„Az én vendéglőm. Vagy valami hasonló.” Helmut Rachinger a faerkélyen áll, és lenéz az áttört árnyékra, amelyet a régi pajta korlátja vet az aszfaltra. Ez a „vagy valami hasonló” visszatérő fordulat lesz. Nem kimondva, de ott lebeg új menedékhelyének vastag falai között, a vargányaötletek felett éppúgy, mint a kenyérrel töltött kvasz-erjesztőkád felett. Vagy valami hasonló – ez azt jelenti, hogy van terv, de. Vagy valami hasonló – ez jelenthet tapasztalattal teli „körülbelül”-t, vagy még megszerzendő élményeket is. Sok minden új azóta, hogy Rachinger az 1887-ből származó pajta földszintjét – a Mühltalhoftól csak pár lépésre – átalakította Fernruf 7 nevű vendéglőjévé, amelyet a ház legelső telefonszámáról neveztek el. Fia, Philip immár a Mühltalhof konyhájának főnöke; az apa visszavonult a szomszédba, és a fejlesztés feletti csendes öröme áthatja a Fernruf 7 amúgy is elvarázsolt atmoszféráját. Helmut Rachinger itt vendéglős-vagy-valami-hasonló, főzőtanfolyamokat tart. Vagy valami hasonlót. „Egy főzőtanfolyam, ami nem is az” – áll a honlapon. A tanfolyamokon és egyébként is a kenyérsütő kemencének kellene irányítania, ő adja meg a ritmust, ő visz minket végig lassú ereszkedésén a 400 fokos csúcsról, amelyet mindig kora hajnalban hódít meg. A kemence, a főnök? „Igen... vagy barát” – mondja Rachinger elgondolkodva.
A főzőtanfolyam-csomag: két éjszaka a Mühltalhofban, szerdától péntek reggelig. Aperitif a Fernruf 7-ben, Philip carte-blanche menüje az első estén. Egy teljes csütörtök főzés Helmuttal, és mindennek elfogyasztása a Fernruf 7-ben a második estén. Kenyér- vagy reggeli pizza sütése péntek reggel, a koránkelési kedv függvényében. Az aperitif mellett – amely a résztvevők (szám szerint hét, természetesen) megismerését szolgálja – kezdődik a belemerülés ebbe az univerzumba. A Fernruf 7 egy finoman kialakított hely, olyan részletekkel, amelyek közül nem egy japán stílusban, látszólag véletlenszerűen került oda, ahol van, mégis hajszálpontosan illeszkedik az évszázados adottságokba. Vendég-konyha-tér kemencével és masszív fekete konyhapulttal – „egy kovácsoltvas asztal lebegett a szemem előtt” –, egy hátsó szoba. Rögös, polírozott kőpadló, egyszerű fapadok, háromlábú asztalok – „ezek ezen a padlón mindig valahogy vízszintben állnak” – és lakók, akik messziről érkeznek. Végül is Fernruf (távoli hívás). Japán edénykefék és fehér algák, amelyek az áztatásra várnak. Isztambuli rézedények, felső-ausztriai zománcos lábasok. Unokáit Helmut Rachinger a konyhaablakból láthatja, „akkor tudod, milyen szerencsés vagy”, két birka él a ház mögötti réten; néha a hátsó szoba istállóablakain keresztül csak a lélegzetelállító fehér gyapjútömegeket látni, az üveghez szorítva, néha egy tekintetét nem levévő birkafej is felbukkan Picasso kopasz koponyája felett, amely fekete-fehér fotóként támaszkodik belülről az ablaknak. És a köztes merengéshez: egy heverő a ládák mellett, tele éretlen zöld szőlővel vagy bármi mással, ami éppen az erjedésre vár. A kenyérsütő kemence, a főnök per barát elhelyezése volt az átépítés kulcspontja. Közvetlenül felette, a pajta padlásán, amelyet Rachinger egyfajta rjokánná, egy japán vendégházzá akar átalakítani, van a füstölőkamra. Itt például krumplit füstölnek, hogy paprikás majonézzel és tepertővel tálalják.
