A celeb-faktor
Szöveg: Eva Rossmann
A szomszéd asztalnál Dustin Hoffman ült. Nem is volt könnyű asztalt szerezni ebben a divatos New York-i étteremben. A sötétkékbe öltözött vékony hölgyet a bárnál, őt is ismerem, biztosan. Modell? Popsztár? Vagy mégis az a színésznő, tudod, azzal a... Dustin Hoffman mindenesetre még alacsonyabb, mint gondoltam, a kísérője pedig minden, csak nem elbűvölő, inkább egy szürke kisegér. Mit ettem? Őszintén szólva nem emlékszem, valami tésztás és halas dolog volt. Inkább meghatározhatatlan. Hogy finoman fogalmazzak. Cserébe hála az égnek nem sok. A bor pedig az egyik tipikus amerikai Chardonnay volt. De drága, arra még emlékszem, szerencsére megvendégeltek.
Olyan éttermek, ahová azért jár "az ember", mert "mindenki" – azaz minden (vagy legalábbis bizonyos) híresség – oda jár, Ausztriában elég ritkák. Néhány kivételtől eltekintve (nem, nevek nélkül, hiszen az ízlésről köztudottan vitatkozni lehet), ahol régóta pályán lévő primadonnák, letűnt énekesek és tapasztalt színésznők forognak, ami valamilyen oknál fogva (talán csak évtizedes szokás?) visszaköszön különféle média-híradásokban, és odáig vezet, hogy buszokkal szállítják a társasági életre éhes áldozatokat, akik végre egyszer ők is olyan jól akarnak enni, mint az idoljaik. Amit aztán tényleg meg is tesznek. Azok az emberek, akik véletlenül beesnek ilyen helyekre, egyszerűen nem találják a megfelelő hozzáállást, hiányzik belőlük az a csipetnyi fantázia, csak túl sok névtáblát és ereklyét látnak, és rövidesen kulinárisan elárulva érzik magukat. Mintha ezekben az éttermekben erről lenne szó.
Aki azonban azt hiszi, Ausztria amúgy egy olyan ország, ahol minden vendéget egyformán kezelnek, az téved. És ez – részben – nemcsak érthető, de így is van jól.
Legalábbis ami a törzsvendégeket illeti. Mi egyszerűen tudjuk, hogy G&P szeret a 2-es asztalnál ülni, és ismerjük a diétájukat, automatikusan azt szolgáljuk fel nekik, amit rendelnek, összhangban Montignac úr tanításaival, és ettől függetlenül igyekszünk megfelelni a két tapasztalt ínyencnek. Ez nem meg nem engedett kivételezés, ők kiülték, kiették és kiitták maguknak az előnyeiket (a magas szimpátiaértékekről nem is beszélve, amelyek nyilvánvalóan kölcsönösek).
Vagy ott van Ferdl, aki minden vasárnap fél tizenkettőkor egy Surschnitzelre jön salátával. Megeshet, hogy a többi vendég meglepetésére a kívánt étel már az asztalon van, mielőtt megrendelte volna. Ha a konyhában valaki avatatlan áll a tálaló pultnál, rászólnak: "A salátát paradicsom nélkül, Ferdl utálja a paradicsomot!" És tudjuk azt is: most hamarosan elszabadul a vasárnapi ebédidő forgalma. Aki addig nincs mindennel előkészülve, az elúszik. Vagy belehúz. Istenem, elfelejtettük megtisztítani a cukorborsót! És vajon elég lesz-e a marinált vadponty?
Problematikusabb, amikor Walter főpincér a legnagyobb konyhai rohanás közepette a következő fontos szavakkal kíséri az új blokkot: "Ez most X professzor asztala. Nagyon kényes!" Walter még ért valamit az osztrák hagyományból, hogy az udvari tanácsosokkal, professzorokkal és más primadonnákkal finoman kell bánni. És mégis: ha kicsit stresszes vagyok, könnyen előfordulhat, hogy válaszul valami olyasmit morgok: "És? Ő is csak egy vendég, mint a többi."
