„Peruban könnyű meglepni valakit.” Virgilio Martínezzel állunk kicsi kulináris világában, Lima trendi negyedében, Barrancóban, és – nos, tényleg meglepődtünk. Egy többhetes utazás végén járunk, amelyben már önmagában a táj is folyamatos változatosságról gondoskodott. Azúrkék csendes-óceáni hullámok találkoznak a monokróm sivatagi dűnékkel, az időjárás viszontagságaitól sújtott spanyol gyarmati építészet zökkenőmentesen megy át burjánzó nyomornegyedekbe. Poros utakon zötykölődünk a szédítő magasságokba, ahol 5000 méteren már igencsak rövid a lélegzetvétel. Mély szakadékokat keresztezünk, megcsodáljuk az esőerdő által benőtt inka romokat, hagyjuk, hogy a hófödte andoki csúcsok képeskönyvbe illő összehasonlításokra csábítsanak, és izzadva hajózunk át Amazonia dzsungelén. Aztán itt találjuk magunkat ebben az oázisban, ahol magas falak tartják távol a forgalom zaját és a nagyvárosi életet, és tudjuk: végre megérkeztünk.
Ez egy kulináris magasrepülés, amelyre Virgilio Martínez elrepíti az embert a Central éttermében. „Alturas Mater”-nek, azaz magasságoknak nevezi 16 fogásból álló menüjét, amelyben Peru teljes pompája és változatossága koncentráltan kerül felszolgálásra. Vizuálisan csábító és olyan könnyed, hogy az ízlelőbimbók táncra perdülnek. Jól átgondoltan követi az egyik fogás a másikat, tükrözve az országot, kultúráját és termékeit. Ami itt olyan játékosan kerül az asztalra, az valójában egy aprólékos nyomkeresés eredménye, teljes odaadással, fegyelemmel és mindenekelőtt határtalan szenvedéllyel párosítva.
Peru vad, mondja Virgilio Martínez, és fülig érő szájjal vigyorog. Európában például – teszi hozzá – könnyű kiépíteni a jó beszállítók hálózatát. Keresed őket, megtalálod őket, tartod a kapcsolatot, megbízhatóan szállítanak, az utak és a szállítás kényelmes és kiépített. De ha a megbízható halász az Amazonas legmélyén ma nem tud piranhát szállítani, mert nem fogott egyet sem, akkor egyszerűen nincs, mert nincs telefon, nincsenek utak, és főleg nincs másik halász.
Ami egyébként kár lenne, mert a piranha-fogás, a menü 10-es száma, „Amazonian Waters” néven fut és látványos. A fűszerezett, pürésített halhúst 24 órán át szárítják, végül ropogós csíkként, piranhafejekre fektetve érkezik az asztalra. Az éles sikolyok és a mobilvakuk megbízhatóan elárulják, hol tart éppen a 10-es számú fogás az étteremben.
Szakácsnak lenni több mint jól főzni, mondja Virgilio Martínez, és nyíltan beismeri, hogy ma az élete az ébredéstől a lefekvésig csak az étel körül forog. Mindig is szeretett főzni, mégis – tipikus középosztálybeli gyerekként – először profi gördeszkás akart lenni, amit tehetséggel és ambícióval űzött. Csak egy súlyos sérülés kényszerítette útjának megváltoztatására, mégpedig a konyha irányába. Tanulni akart, jó szakács akart lenni, mégpedig egy olyan időben, amikor Peru fehér folt volt a gasztronómiai térképen. Épphogy csak a krumpli hazája, a sült tengerimalac és a Nikkei-konyha volt az a kevés, amit kulinárisan az andoki országgal társítottak.
Ma már tudjuk, hogy itt több mint 4200 burgonyafajta létezik, és hogy a tengerimalac-csapdák a turisták számára különösen mélyek. Tippünk: a cuscói Fallen Angelben frissek, delikátak és ropogósra sültek. És a Nikkei továbbra is megbízhatóan egy önálló kategória. A japán konyha és a perui alapanyagok ez a keveréke azoknak a gazdasági menekülteknek a találmánya, akik a 19. században a japán szigetekről a Csendes-óceánon át vándoroltak Peruba.