Az első esti főzőtanfolyami aperitif betekintést nyújt abba, miről is van itt szó. Hagyományos főzési, sütési és tartósítási módszerek, vidéki alapanyagok a környékről, és elvétve tengerentúlról. Zene és beszélgetés. Kétféle kenyér, szalonna, erjesztett ribizli és a ház előtti fáról származó ringló, kaporvirágok, valamint egy japán légiutas-kísérőtől származó érlelt tofu. „Fernruf-nak hívnak minket, megengedjük magunknak. Odaát alig van külföldi alapanyagunk, már sok éve nincs.” Innivaló: verjus spriccerrel, házi barna tonik, melynek receptje a konyhában egy divatos fekete-fehér képeslapra van tűzve, vagy Hopfel, a karintiai borász, Markus Gruze komlóval ízesített mustja. „Ez illik hozzánk, hiszen itt a környéken is van komlónk és mustunk.” A környékről származik jó néhány kés is, név szerint David Günter Wolkerstorfertől, akinek a kovácsműhelyéhez Rachinger a résztvevőket kellő érdeklődés esetén talán a régi tűzoltóautójával fuvarozza majd el. A Fernruf 7 ura mesél a házról, elmagyarázza, hogyan fog zajlani a főzőtanfolyam – és egy hölgy félbeszakítja, aki megkérdezi, nem lehetne-e a zenét kicsit halkabbra venni. Szerencsére nem kéri meg Rachingert, hogy kapcsolja ki. Zene nélkül, úgy tűnik, ez a szakács csonka lenne, a zene létezése elengedhetetlen része.
A következő nap a résztvevők számára egy túrával indul a rózsaszín foltos bozótosba, Irmi Kaiser gyógynövény-pedagógus vezetésével, aki az ékszerpereszke és a mocsári medvetalp világába kalauzol. Rachinger eközben a kemencénél marad, nem hagyhatja magára a kenyereit, ráadásul elvégzi a napi penzum mise en place-ét. Neki ez a csütörtök jóval korábban elkezdődött. Fél ötkor kelt, hogy befűtsön a kemencébe (édesanyja, akit Burginak hívnak, ezt valahogy még mindig nem akarja elhinni – „ugyan már!”). Egy fiókban különféle fák hasábjait tartogatja, lucfenyő, kőris, „mindegyik másképp ég”. A fát már előző nap bepakolták a kemencébe. Ezzel is időt spórolnak kora hajnalban. A kemence és ő, ez Rachinger számára egy kíváncsi, de semmit sem elsiető ismerkedésnek tűnik. Bár használ lézeres hőmérőt a méréshez, mégis arra törekszik, hogy érezze a kemence állapotát. Hagyományos tudással is. „Mikor elég meleg a kemence, de nem túl meleg a kenyérnek? Ha egy összegyűrt papír nem kezd el azonnal égni, csak barna szegélyeket kap.” A kenyérrel kapcsolatban Rachinger szerint „még van mit tanulni”. Egyszer túl forró volt a kemence, a kenyérfiókák pedig túl hidegek. „Megfeketedtek. A Balkánon úgy csinálják, hogy a feketére égett kérget egy bottal leverik, alatta előbukkan egy egészen vékony, éles kéreg.” A helyi bolgár fogorvos állítólag „ütött kenyérnek” nevezi. Miért ne mutatnánk be épp a főzőtanfolyamon… Rachinger egy fahasábbal alaposan ráver a sötét kenyérre, újra meg újra, a megégett kéreg ijedten, szilánkokra esik le. Alatta valójában egy második, egy újjászületett kéreg vár.