Ami a főnökömnek és mesteremnek, Buchingernek csak korlátozottan tetszik. Ő, akinek pár évtizednyi konyhai gyakorlat és eónnyi celeb-tapasztalat van a háta mögött, az ilyesmit egyszerűen információnak tekinti, a professzornak csak megvannak a rigolyái. Igaz is: jobb egy figyelmeztetés a kényes vendégről, mint egy reklamáció. A "nem kényeseket" emiatt rosszabbul, gondatlanabbul kezelik? Nem. Erről Buchinger szívesen meséli a történetet a francia csillagos templomról, ahol egy fontos gasztronómiai kritikus látogatása volt várható. A konyhában mindenki tudni akarta (érthetően, gondolom én, a kis szakácsnő), melyik asztalnál ül. De a főnök csak rázta a fejét, és azt mondta: "Minden asztalra úgy kell főznötök, mintha ő ülne ott!" Szóval százhúsz helyett száztíz százalék – mindenkinek.
Mindazonáltal a "celebek" és más közismert személyiségek (gyakran elég a polgármester is) ritkán ártottak a környező imázsnak. Gyorsan körbebeszélik a törzsasztalnál, ki volt ma és ki tegnap. Eközben teljesen lényegtelennek tűnik, hogy az illetőt kedveli-e az ember: láttam már, ahogy meggyőződéses konzervatívok lelkesen beszélték meg és terjesztették egy SP-s csúcspolitikus megjelenését.
Apropó politikusok: vannak még olyanok, akik a monarchia eltörlése után majdnem egy évszázaddal is tartanak maguknak egyfajta testpincért: az egyik ilyen pincér a mi összehasonlíthatatlan Rudink, aki évtizedekig szolgált ki egy bécsi vendéglőben Zilk polgármestert (ő azt mondaná, kiszolgálhatta, de hát szociáldemokrata és monarchista is, vö. Bohumil Hrabal és a "Őfelsége pincére voltam" című műve), és aki még mindig majd kiugrik a bőréből, ha Zilk & Koller bejelentkezik. Egyébként úgy tűnik, ők ketten ugyanúgy örülnek, hogy újra látják. De ott valószínűleg összemosódnak a törzsvendégek, testpincérség, nosztalgia és ismertség kategóriái olyan keverékké, amely Rudinak még órákkal később is olyan boldog mosolyt varázsol az arcára, amilyet egyébként csak a Rapid egy győzelme képes.
A kérdés az: mennyire vesszük fontosnak a celebeket? Hagyjuk-e, hogy ebből a vendégek hierarchiája alakuljon ki? Egy nagyon neves vendéglőről újra meg újra azt mesélik, hogy ott csak híres személyiségként kezelik az embert jól. Hogy van-e benne igazság, nem tudom, talán az egyiknek vagy a másiknak csak túl kevés az önbizalma, és ezért az a benyomása, hogy háttérbe szorítják azokkal szemben, akiket "ismernek".
Némi reklám egyetlen vendéglőnek sem árthat, és ha a vendégek hozzájárulnak... akkor talán lehet panaszkodni a celebhajhász társadalomra, amelynek nemcsak ízárnyalatokról (a konyhából érkezőkre gondolok) szól – de a nyilvánossági értékét valószínűleg ettől függetlenül nyugodtan ki lehet használni.
És örülni, hogy az, aki többé-kevésbé ismert, itt (ugyanúgy, mint az összes többi vendég) szeret enni – és (ugyanúgy, mint az összes többi vendég) fizet. Ugyanis létezik egyfajta celeb és celebjelölt, aki úgy gondolja, hogy a megjelenése, az általánosan megfigyelt táplálkozása és a fénye elegendő fizetség.
