A-La-Carte

A sugár vonzata (2013/3)

Fülhallgató fel, gumicsizma fel, szokások a fedélzetre: ha egy csúcsséf a regionalitás mellett dönt, az többet változtat, mint gondolnánk. A dél-tiroli Norbert Niederkofler a báránysúlyról, az „igen, de” mentalitásról és az „Ü”-betűs szóról.


Szöveg: Anna Burghardt Fotó: rendelkezésre bocsátott

„Egy ilyen lépéssel egy egész rakás bajt veszel a nyakadba.” Hogy érti ezt, Niederkofler úr, kinek van baja? „Nos, nekem magamnak. Elvileg régen viszonylag egyszerű volt, kézbe vetted a telefont, azt mondtad, kell holnap tíz kiló rombuszhal, öt kiló libamáj, hat kiló báránygerinc onnan, és másnapra mindened megvolt. Most meg nézheted, honnan szerzed be a cuccot. Néha igencsak bajban van az ember.”

Norbert Niederkofler, aki a számos kitüntetése alapján Dél-Tirol legjobb szakácsa, ezen a nyáron radikálisan átalakította az étlapját. A Rungis Express-t azóta ritkán hívja. Ugyanis a konyhájának alapanyagai már csak a környékről származnak. Ezzel ugyan nem ő az egyetlen – a regionalizmus végül is manapság a gasztronómia nagy témája –, de a munkahelyén ez a lépés azért kissé merésznek tűnik: az alta badiai Rosa Alpinában száll meg a tipikus libamájas közönség. Egy drága Relais & Chateaux-szálloda, sok nemzetközi vendég, Niederkofler ott főz a kis St. Hubertus étteremben. A libamájas dolog egyébként nem elcsépelt klisé: „Ha volt negyven foglalásunk, harmincszor adtunk el libamájat. És most egyszerűen levettük az étlapról! Ki kell találnod valamit, hogyan magyarázod el ezt az embereknek.”

Van Niederkoflernek valamiféle hasonló helyettesítője? „Van májunk az étlapon, tehát egyszerűen friss szárnyasmáj, kacsamáj, de nem libamáj. De természetesen azt teljesen másképp kell feldolgozni. Ahogy mondtam, az egészet a feje tetejére állítod.”

A dél-tirolinak mindig is nagyon sok regionális elem volt a konyhájában, de korántsem kizárólag. A tengeri hal például mindig ott volt az étlapon, végül is a dél-tiroli csúcsgasztronómiát néha bizonyára furcsa hegyi és tengeri, laktató és mediterrán keverékkel kapcsolják össze – hajdina és bivalymozzarella, zerge és amalfi citrom. 2011/12 telén Niederkoflernek világos volt, hogy a következő nyárral az alapanyaglistát teljesen regionalizálni akarja. Ma már nincs rombuszhal, hanem kizárólag pénzes pér, maréna, süllő és társai. „Ezzel a lépéssel azt mondtuk, mindegy, most azt csináljuk, amit akarunk. Már nem vagy összehasonlítható, erről is szó van. Ma az internettel viszonylag egyszerű rövid idő alatt megnézni, mit főznek Amerikában, mit Ázsiában, mit Ausztráliában. És az étlapok hetven-nyolcvan százalékán még mindig ugyanazt találod. Ezzel a lépéssel én most teljesen kikerültem ebből. Ami nem jelenti azt, hogy már lenne egy új vonal, az még a csillagokban van. Nem is voltam tisztában azzal, mit csinálok.” Norbert Niederkofler ezen a ponton hangosan felnevet akaratlan bátorságán.

Milyen sugarat határozott meg az új konyhájához, milyen körzetből jönnek az élelmiszerek? „Jelenleg biztosan kimegyek még a trentói környékre, elmegyek Ausztriába … Szeretném egyre inkább szűkíteni, az az ötlet, hogy egyre szűkebbre húzzuk. De jelenleg még ki kell mennem.”

