörnek szép története is van: a schlägli rozs ugyanis az osztrák törzskönyvben bejegyzett legrégebbi fajta, a „Ritka Mezőgazdasági Kultúrnövények” (SLK) közé tartozik, és 1908 óta termesztik a Schlägl kolostor mezőgazdasági birtokain.

Ami a 90-es években még inkább kísérlet volt, azt a sörfőzdék mára az identitásteremtés egyik lehetőségeként ismerték fel: 2013-tól például a Zillertaler sörfőzde részt vett abban a projektben, amelynek célja egy ősrégi tiroli árpafajta, a Fisser Imperial termesztése, majd felhasználható mennyiségre való növelése, végül pedig sör főzése belőle. Az eredetileg rendelkezésre álló 3600 kiló gabonából mára 200 tonna lett, az ősárpa magas fehérjetartalmát néhány kísérlet után sikerült kezelni, például azzal, hogy az enyhe zavarosságot egyszerűen elfogadták, és a Fisser Imperialból először egy Zwickl sört főztek (mára már „tiszta” világos sör is létezik).

És Peter Krammer, a st. martin im mühlkreisi Hofstetten sörfőzde főnöke is nemrégiben piacra dobott egy sört, amelyet a régi Heines Haisa árpafajtából főznek, de ezzel az Altes Lager sörrel még néhány lépéssel tovább megy: a projekt eredete a 90-es évek végére nyúlik vissza, meséli Krammer, amikor a vizsgálatok kimutatták, hogy az ősrégi sörfőzdei kút vize túl magas nitráttartalommal rendelkezett. Ez egyrészt arra ösztönözte Krammert, hogy vízvédelmi területet kérelmezzen a sörfőzde körüli földekre, másrészt saját szántóföldjeit használja fel saját sörárpa termesztésére. Logikusan hangzik, de akkoriban nem az volt.

2011-ben végül kinőttek az első kalászok, és teljesen ellentétben azzal, amit a mühlvierteli gazdákról általában mondanak, két biogazda is akadt, akiket fellelkesített az ötlet, és a Peter Krammer által egy linzi génbankból kapott három régi árpafajta maroknyi magjából néhány év alatt felhasználható mennyiséget termesztettek. Ilyesmi ugyanis nem megy egyik napról a másikra. Tíz tonna szükséges ahhoz, hogy az ember elmehessen vele a Grieskirchenben található Plohberger malátagyárba, és pontosan a malátagyár a döntő pont a „régi” gabonafajtákkal való munka során.

Ez ugyanis itt nem megy olyan problémamentesen, mint a modern árpánál, amelyet az elmúlt 70 évben mind hozamra, mind megbízható csírázásra nemesítettek. A régi árpafajták, magyarázza Krammer, „karcsúbbak”, nagyobb felületűek, több „pelyvának” nevezett héjjal és kevesebb liszttesttel rendelkeznek. Ez egyrészt azt jelenti, hogy lényegesen több szemre van szükség egy főzet készítéséhez, másrészt viszont azt is, hogy ez a főzet sokkal többet ígér, mert az árpánál is a héjban van az íz. Egyetlen probléma: a csírázás a régi fajtáknál szerencsejáték. Az első kísérleteknél, amelyeket Peter Krammer egy kis magánmalátagyárban végeztetett, 20-30%-nyi „üveges” szeme volt, vagyis olyanok, amelyek nem csíráztak ki, és amelyekben a liszttest keményítője nem alakult át cukorrá. Az ilyen malátát általában nem sörfőzésre alkalmasnak tekintik, a sörfőzőmesterek összecsapják a kezüket a fejük felett és elvetik az ilyen főzeteket. Krammer azonban makacs maradt, és azt mondta, ha már egy száz évvel ezelőttihez hasonló árpával főz, régi, hagyományos komlófajtát (Malling) használ, és az egészet egy 1929-ből származó, elaggott rézüstben főzi, akkor az ízbeli elvárásokat is módosítani kell. A Heines Haida régi árpafajtából készült Altes Lager sörének ugyan vannak „klasszikus sörhibái”, vallja be, „de ettől függetlenül nagyszerű az íze. Ha a régi gabonafajtákkal való főzésnél sörfőzőtechnikailag nem térünk vissza az 1950-es évbe, nem fogunk nagy különbséget érezni a modern sörökhöz képest.” Az Altes Lager sörénél határozottan érezni a különbséget, a sötét színű sörnek enyhén zöldséges, zellerre emlékeztető aromája van – a hivatali sörellenőrök megvetik, a sörőrültek imádják, az első tétel pillanatok alatt elfogyott. Amióta Peter Krammer a Plohbergernél malátáztat, az üveges szemek arányát nyolc százalékon tartja, ami még mindig elég ahhoz, hogy a sör különleges aromáját közvetítse, és még mindig elég ahhoz, hogy a sörfőzőmesterek haja égnek álljon.