Egyes lehetőség: Az, akit ugyan senki sem ismer, de aki a celebekről és hasonló jelentőségű dolgokról ír a médiában, eszik, iszik bőven – és sajnos nincs nála pénz. Miután a menüért járó ellenértéket nem engedik el neki, csekket kér. És csak akkor fizeti be, miután hónapokkal később barátságosan emlékeztetik. Talán tényleg nagyon szórakozott.
Kettes lehetőség: Egy ismert színésznő – illendőségből – megkérdezi a számlát, és meglepetésére meg is kapja. Savanyú képpel fizet, és búcsúzóul elmeséli, hogy ő annyira szeret az Y étterembe járni, mert ott a tulajdonos folyton meghívja. Az Y étteremre nézve nem túl hízelgő, hogy világossá teszi: azért eszik ott, mert ingyen eszik.
Hármas lehetőség: Egy anyagilag tehetős híresség tervezi lánya nagyszabású születésnapját, találkoznak, már részletekről egyeztetnek, amíg a szó az árakra nem terelődik. És a hírességünk barátságosan megjegyzi: általában az ilyesmit meg szokták neki ajándékozni, cserébe ez egyedülálló reklám az étteremnek, és hogy garantálni tudja, hoz magával néhány újságírót.
Köszönöm, a média szerencsére jön ingyen konyha nélkül is a költségtudatos milliomosok számára.
Mindenesetre: "valami különlegesnek" lenni – vagy akár: "valami különlegesnek" tekintettnek lenni, valószínűleg az emberi vágyakhoz tartozik (éppen azokéihoz, akiket általánosságban átlagosnak tartanak). De vajon kell-e ezért telefonban csípősen egy "igazán jó asztalt" követelni? Úgy, mintha különben "rossz asztalt" kapna az ember? És: mi az a rossz asztal? A híres asztal a vécénél vagy a konyhakijáratnál a jól tervezett éttermekben (hála az égnek) már régóta nem létezik. Akkor a középen lévő vagy a szélén lévő? Nagyon szubjektív dolog. És: két termünk van: az "első osztályú" fehér terítős és a "másodosztályú" faasztalokkal, néhány kiváló ínyencünk a "másodosztályt" részesíti előnyben. Akkor mi a "jobb"?
Az ülőhely egyébként egy új VIP-ínyencklubnál is fontosnak tűnik. Minden étterem, amelyet felvesznek, kap egy hosszú gratuláló levelet, amelyben leírják, mit kell mind tenniük a VIP-ínyenceikért: nyomatékosan kérik, hogy a VIP-ínyencnek különösen jó asztalt rendeljenek, valahol szerepel az az utalás is, hogy ezeket a vendégeket apró figyelmességekkel, mint pl. ingyenes aperitifekkel kellene kényeztetni. Miért? Csak azért, mert van egy műanyag kártyájuk? Vagy mert küldhetnének több SMS-t az étterem értékelésével?
Figyelmességek és kóstolók egyébként is vannak (néhol ez – éppen a különlegesen kezelt celebek számára – majdnem végzetes lehet, ha az ember Amuse Bouche-okkal és apró köztes meglepetésekkel majdnem megfullad, pedig csak grillezett harcsát akart).
Nem tudom, mások hogy vannak vele, de vendégként le tudok mondani a személyem körüli különleges felhajtásról. Persze, jól akarom, hogy kezeljenek, de nem azért, mert egy klubhoz tartozom (függetlenül attól, hogy műanyag, ismertség vagy akadémikusság révén), hanem azért, mert egy készséges, befogadó evő és ivó vagyok.
És mint Buchinger-nél segédkező szakács, nekem is azok a vendégek a legkedvesebbek, akik szeretnek enni, kíváncsiak, és időt szánnak rá. – Akár celebek, professzorok, főorvosok vagy P. asszonyok. Megvan bennük az anyag, hogy akár törzsvendéggé váljanak.