Leszármazottaik egyike Mitsuharu Tsumura, aki tökélyre fejlesztette ezt a stílust. Maido – ami japánul nagyjából annyit tesz, mint „jöjjenek el hozzánk hamarosan újra” – így nevezi éttermét, és tizenegy fogásos Nikkei Experience-ére eljön egész Lima, és minden utazó, aki időben asztalt foglalt, szívesen visszatér. Kiemelkedő a misóban pácolt tőkehal brazil dióval, gombával és zöldalmás szósszal, valamint a fehér tengeri hal rákszószban.
Virgilio Martínez mindenesetre több mint húsz éve tudta, hogy ki kell mennie a világba, hogy jó legyen. Vándorlása Kanadába, New Yorkba, Londonba és mindenekelőtt Barcelonába, Santi Santamariához vezetett, aki megmutatta neki, hogy a főzésnek filozófiának és szenvedélynek is kell lennie. Visszatérve a hazájába, Virgilio Martínez számára világos volt, melyik az ő útja. Új, modern módon akarta kulinárisan interpretálni és bemutatni országa ősi kultúráját és sokszínűségét. Ma, tíz évvel később, az egész világ Perura figyel, és csodálkozik, mi minden lehetséges ott hirtelen a tyúklevest, kukoricapürét és ceviche-t leszámítva. És hogy mi minden létezik.
Nálunk annyi minden terem, mondja Virgilio Martínez, hogy igencsak sokat kell gondolkodni, mit kezdjünk vele. Egyre bonyolultabb, mondja, és az a fiús derű, ami a 42 éves férfi arcára van írva, elárulja azt az élvezetet, amit a küldetésében lel. Az állóvíz, feltételezhetjük, nem az a kategória az életében, amit elfogadna.
Közvetlenül sikere első jelei után hozzálátott, hogy tovább építse egy jobb kulináris jövőről szőtt vízióit. Röviden összefoglalva: szorosabb együttműködés a távoli régiók gazdáival és egy kutatólaboratórium, amelyben a természeti forrásokkal ökológiailag kísérleteznek, az őslakos lakosság régi tudására alapozva.
Komplexen hangzik, de érthetővé válik, ha felkeressük a legújabb Martínez-projektet, a MIL éttermet, amely valahol Cusco és Ollantaytambo között található a semmi közepén. Miközben 2500 méter magasan döcögünk egy földúton, körülöttünk a ködfelhők mélyen belelógnak az andoki völgyek esőerdeibe, és kalandregényeket idéznek a fejben. A navigáció azonban mindig visszahoz a valóságba, mert valahogy el sem tudod hinni, hogy még mindig jó úton jársz. Egyéni utazó autósok azonban az önjelölt és büszke „a világ legőrültebb sofőrjei” országában amúgy is ritkák, a taxisok viszont pontosan ismerik a címet. Közvetlenül egy ősi teraszrendszer mellett, ahol valószínűleg egykor az inkák egy kifinomult rendszer szerint művelték a növényeiket, a szalmatetős vályogház hozzásimul a tájhoz. Egyszerűségében azt jelzi, hogy itt elsősorban a természet és másodsorban az étel áll a középpontban, és semmiféle flanc nem vonhatja el a figyelmet.
Feltétlenül ide akartam jönni, már csak a rengeteg új alapanyag miatt, mondja Luca Tamussino, és közben sugárzik az arca. A 26 éves bécsi szakács Christian Petznél, a Gusshausban tanulta meg az alapokat, és végül sous-chefként főzött a Der Liebe-ben. Ő is úgy döntött, hogy elindul a nagyvilágba, hogy jó legyen, és a legnagyobbaktól tanuljon. Skandinávia Redzepivel vagy Martínez Peruban – ez volt a kérdés, mondja Luca Tamussino, de az alapanyagok palettája, amely sehol máshol a világon nem létezik, jobban vonzott. És egyébként is: nálunk otthon sincs melegebb, mint Koppenhágában.
Tehát inkább váltott egy jegyet Limába, megtanult spanyolul, és kitartóan jelentkezett újra és újra a Virgilio Martínez-nél megüresedő, hőn áhított szakácshelyek egyikére. Közben körülnézett az országban és a konyhákban egészen a Titicaca-tóig. Körülbelül négy hónap után, 2018 októberében végül megérkezett a pozitív válasz a MIL-be (Megjegyzés: a szerkesztés lezárásakor már biztos volt, hogy 2019 márciusában a Centralban is besegít majd).
