A vörösboros dekoltázs
Eva Rossmann szövege Illusztráció: Peter Zolly
„Akár közvetlenül a recepciósunk szoknyájáról is levehetik az amouse-t” – mondja a barátságos főpincér német akcentussal, és továbbvezet minket. Sok fa és szőnyeg, majd a bejelentett hölgy rokokó krinolinban, az egyik oldalon a „Koch.Art” névjegykártyáival, közötte egy semlegesen előre bámuló alakkal, a másik oldalon egy kis tálkában valamilyen dió vagy hasonló; a lenyűgöző ruhadarab és az az ötlet felett, hogy egy nő párnázott csípőjén kelljen felszolgálni a nassolnivalót, el is felejtettem.
Ma általánosságban ez a helyzet: az egyik önmagában már nem tűnik elégnek. MINDENT akarunk, és azonnal. Függetlenül attól, hogy elviselhető-e vagy sem. És még soha nem volt olyan trend, amely elkerülte volna a gasztronómiát. Ezt a kemény verseny és a néphez való közelség keveréke okozza, amelyet etetni kell.
Ha az étkezés önmagában már nem elég, akkor kell lennie valami másnak is. Lehet, hogy az embernek nincs mit mondania a partnerének, vagy amit már régen ki kellett volna mondania, azt nem akarja kimondani. Akkor jobb nem csak enni, hanem szórakoztatva lenni is. És: nem voltak a jó szakácsok mindig is egy kicsit bohócok? Mi más ez, mint – gyakran szintén jó – bohóckodás, amikor egy ízérzékeny, tapasztalt, a tűzhely mellett izzadó (és másokat izzasztó) sztárszakács magas fehér sapkában kimegy a vendégekhez, és megkérdezi, hogy ízlett-e az étel? De rendben, mindenek ellenére az étel (és egy kicsit a hiúság különböző oldalakról) áll a középpontban. De mi van akkor, ha az étkezés egy olyan esemény mellékes részévé válik, amely mégis gasztronómiaiként álcázza magát?
Vissza a Koch.Art-hoz és a recepciós hölgyhöz, akiről lelkesen mesélik, hogy váltakozó jelmezekben fog végigvezetni a menüsoron. Mindenesetre nem ülhetünk le azonnal az asztalhoz, pedig éhesek lennénk. Foltos tehénbőrrel borított kanapékon kell helyet foglalnunk, és az étel helyett a szakácsot kapjuk, színpadra lép Otto Koch, tervezett és (nem általunk) megrendelt módon; úgy tűnik, mintha a konyhában jobban érezné magát, megértem őt. Utána a Proseccómat egyfajta virágvázában kapom meg, fekete szívószállal. Ez most az élmény része, vagy csak félresiklott valahogy? Mindenesetre ez az előnye a gasztronómiai köröskörül-rendezvényeknek: senki sem tudhatja pontosan. Lehet, hogy a show része, és én csak nem voltam elég éleseszű, hogy felismerjem.
De úgy tűnik, ezzel az ehető fajta élményekkel időnként problémám van. A „Palazzo”-ban voltunk – Manfred Buchinger meghívta a Gasthaus zur Alten Schule teljes személyzetét egyfajta céges kirándulásra. Ilyenkor nem panaszkodik az ember, ha olyan tanuló mellett ül arccal arccal szemben, aki egyébként kedves, de az utolsó napokban végtelenül idegesített. Furcsább, hogy tréfamesterek rohangálnak körbe, és ügyetlen pincérként vagy földhözragadt, pimasz takarítónőként akarnak megnevettetni. Szegények, gondoltam, egy iszonyúan nehéz munka. Inkább felvágom két ökör belsőségeit. Mégsem találtam viccesnek – és unalmasnak éreztem magam. Frau Grubernek, az egyik gyöngyszemünknek a mosogatásnál, tetszett. Vagy csak humorosabb és lazább nálam? Mindenesetre az ételre vártam, mert Gerer éppen ezért felelős. (Még ha nem is vagyok annyira elrugaszkodva az élettől és a gasztronómiától, hogy elhiggyem, hogy ő is jelen van; a gasztronómiai vándorcirkusz-igazgatók, Witzigmann a maga Palazzo-jában, és korábbi tanítványa, jelenlegi üzleti ellenfele, Hans-Peter Wodarz, e koncepciók és a „Pomp Duck and Circumstance – a teljesen túlpörgetett étterem-színház” kitalálója sem.) – És valóban: a szervizcsapatnak sikerült majomgyorsasággal és a megfelelő zene támogatásával minden szűk helyre felszolgálni az előételt. És: rendben volt. Bár a bejelentett homár helyett valami lazac volt, de bizonyára volt valami hirtelen homárszállítási probléma, csak rosszindulatú emberek gondolnak arra, hogy az élelmiszerköltségek a homár és a lazac esetében egy hajszállal eltérőek. Aztán volt show, és az egyre jobb lett, az akrobaták egyre lenyűgözőbbek, némelyik talán egy kicsit túl elnyújtott, és az étel közben… rendben volt. – És a desszertet még vágtában szolgálták fel az összes szakács és az egész akrobata-stáb!