A legteljesebb „sör régi gabonából” projekt azonban valószínűleg a Stiegl-Gut Wildshut a Salzburg, az Innviertel és Felső-Bajorország közötti háromszögben. Itt a Stiegl sörfőzde tulajdonosának, a Kiener családnak már száz éve nagy mezőgazdasági üzeme volt, amely valószínűleg valamikor egy sörfőzdét és egy vendéglőt is magában foglalt, de az elmúlt években elsősorban sörraktárként szolgált. 2012-ben Heinrich Dieter Kiener itt egy rendkívül ambiciózus projektet indított el: a tanyát tömörfa sörfőzdévé alakíttatta át vendéglővel, szállodával, jógateremmel, rendezvénytermekkel és szemináriumi területtel, átállt a biológiai körforgásos gazdálkodásra, és Christian Pöpperl fő sörfőzőmesterrel, valamint Markus Trinker kreatív sörfőzőmesterrel közösen egy igazán egyedülálló sörfőzde-koncepciót fejlesztett ki: régi gabonafajták saját termesztésből, helyben, saját malátagyárban malátázva, és végül határozottan szokatlan sörfőzés. Hogy a sörtörkölyből kenyeret is sütnek, illetve takarmányként szolgál a mangalica sertések számára, amelyek húsát aztán a Kramerladen nevű vendéglőben tálalják fel, az szinte magától értetődik.

Arra a kérdésre, hogy hogyan találnak rá az olyan sörfőzési alapanyagokra, mint a csupasz zab, a barna köles, az alakor, az egyszemű búza és hasonlók, a fiatal sör- és malátamester, Sebastian Essl rendkívül pragmatikusan válaszol: „Ilyesmit igazából az iskolában tanulunk”, de inkább csak az elméleti részben. És mára természetesen a legszokatlanabb maláták is beszerezhetők a szakkereskedéseken keresztül, „de a valóban különleges dolgokat neked kell megcsinálnod”. Az őszi gabona malátáknak „igazán menő aromájuk van, attól lesz a sörfőzés igazán szórakoztató”.

De ez is trükkös. A malátázást nem lehet könyvekből megtanulni, mondja Essl, ott csak a tapasztalat segít, „minden egyes szem más”. Az alpesi „Pfauengerste” (pávárpa) például, egy különösen robusztus, régi és apró szemű regionális fajta, amelyet Pöpperl és Trinker a Wildshut birtokkezelőjével, Christoph von Hohberg-gel együttműködve néhány szemről a jelenlegi száztonnás állományra rekultiváltak. Sebastian Essl ennek bizonyos tételeit saját vágású wildshuti tőzeg felett aszalja; vagy az alakor, a búza ősformája, amely a sörnek egy egészen különleges szegfűszegaromát ad; vagy a fekete zab, amelyet bár nem lehet malátázni, de pörkölik, és főleg a „Männerschokolade” nevű sötét sörnek ad különösen telt testet; vagy a laufeni búzaliszt, amely ugyanúgy alkalmas sütésre, mint sörfőzésre; vagy a régi barna köles, amelyből Wildshutban nemrég óta gluténmentes sört főznek, amelyet nem kell mesterségesen mentesíteni a gluténtól. Mindannyian megtalálják az útjukat a rendkívül komplex, „Sortenspiel” vagy „Gmahde Wiesn” nevű sörökbe. Amelyek egyértelművé teszik azt, amit Peter Krammer is mond: „A gabonák sokféleségével teljesen új távlatok nyílnak meg a sör esetében.”

www.stiftsbrauerei-schlaegl.at
www.zillertal-bier.at
www.hofstetten.at
www.biergut.at

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!