Tizenegy órakor a tanfolyami csapat visszatér a gyógynövénygyűjtő körútról. „Akkor most kezdjünk hozzá a munkaigényes részhez”, adja ki az irányt a főnök, mindenki összegyűlik a központi faasztal körül. Némelyek óvatosságból hátra teszik a kezüket – tényleg azt mondta, hogy munkaigényes? Vajon a főzőtanfolyam, ami nem is az, végül mégiscsak az lesz? „Ki szeretne halat filézni?” Az áldozatok: szaiblingek (tavi pisztrángok). A filék egy része este a híres zsindelyes hallá alakul, a másik része pedig a kemencében felforrósított sókövön landol – ez a Mühltalhof másik jellegzetes fogása, a Fernruf 7-ben algával és édesfürtmártással tálalva. Rachinger bemutatja a filézést. „A késsel a gerincen maradva laposan kell tartani a deszkán. Ez minden, amit tudni kell”, mondja a szakács. A résztvevők filéi nem úgy néznek ki, mintha ez lenne minden, amit tudni kell. Rachinger utasítja őket, hogy csipesszel távolítsák el a szálkákat – „kicsit előrébb fogd, hogy nagyobb legyen a nyomás” –, a szaiblingfejeket egy lábasba dobja, hogy vízből bouillabaisse-t varázsoljanak. Két résztvevő rövid időre beugrik a Große Mühl patakba, valaki hagymát szeletel, már készen állnak a meghámozott paradicsomok (a reggeli mise en place), később levesbetét lesz belőlük. „Helmut, forr az alaplé!”, kiáltja valaki izgatottan. „Az rendben van”, mondja Rachinger hidegvérrel, és tovább helyezi a szaiblingdarabokat a sókőre. Mi az a kő, hol lehet ilyet kapni?, kérdezik. „Nyalósó, Lagerhaus. De ha nyalósót kérsz, ott senki sem tudja, miről beszélsz. Hegyi sót kell mondanod.” Több mint egy óra után, amit halkoszlizással és hagymázással töltöttek, Helmut Rachinger a homlokára csap, nevet, és meglepett arccal mondja: „Kér valaki kötényt?”
Frissen kötényezve folytatódik az őzcomb feldarabolása, amit később a nap folyamán, az „aranyórában”, a japán grillen Yaki-őzzé kell varázsolni: malátasörös-szójás mázzal bekenve. Rachinger darabolja a húst, elnevezi a darabokat, „ez marhánál a hátszín lenne, ez pedig a fehércsomó”. Tekintete a nemrég érkezett gombahalomra téved. Rókagomba, vargánya, tejelőgomba – „azért hívják így, mert a nagyapáink mindig közvetlenül a tűzhelylapra tették őket”, magyarázta korábban. És akkor a főzőtanfolyam hirtelen exkurzussá válik. Rachinger megáll. „Várj, most készítünk valamit.” Az őz nyers „fehércsomóját” hajszálvékonyra szeleteli, „ki meri megkóstolni?”, a tejelőgomba kalapjait egy résztvevő közben a forró tűzhelylapra nyomja. És néhány perc múlva ott áll a félbevágott őzhús, vizesen összegyűrt konyharuhák és kések közepén egy sötét tányér egy spontán létrejött étellel: Sült tejelőgomba-kalap őz-sashimivel, erjesztett ribizlivel és fűszerekkel. „Hogy jutottál most erre?”, merül fel a kérdés. „Ez így alakult”, mondja Rachinger elgondolkodva. „Ez így alakult.” És az exkurzus újra főzőtanfolyammá válik.
A töprengés azonban, ez a nyitott lehetőségek „vagy valami hasonló” pillanata, még egy darabig megmarad. Egyszer csak, később, elismeri, hogy szeret egyedül dolgozni, „immár”, hogy szüksége van a rendjére. Főleg a japán út után, ahol a sushi-éttermekben látta, mi a rend. Gondolatokba merülve Rachinger méret szerint válogatja a vargányákat, miközben tekintete újra meg újra a mellette lévő tejelőgombákra téved; a külső rend úgy tűnik, egy belső rendet indít el. Megkóstoltatja mindenkivel a gombából kiszivárgó gombatejet. Látni lehet, ahogy a fehér cseppek kicsordulnak és a faasztalra hullanak. „Mint a csicsókalé…” A tejelőgombák nyilvánvalóan valóban kihívást jelentenek számára. Hirtelen megteszi azt a pár lépést a konyhaablakhoz, hoz hajdinát, kóstol. „Gomba és hajdina, így hívják ezt a dolgot”, mondja, bólintva magának, és visszahordja a hajdinát. Este mindkettő falat lesz, pirított főtt hajdinából készült „tejjel”, vajjal felhabosítva. Fél kettőkor fogyasztják az első Pale Ale-t, a Hofstettner Hop Love-ot. A házigazda pedig bouillabaisse-re és rozéra hívja a vendégeket a kinti asztalhoz, a nagy sárga tábla elé, amelyet nagyapja anno a vasútállomáson állított fel, hogy az utasokat a tábla szerinti 400 lépésre lévő Bad Rachinger fogadóhoz vezesse. „Nyári üdülés és jégpálya”, hirdeti nagy szürke betűkkel, és „Elismerten kiváló konyha”. Aki a délutáni szünet előtt még egy kávét szeretne, annak előbb kávésót tartanak az orra elé – „ezt tesszük este az őznyársakra” –, de aztán élvezheti Rachinger piemonti kávéját is. Ezt a Bialettiből származó „előfutással” és kristálycukorral keverik össze, ami elképesztően sűrűvé és világossá teszi. „Ezt Piemontban láttam. Mi pedig itt Unternbergben vagyunk, és a Piemont azt jelenti: hegy alatt.”