Mit változtat az egy csúcsséf mindennapi munkáján, aki a konyháját szigorúan regionális élelmiszerekre állítja át, azon kívül, hogy már csak ritkán hívja a Rungis Express-t? Például azt, hogy Norbert Niederkofler most nagyon sok időt tölt a termelőknél. Báránytenyésztőknél, zöldségtermelőknél. Idő, amije egy konyhafőnöknek egy ilyen üzemben (Niederkofler az egész gasztronómiáért felelős, nemcsak a kis St. Hubertus étteremért) tulajdonképpen nincs is. „Csak telefonálgatással már nem megy, meg kell látogatnod az embereket. Nem tudom, hányszor voltam már a bárányosoknál, a vajas gazdáknál … Ez meggyőzőmunka és meggyőzőmunka és meggyőzőmunka. A nagy beszállítók szinte kiesnek, Rungis Express, Selecta … Tényleg a nulláról kell kezdeni. A bárány, amit használok, a Wipptalból való, ezen már körülbelül egy éve dolgozom. Amikor már majdnem feladtam, mert egyszerűen nem akarták megérteni, egyszer meghívtam őket. Gyertek ide, és megmutatom, mik a különbségek. Miért nem akarok tizennyolc kilós bárányokat, miért akarok tizenöt, tizenhárom kilós bárányokat. Megkóstolták és azt mondták, igen, most már értjük. Na, jó reggelt! Köszönöm! Egy háromnegyed évig próbáltam nekik elmagyarázni, de o. k., most már legalább tudják.”

Norbert Niederkoflernek sokat jelent, hogy a gazdáknak (néha gazdákat, néha termelőket mond) megmutassa, milyen fontos a munkájuk. Nélkülük a projektje meg sem valósulhatna: ha eddig mandulát használt Olaszország délibb vidékeiről, most földimandulával szeretné helyettesíteni – csak ahhoz kell egy társ, aki a környéken termeszti neki. A gazdák nevét felírni az étlapra – ma már sok étteremben természetes – csak egy lépés, őket fontos partnerként elismerni és bemutatni. Niederkofler tudományos támogatásra is támaszkodik, például a Laimburg Kísérleti Központéra. „Ők segítenek a gazdáknak, azt mondják, a talaj nem jó sárgarépának, inkább ültess krumplit. Így a gazdák értékesebbé tehetik a termékeiket. Annyi pénzt is kell fizetni az élelmiszerekért, hogy a gazdák tudják, miért teszik.” A fenntarthatóság szó nélkül ebben az ügyben amúgy sem megy. Niederkofler az ellátás hosszú távú megváltoztatásában gondolkodik. Talán most különösen azért, mert van egy kétéves fia, mondja. „Hosszú távon: tízmilliárd embert – és ennyien leszünk pár éven belül – etetni, az csak és kizárólag a kis termelőkön keresztül lehetséges. Vannak kutatások, statisztikák, tanulmányok a témában, de senki sem akar róluk tudni. Főleg a nagy cégek nem. De ha valamit hátra akarunk hagyni a gyerekeinknek, el kell kezdenünk újra értékelni azt, ami régen volt.”

Még akkor is, ha bizonyos területeken időbe telik, amíg a gazdák, tudósok és szakácsok erőfeszítései eredményt hoznak. „Dél-Tirolban nincs rendes szárnyastermelő. Az egyik kevés közül véletlenül egy unokatestvérem a Vinschgauban. De az ő fejébe most végre bele kell vernem, hogy a minőséget most másképp kell csinálnia.” A sertéshús is probléma Dél-Tirolban, az ország szinte kizárólag szalonnaprodukcióra (főleg holland hússal) van beállva. A régi fajtákkal itt jóval kevésbé törődnek, mint például Ausztriában vagy Németországban. Norbert Niederkoflernek persze szerencséje van, még akkor is, ha bizonyos problémái vannak némely tenyésztő mentalitásával. „Kapunk egy Schwäbisch-Hällisch fajtát, amit Dél-Tirolban tenyésztenek. Itt is el kell kezdeni többet beszélni a gazdákkal, nézd, szükségem van egy sertésre így meg így meg így. Az első válasz, amit kapsz, az a 'de'. Mondom: 'Milyen de'. Pontosan ugyanez a bárányhúsnál: Figyelj, szükségem van a bárányra pontosan ennyi meg ennyi kilóval. Igen, de az sokba kerül. Mondom, én nem mondtam árat, neked kell megmondanod az árat. Nekem csak arra kell figyelnem, hogy az egészet felhasználjam.”

Az egyik termelő, akivel Norbert Niederkofler és más dél-tiroli csúcsszakácsok, mint Alois Haller vagy Anna Matscher, közösen dolgoznak a regionális témán, Harald Gasser, aki régi zöldségfajtákat termeszt régi gazdálkodási szabályok szerint. „Vannak zöldségek, amik passzolnak egymáshoz, és olyanok, amik nem. Vannak virágok, amik vonzzák a rovarokat, vannak virágok, amik távol tartják a rovarokat. Egy teljesen természetes történet.”

