Szöveg: Christina Fieber · Fotók: Petr Blaha
Garantáltan elhajt mellette az ember. Az isztriai hátország ezen jelentéktelen falujában semmi sem utal Mladen Rozanic, Horvátország vitathatatlanul legismertebb borászának pincészetére. A birtok elgondolkodtatóan egyszerű. Se nemes kúria, se építészek által tervezett ipari csarnok. Valójában inkább hasonlít egy nagy műhelyre, mint egy borászatra. A kóstolóhelyiségben sem lelhetők fel a design nyomai, helyette kellemesen régimódi.
Pedig Rozanic az elmúlt években az egyik legfelkapottabb borásszá vált az „Orange Wines” (narancsborok) terén. Még a héjon erjesztett fehérborok kitartó ellenzői is elismerik a legmagasabb minőséget nála. Ért az önmarketinghez, és más dolgokat sem bíz a véletlenre: Mato Matic nevű értékesítési vezetőjét a Red Bulltól csábította el – ő gondoskodott arról, hogy a Roxanich-borok felkerüljenek Koppenhága és Tokió legjobb éttermeinek kínálatába.
Mladen Rozanic tekintélyes termetű ember. Kézfogása határozott, tekintete komoly. Sűrű, sötét szakálla még zordabbá teszi. Ha egy gyerekfilmbe kellene kalózt választani, biztosan őt szemelnék ki. Valahogy mindig kissé szkeptikusnak tűnik. Lehet, hogy ez csak a szakmai tárgyilagosság: nem mond patetikus beszédeket, és nem akar lenyűgözni senkit.
Korábbi életében gépészmérnök volt, utoljára egy nemzetközi ipari konszern menedzsereként dolgozott. Tíz évig élt Kölnben, idejének felét üzleti utakon töltötte. Nyugtalan élet volt. Egyszer csak nem akarta tovább folytatni ezt az őrült rohanást, végleg meg akart érkezni, otthon érezni magát és valami értelmeset alkotni. Bort mindig is szívesen ivott, és a természet, technika és kultúra keveréke ebben a, ahogy ő nevezi, „őrült szakmában” mágnesként vonzotta: „A bor több mint csak erjedt lé vagy szőlőből készült ital” – mondja lakonikusan.
Majd keresni kezdett egy megfelelő darab szőlőföldet, és nem messze Porečtől, az isztriai partvidék népszerű üdülőhelyétől, meg is találta: a hátországban, ahová garantáltan nem tévednek turisták, ahol csak megmutatkozik Isztria igazi szépsége. Festői táj dombokkal és kis falvakkal, számtalan olajfával – és szőlőültetvényekkel. Egy táj, amelyet a „terra rossa”, a tűzvörös föld jellemez, amely még rossz időben is élénken világít. Ez a vas- és mésztartalmú talaj adja a borok kivételes karakterét.
Horvátországnak hosszú borászati hagyománya van, amely a kommunista kormányzat alatt majdnem teljesen megszűnt. A szőlőt akkoriban szövetkezeteknek szállították, a minőség másodlagos volt. Csak saját használatra lehetett kis mennyiségű bort palackozni. A kommunizmus bukása és az 1990-es évek balkáni háborúi után mindent a nulláról kellett kezdeni. Sok új borász váltott szakmát – köztük Rozanic is.
Ennek ellenére az új borász nem volt kezdő a borok terén: évekig járta a legfontosabb borvidékeket, végigkóstolta a legjobb nedűket, és neves rhône-i borászoktól tanult. Ám leginkább Josko Gravner és Stanko Radikon ihlették meg az olaszországi Collio vidékéről, akik elsőként fedezték fel újra a fehérborok héjon erjesztésének ősi technikáját. Rozanicot elragadták ezek az archaikus módon készült borok, tiszta karakterük és szokatlan aromáik.
„Valami ugyanolyan egyszerűt akartam készíteni, egy természetes terméket, egy olyan bort, amely nincs technikailag meghamisítva és telepumpálva vegyszerekkel” – emlékszik vissza a kezdetekre, több mint 15 évvel ezelőttre.