Most azonban éppen nyolc társával és Luis Valderrama konyhafőnökkel áll a MIL tűzhelye mellett, és mindenekelőtt egy dolgot tanul: kísérletezni. A „High Altitude Ecosystems” nevű 8 fogásos menü előtt a vendégeknek egyfajta bemutatóteremben magyarázzák el és mutatják meg egy kicsit azt, amit később enni fognak. És hogy milyen technikákat alkalmaznak itt az inka kor óta a teljes növények felhasználására és tartósítására.
Például egy Oca nevű gumó, amelyet napokig a napon hagynak, hogy édessége teljesen kibontakozhasson. Vagy a Chuno, a kis burgonyák, amelyeket nagyon régi hagyomány szerint hideg klímában, természetes módon fagyasztva szárítanak, és közben teljesen megfeketednek. Az Oca és Chuno chipsként, kokakenyérrel és bodzavajjal (Sauco) érkezik a menü bevezetéseként.
Szintén új élmény: a Cushuro, egy édesvízi alga, amelyet csak extrém magasságban fekvő tavakban lehet betakarítani az esős évszakban. Íze enyhén iszapos-füves, ami tetszik nekem, mondja Luca Tamussino, állaga pedig meglepően a kaviárra emlékeztet. Ráadásul kétszer annyi fehérjét tartalmaz, mint a quinoa, ami egyébként köztudottan szuperétel. „Extreme Altitude”-nak hívják azt a fogást, amelyben a Cushuro kacsával, búzával és fekete quinoával kerül felszolgálásra.
Különleges a sertéshas is, amelyet húszórás lassú sütés után szétcincálnak, újra összeállítanak és grilleznek. Esőerdei gyógynövényekkel van fűszerezve, amelyeket az őslakosok mindig is hasfájásra használtak. Szóval egy rendkívül delikát házi szer.
Azok közé a dolgok közé, amelyekre nagyon sokáig fogunk emlékezni, mert olyan meglepően egyszerűek, olyan precízen elkészítettek és olyan összművészeti alkotásként prezentáltak, két étel tartozik. Mindkettő tisztelgés a gazdák előtt, akik a MIL-lel való együttműködésük révén visszanyerték büszkeségüket. Kukoricaszemekből és sajtból álló tízóraijukat kukoricapürével és -keksszel interpretálják teljes változatosságában és tarkaságában. Végül is itt 56 fajta nő, köztük a vörös kukorica is, amelyet megszárítva és kifőzve Chicha morada néven isznak.
És hálaadáskor a burgonyát és a Mashuát, egy andoki gumót, hagyományosan Huatiában, egy agyagkemencében sütik meg a földeken, majd kézzel eszik. Pontosan így csinálják a MIL-ben is. Ennek egy változata megtalálható a limai Centralban a Martínez-menüben, ahol a 9. fogásnál egy burgonya érkezik az asztalra agyagföldbe ágyazva, és ott kell kiütögetni belőle.
Sok növény és gyógynövény, amelyet a MIL-ben a helyiekkel szoros együttműködésben fedeznek fel és termesztenek, természetesen a Centralban is felhasználásra kerül. Mindenekelőtt a kakaó, amelyet a MIL-ben teljes spektrumában dolgoznak fel, sőt még a bab körüli fehér gyümölcshúst is felhasználják. A kakaóbab megpörkölése után keletkező kakaónibszokat – mondja Luca Tamussino – híresztelések szerint már az ősi inkák is rágták. Végül is száz gramm ebből több energiát ad, mint hét csésze eszpresszó. Szintén a MIL-laborból érkezik a Muno, egy erős andoki menta, és egy fermentált gyökerekből készült sör, valamint a Canaso, egy cukornádból készült perui pálinka, amelyet itt kísérleti jelleggel quinoával vagy kaporvirággal bolondítanak meg. És a Three Monkeys kávéja, három perui baristáé, akik biodinamikusan termesztik a növényeiket, és a gyümölcsöket csak teliholdkor szüretelik.
Mater Iniciativa néven nevezi egyébként Virgilio Martínez az ételfelderítő mozgalmát, amelyet a húga, Malena vezet, és amelyben a felesége, Pia León is részt vesz. Tíz éven át állt együtt a férjével a Central konyhájában, tanulta meg tőle a precizitást és az állóképességet, és valósította meg az ő konyhai irányvonalát.