Minden szakács érdekében áll, aki regionális hangsúlyt fektet a konyhájára, hosszú távú kapcsolatot kiépíteni a helyi termelőkkel. A termékek, mint a régi sárgarépa-fajták, időközben nagyon keresettek, a konkurencia nem alszik. A legújabb mini-hype Dél-Tirol ínyencszcénájában például a hegyi articsóka volt, egy perui fajta, ami magasabb fekvésű területeken is megterem. Az első nyári szüret körül természetesen nagy volt a kapkodás – articsóka Dél-Tirolból, ez minden étlapon jól mutat. „Ha a beszállítóidat egész évben viszonylag tisztességesen kezeled, akkor ők is hűségesek hozzád. És én például azt mondom az embereknek, garantálom nektek, hogy hetente hat-nyolc bárányt átveszek. Ez természetesen biztonságot jelent a gazdáknak.”

Hogy mit jelent a konyhai munkafolyamatokra, mozdulatokra nézve tisztán regionális termékekkel dolgozni, arról Niederkofler és fiatal csapata valószínűleg csak valamivel később tud majd beszámolni. Példaként az édesvízi hal: egy csuka a szálkás szerkezete miatt lényegesen bonyolultabb feldolgozni, mint a kezdők hala, a nyelvhal. „Világos, hogy ott valami változik. Ha fogsz egy pontyot – hát egy filmet leforgathatsz, mire kiszeded az összes szálkát!”

Az egyik szó, amit Niederkofler a konyhai átalakítása során a leggyakrabban használ, a „meggyőzni”. „Neked magadnak meggyőzöttnek kell lenned, aztán meggyőzőmunkát kell végezned a konyhai csapatodnál, aztán a szervizben lévő embereknél, aztán a termelőknél.” És valószínűleg a vendégeknél is. „A vendégeknél ez még viszonylag egyszerű. Ha elmagyarázod nekik, miért teszel valamit és hogyan, akkor megértik.” Akkor kell magyarázni például a figyelmes törzsvendégeknek, miért ízlik a marhahús mostanában másképp, mint ahogy megszokták. „Régebben Nebraska-marhát főztünk, az egészen másképp van etetve, egészen puha. Most el kell magyaráznod az embereknek, miért ízlik másképp a helyi. Talán kicsit keményebb, kicsit 'harapósabb', mint a másik, cserébe az íze érdekesebb. Most új recepteken dolgozunk, például a szénában sült marhán.”

Hogyan tervezi a dél-tiroli a telet átvészelni? „Ooo-hoooo. A hús természetesen nem probléma, a probléma a gyümölcs és a zöldség. Nagyon sokat teszünk el, sárgabarackot, gombát, szilvát. Harald Gassernél már adtam le egy nagyon nagy rendelést, onnan kapunk krumplit. Az összes répafajtát homokban tárolja, ahogy régen csinálták, némelyik répát a földben is hagyja, és télen ássa ki. Káposztával is lehet különféle dolgokat csinálni. Meglátjuk, beszéljünk tavasszal újra róla!” Niederkofler nevet. Valahogy biztos menni fog.

A rugalmasság fontos lesz. Ha a csúcsséf régebben számíthatott a nagy gasztronómiai beszállítók szállításaira, amelyek pontosak és minőségileg állandóak voltak, ma fel kell készülnie arra, hogy improvizálnia kell. Legalábbis addig, amíg a beszállítói ugyanolyan megbízhatóan nem dolgoznak. „Talán spontán át kell írni az esti étlapot. Őszintén meg kell mondanom, ezzel semmi bajom nincs, egyszerűen csak új dolgokat kell kitalálnod. Amúgy is azt, amit az elmúlt tizenöt évben csináltam, nyugodtan kidobhatom az ablakon. Tavaly karácsony táján adtam ki egy szakácskönyvet, az lényegében megint régi. A könyv most tulajdonképpen visszatekintés az elmúlt évekre.”

Könnyűnek egy ilyen átállás minden motiváció és meggyőződés (ott van újra, az az „Ü”-betűs szó) ellenére sem tűnik. Hányszor gondolta már Norbert Niederkofler, á, bárcsak hagytam volna az egészet? „Nem, nem, azt nem. Ha döntök valami mellett, akkor megcsinálom. Csak néha, amikor egy menüt, egy étlapot fejlesztek, írok még bele valamit, amiről aztán rájövök, á szar, ezt nem is szabad használnod!”

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!