Egyébként a Koch.Art-ban nem ment ilyen gyorsan. Amouse-geule-ként apró hamburgereket kaptunk az asztalnál. (Szívesebben ettem volna már egy óriásit, és elégedett lettem volna azzal, akár még azt is üvöltöttem volna: „I am loving it!”). Annyira éhes voltam már, hogy elfelejtettem, mit viselt a recepciós hölgy, amikor végül valahogy felszolgálták az első fogást. Nem tudom elfelejteni, hogyan hívta fel a figyelmünket arra, hogy ez egy minden érzékszervre ható étterem, ezért most szagoljunk bele az illatlámpába csepegtetett illóolajba, és találjuk ki, mi lehet az az illat. Rozmaring volt, és úgy szagolt, mint egy jobb vécében. Ja igen, az első fogás egyébként tényleg fantasztikus volt. És hogy az elegáns-rusztikus szoba mennyezete és oszlopai műanyag zöldségekkel voltak díszítve, annak is valami értelmet kellett volna tulajdonítani; mi az értelemre vagy az őrületre tippeltünk.
De a műanyagnak egyszerűen mindig szezonja van, manapság ez már egyfajta „common food”, azaz étel meglepetések nélkül, ami éppen azért ízlik, mert ismerjük. Ebből az elvből indulhattak ki az autópálya-pihenők építői is. – Nemcsak a vendéglátást illetően. Máskülönben hogyan lenne elképzelhető, hogy a tiroli hegyekben egy üveggel fedett tiroli másolatfaluban pihensz meg, amelyben a prospektus szerint „mindig tavasz van”, hogy elvégezd a sürgős szükségleteidet? „Dorf & Erlebnisgastronomie Gesellschaft mit beschränkter Haftung” a neve annak a cégnek, amely kitalált ilyesmit; teljes felelősséget én sem vállalnék ezért az utazásért az alpesi Disneylandbe. A pizzától az állítólagos haute cuisine-ig ott mindent megkap az ember; nézzék el nekem, hogy nem kóstoltam. Akinek egyébként még elment az étvágya, az örülhet a következő hetek eseményeinek: ott lesz nemesfémek felvásárlása csúcsáron (megnyerhetné az autópálya-pihenők élményeinek innovációs díját) vagy egy népszerű sztár show-ja.
Be kell vallanom, a Koch.Art, amely egyébként – ellentétben azzal, amit a kiszolgáló személyzet hangneme sejtetett – nem Németországban, hanem Zürs am Arlbergben található, hegycsúcsokkal együtt is jobban tetszett. Főleg, hogy éppen a férjem, a kés és villa elkötelezett híve, a megrendelt fürjhöz egy hófehér terítőt kapott a fejére borítva, és alatta – emlékezzünk, étel minden érzékszervnek – a fürjet kellett széttépnie és szétrágnia. De nevettünk! – A főétel egyébként (talán a fürjet leszámítva, amelyet azonban nem volt könnyű értékelni) kiváló volt. De mi ez a recepciós hölgy ruhájához képest a részletes vörösboros dekoltázsával. Vörösen lötyögött a mellei felett, és a műanyag által tartott lé magára vonta az összes tekintetet. Az enyém inkább tudományos volt. Megkérdeztem tőle, milyen vörösbor van benne. A válasza elragadó volt: „Hát, régebben igazi jó vörösbort tettünk bele, de az mindig olyan piszkos csíkokat hagyott, most olcsót és piros festéket használunk, az sokkal jobban néz ki!”
Pedig én tényleg nem vagyok az az ember, aki gúnyolódhatna az ilyen élményeken, vagy nevezzük értéksemlegesen az ételhez és italhoz adott kiegészítőkön; én sem vagyok mindig szakács, hanem időnként kiegészítő program is. Nemrégiben ugyanabban a Zürsben, a „Enzian”-ban egy bőséges Weinviertler menü kísérőjeként a Krimi Wein & Tod könyvemből olvastam fel. Jöhetne valaki és írhatná: kinek van szüksége felolvasásra, ha az étel jó? Én ezt természetesen a saját esetemben teljesen máshogy látom. Ott az étel a fő dolog, és én vagyok… nos, csak egy ráadás. És különben is: ott nem szórakozás ürügyén csábítják az embereket enni, hanem felolvasásra csábítják azokat, akik egyébként inkább csak jól akarnának enni. És ha valaki mégis miattam és a krimim miatt jött volna – nos, ő kiérdemelte a kiváló ételt… Tehát mint mindig, minden a saját nézőponttól függ, vagy: a lét határozza meg a tudatot, ahogy Karl Marx fogalmazta meg.
Talán tehát, egyszerűen lefordítva, a Koch.Art látogatói egyszerűen olyanok, hogy szeretik a műanyag zöldségeket, a retortaszagokat, a műanyag vörösboros dekoltázsokat és sok más érzékszervi meglepetést, különben valószínűleg nem mentek volna Robinson Clubba nyaralni (kíméljenek meg a gondolkodástól arról, mi minden lehet még világszerte a klubokban „élmény”-gasztronómia címszó alatt). Talán üzleti partnereknek, munkatársaknak, együtt magányosodó házaspároknak vagy tanácstalan turistáknak jó ötlet egy sátorba zsúfolódva akrobatákat csodálni, és közben szakács-cirkuszmesterek védnöksége alatt majomgyorsasággal ínyenc tömegétkeztetésben részesülni. Hol máshol ismerhetné meg egész Tirolt az, aki az országot általában csak az autópályáról érzékeli, az étkezés és ivás elkerülhetetlen ellentettjével?
És mégis tudom, hogy vannak még kulináris élmények, amelyeknek nincs szükségük körítésre, néha még ezüst evőeszközökre sem. Nem tolakodnak, de meg lehet őket találni. És ez boldoggá tesz.