Minden tőkét újonnan ültettek ki, és kezdettől fogva biodinamikus elvek szerint művelték. Azóta szigorúan a holdfázisok szerint dolgozik, és a pincében nagyrészt lemond a beavatkozásokról. Ennek ellenére nem tekinti magát naturbor-fundamentalistának: a borok stabilizálásához szükséges minimális mennyiségű kénről nem hajlandó lemondani. Végül is pragmatikus marad. Valaki, aki a jó borról alkotott elképzelését egy magasztos eszme fölé helyezi. Az „Orange Wines” kifejezést határozottan visszautasítja: „Ez banális!” – ítéli meg a rá jellemző józan hangnemben. „Nem egy csinos színről van szó.” Szerinte ez inkább egy hagyományos módszer, amely lehetővé teszi a lehető legkevesebb kémiai és technológiai beavatkozást, és valójában megmutatja, mennyire degenerálódott a boripar.
A naturborokról alkotott felfogása mégis mentes minden romantikától: „Természetesen az embernek be kell avatkoznia a bor születésébe, különben ecet lesz a termékből” – vallja meggyőződéssel. „Célom az, hogy ezt a folyamatot a lehető legtovább késleltessem, a lehető legkésőbb avatkozzam be.”
Csak ha az ember elmegy a határig, véli, akkor lehet kihozni az ízekből a maximumot. Mint a jó sajtnál: csak az érettsége zenitjén, röviddel azelőtt, hogy megromlana, a legintenzívebb az íze.
„Malvazija Antica” bora igazolja az elméletet: a kifejezés maximumát mutatja, anélkül, hogy giccsbe hajlana – aprólékos és mélyreható. Ez az a bor, amely Rozanicot megtestesíti: az elképzelés és az ösztön jól kiszámított keveréke. A tökéletességre törekvés borban megtestesült akarata.
Még a „Natural Wines” keményvonalas ellenfelei is fejet hajtanak Malvazija bora előtt. Nyoma sincs annak a hibás jellegnek, amellyel a naturborokat oly gyakran illetik.
De Rozanic amúgy sem törődik semmilyen besorolással. Allergiás a gyámkodásra. A naturbor-puristák azon követelését is elutasítja, hogy csak őshonos, eredeti szőlőfajtákat vinifikáljon. Portfóliójában nemzetközi fajták is találhatók, mint a Chardonnay, Merlot vagy Cabernet. „A szőlőfajták valójában nem érdekelnek, csak anyagok az ízek maximumának átadásához” – véli. „A fontos a bor, nem a fajta!”
Mégis, épp a Teran, egy régi regionális vörösborfajta esetében mutatkozik meg, hogyan egészíti ki egymást harmonikusan a származás és a szőlőfajta, tökéletes összjátékot alkotva. A bor melankolikus és temperamentumos, a föld és a tűz szimbiózisa, az isztriai „terra rossa” teremtménye.
Mint minden csúcsbora, a Teran is lassan erjed nagy fahordókban, majd évekig érik hordókban a palackozásig, utána pedig még egy ideig a palackban, mielőtt piacra kerülne. Összesen hét év – mivel a hét fontos szám Rudolf Steiner, a biodinamika megalapítójának tanításaiban. Ennek kevésbé misztikus, mint inkább pragmatikus okai vannak – Rozanic egyszerűen csak akkor akarja eladni a borait, amikor azok elkészültek, amikor megmutatják valódi lényegüket. Költséges vállalkozás, amelyet valószínűleg csak a korábbi menedzseri munkájából származó anyagi forrásokkal engedhet meg magának.
Meggyőződése, hogy a héjon erjesztés technikája a fehérboroknak is megadja a hosszú érleléshez szükséges muníciót: a héjjal és a magvakkal való intenzív kapcsolat révén finom csersavszerkezettel rendelkeznek, akárcsak a vörösborok. Számára a módszer nem divat vagy marketingfogás, hanem funkciója van: mélységet ad a fehérboroknak az ízletes gyümölcsösség helyett. Az erről szóló heves viták érthetetlenek számára – végül is mindenki azt ihasson, amit akar.
Azzal a váddal, hogy a héjon erjesztett borok mind egyformák, és nem mutatják az eredetüket, szarkazmussal válaszol: „Az egész terroirról szóló duma az olyan boroknál, amelyeket adalékanyagokkal és beavatkozásokkal a felismerhetetlenségig eltorzítottak, abszurd – hol lehetne ott még érezni az eredetet!”
A végén mégiscsak lehullik róla a látszólagos szigor: szinte pajkos nevetéssel idézi borász kollégáját, Josko Gravnert: „A konvencionálisan előállított borok 95 százalékában még a lábamat sem mosnám meg!”
A mondat tetszik neki.
Kasinozici 26
52446 Nova Vas
Horvátország
www.roxanich.hr
Beszerzési források
www.doellerer.at
www.weinco.at
www.orange-wines.com