Kora este a csapat újra megérkezik a Fernruf 7-be. És Helmut Rachingert újra megkérik, hogy halkítsa le a zenét. Párba osztja a résztvevőket az esti menü véglegesítéséhez, ő maga közben újra mise en place-t csinált, válogatta a szedret a desszerthez, morzsolta a komlófürtöket, előkészítette a cédrusfa zsindelyeket. Az első falat: egy paradicsomos-sárgabarackos-levendulás-vagy-valami-hasonló, felezett éretlen szőlővel. Egy hibrid étel, valahol a saláta és a hideg leves között. Hibrid a főzőtanfolyam is ezen az időn kívüli helyen. A hangulat a tevékenység és a henyélés között ingadozik; ahol az előbb még időzítésre volt szükség, a következő pillanatban már szemlélődés van. A túró lustán lóg a mosogató felett lecsöpögni, Bonobo Late Night Tales-e halkan tölti be a teret, az aperitif-sarok a kemence mellett népszerű. Valaki egy báránybőrön ül a könyvespolc melletti sarokban, ahol Sandor Katz mesél az erjesztésről, és a Tartine könyv a kenyérsütésről. Más valaki Helmut Rachinger válla felett les, miközben ő pirított burgonyakenyér-szeleteket rendez el krumpli-majonézzel és komlómorzsával, vagy a füstölt burgonyát hamuval, paprikamártással és tepertővel. A bár és a hűtőszekrény hozzá Suze-t, a francia keserűlikőrt, a Wildbrett savanyú sört vagy egy fiatal vörös veltelinit kínál a Wachau-ból, amely az itallapon a „11%, amivel be lehet rugni, de még jó is” minősítést viseli. Valakinek azonban ecetes görögdinnye-szeleteket kell a grillserpenyőben sertéshez méltó módon pirítani, sarkantyúvirágot aprítani vagy tormát reszelni, amit Rachinger a kertben ásott ki. A kemencében sült sertéscsülökből készült kocsonyához, amelyhez a főnök hirtelen egy savanyú sört rendel, mert abban valami vese-szerű, vadas jegyet fedezett fel. A bort egyre gyorsabban töltik újra, az őznyársak a szürkületbe burkolózó japán grillen tolonganak a bejárati kapu előtt, a házi készítésű nyers tejből készült túró először öntöttvas serpenyőkben, majd a még mindig meleg kemencében szederrel teli császármorzsává sül. Későre jár.
Másnap reggel, pénteken, a kemence a második, amely megkezdi napi munkáját. A fűtője volt az első. „A 370 fok túl meleg a kenyérnek, de jó pizzának”, magyarázza Rachinger azt a sorrendet, amelyet a kora reggel befűtött és napközben lassan hűlő kemence újra előír. Szóval először a tésztalepényeket kell kinyújtani és megrakni. „A 310 fok aztán jó a kenyérnek.” Aki a tanfolyami résztvevők közül a Mühltalhof-reggeli után megérkezik a Fernruf 7-be, az itt van, aki nem, az nem. Mit mulaszt? Mühlvierteli spontán pizzát, japán algával, túródarabokkal, pácolt rókagombával és szalonnával. Vagy valami hasonlót. A tervnek nem kell tervnek maradnia.
Fernruf 7
Unternberg 7, 4120 Neufelden
Tel.: 0660/650 15 19
www.fernruf.at