Eljött az ideje, hogy a saját lábamra álljak, mondja a 31 éves szakács, aki a Central felett most berendezte a saját kis éttermét. Kjolle a neve, mint annak a sárga andoki virágnak, amelyet fermentálnak és szósszá dolgoznak fel, és sáfrány ízű. Magasan a fákon nő, ahol már semmi sem állhat az útjába. A függetlenség, a távlatos gondolkodás és a szabadság Pia León koncepciójának is részei, akinél nincs szigorú menü, és aki kizárólag a kizárólagosan perui alapanyagok szezonjához igazodik.
Az összetevők végül is vadak és elég színesek ahhoz, hogy mindig változatosságot vigyenek a játékba. Csak fel kell fedezni őket, tudatosítani kell saját gyökereinket, és valami újat alkotni belőlük. Egy filozófia, amellyel a Martínez-klán Peru lelkét is láthatóvá teszi. És amelyen valószínűleg a perui konyhai csoda jelentős része alapul, elvégre ebben a szélárnyékban egyre több kis étterem virágzik fel, amelyek autentikusan, de finomítva hozzák a tányérra a régiójukat. Tényleg meglepő. Ebben a perui táj épphogy csak lépést tud tartani.
Central
Kulináris oázis Lima trendi Barranco negyedében, ahol Virgilio Martínez kulinárisan dolgozza fel Perut.
Av. Pedro des Osma 301, Barranco, Lima,
www.centralrestaurante.com.pe
Kjolle
Pia Leon tíz évig állt a férjével, Virgilio Martínezzel a konyhában.
Most ugyanabban az épületkomplexumban nyitotta meg saját kis éttermét, és azonnal Dél-Amerika legjobb szakácsnőjévé választották.
Av. Pedro des Osma 301, Barranco, Lima,
www.kjolle.com
MIL
Virgilio Martínez Mater Iniciativa ételfelderítő mozgalmának központja az étteremmel együtt, ahol az ország hagyományos konyháját interpretálják újra.
Moray, Cusco mellett,
www.mil.meitre.com
Maido
Dél-Amerika jelenleg legjobb éttermében (World’s 50 Best-lista 2018) Mitsuharu Tsumura megmutatja, mire képes a Nikkei-konyha.
Calle San Martin 399, Miraflores, Lima,
www.maido.pe
Isolina
Hagyományos konyha egy tipikus perui tavernában, nagyszerűen elkészítve és olyan adagokban, amelyeket a legjobb ketten megenni. Tipp: Lomo saltado.
Av. San Martin Prologacion 101, Barranco, Lima,
www.isolina.pe
Ventarron
Tipikus észak-perui konyha kecske- és kacsahússal, egyfajta tökkel és rizzsel készült ragukkal, és természetesen Picarones-szel, a fánk perui változatával.
Av. Grau 276, Barranco, Lima,
www.ventarron.com
La Benita de los Claustros
Autentikus ételek Arequipa környékéről, Benita receptjei alapján. Picanteriáját egykor megrohamozták. Ma kis degusztációs menüket szolgálnak fel hússal és folyamirákokkal vagy vegetáriánus ételekkel.
Calle General Moran 118, Arequipa
Fallen Angel
Az étterem a Small Luxury Guesthouse-ban, mindössze négy szobával, Cusco óvárosának közepén, a város egyik legjobbja. A belső tér egyfajta „Art in progress”, tizenkét perui művész alkotása, a konyha pedig egyenesvonalú. Aki egyszer ki akarja próbálni, milyen a tengerimalac íze, az jó helyen jár.
Plazoleta Nazarenas 221, Cusco,
www.fallenangelincusco.com
La Fábrica
Miközben a Central konyhájában várakozott egy helyre, a bécsi szakács, Luca Tamussino pár barátjával együtt bisztrót nyitott. Mancora strandján, egy gyártelepen egy konténert alakítottak át sok szeretettel és régi anyagok felhasználásával. Itt a „mindent redukálj a lényegre, de ne távolítsd el a költészetet” mottó szerint valósítja meg kulináris vízióit.
Auxiliar Panamericana Norte 1000,
instagram.com/lafabricamancora