Hirtelen semmi sem olyan, mint korábban volt. Hirtelen a skót single malt már nem öreg, nem barna, és már nem ott érik, ahol lepárolták. Meglátogattunk egy lepárlót, amely különösen hatékonyan szakít a hagyományokkal, és megkérdeztük Mario Prinz whisky-szakértőt, mi a helyzet ezzel.
Florian Holzer szövege
A Bruichladdich nevet nehéz kiejteni, pontosabban nehéz az Islay-szigeten található skót lepárló nevét helyesen kiejteni. Ennek ellenére érdemes foglalkozni a vállalattal, elvégre a lepárló az 1881-es alapításakor a kor egyik legmodernebbje volt, egy darabban épült, nem pedig meglévő parasztházakból tákolták össze. Ráadásul időnként pár évre mindig leállították, gyakran eladták, alig újították fel vagy korszerűsítették. 1994-ben végleg bezárták, túl öreg, túl nem hatékony, túl alacsony termelés miatt.
De éppen ezt kereste Mark Reynier, a „Murray McDavid” címkével rendelkező független whisky-palackozó, nevezetesen egy olyan lepárlót, ahol az „öreg iskola” szerinti single maltot lehet készíteni, egyedileg és hagyományosan. 2000-ben a Reynier körüli befektetői csoport 7,5 millió fontért megvásárolta az ingatlant és a készleteket, elcsábította Jim McEwan lepárlómestert a szemközti oldalon lévő Bowmore lepárlóból, kiegészítette a régimódi technikai leltárt más történelmi lepárlók alkatrészeivel, gondoskodott saját biológiai árpa termesztéséről az Islay-szigeten, és saját palackozóüzemet épített. A raktárakat felújították, a hordók számát ismét 50 000-re emelték, és az „Octomore”-ral egy saját termékcsaládot hoztak létre, amely azt állította magáról, hogy a világ legtőzegesebb whiskyje. Mark Reynier lemondott a cukorkolorral való színezésről, csakúgy, mint a szűrésről. 2012-ben a Bruichladdichot 58 millió fontért eladták a francia Rémy Cointreau szeszesital-konszernnek; a filozófiát megtartották, azonban a választékot szűkítették, és az életkor nélküli palackozásokra, az úgynevezett NAS-palackozásokra helyezték a hangsúlyt (lásd ehhez Roland Graf „Mikor érett a single malt?” című cikkét az A la Carte 3/2015 számában).
Rögzítsük: saját árpa, régi, csak manuálisan kezelhető berendezések, érlelés saját raktárakban, saját palackozás, kizárólag single malt gyártása, színezés és szűrés mellőzése, a tőzegesség hangsúlyozása, sőt extrém hangsúlyozása. Ezzel a Bruichladdich kétségtelenül néhány nem elhanyagolható megkülönböztető jegyet gyűjtött össze, illetve megelőzött néhány trendet, amelyek a jövőben valószínűleg még inkább meghatározzák majd a single malt témáját. Megkérdeztük Mario Prinzet, aki 1992 óta tulajdonosa és üzemeltetője az ausztriai legjobban felszerelt whisky-importőrnek, a Potstillnek, hogy mit lehet ezekről gondolni.
Érlelés saját raktárakban. Valójában a legtöbb lepárló hordóit már régen nem magánál a lepárlónál és saját raktárakban tárolják, hanem központilag a skót szárazföldön, hatalmas, klimatizált raktárakban. Igen, ez nem romantikus, de hogy ez most jó vagy rossz, azt nem lehet olyan pontosan megmondani. Túl sok tényező van rá hatással, magyarázza Mario Prinz, és ha a régi, alacsony, döngölt agyagpadlós raktáraknál még valószínűleg beszélhetnénk a sós tengeri levegő hatásáról, a 18 emeletes állványokkal ellátott, klimatizált raktárépületnél már viszonylag mindegy, hogy az közvetlenül a tengerparton vagy a szárazföldön áll. A whiskyhordókat évszázadok óta szállítják, tudományosan a környezeti klíma befolyását még soha nem sikerült bizonyítani.
Az Islay-boom. Úgy tűnik, az Islay-szigetről származó whiskyk jelenleg jól állnak a versenyben. Az Ardbeg, Bowmore, Caol Ila, Lagavulin, Laphroaig az összes single malt-kocka büszkeségei közé tartoznak, az Islay-whiskyk jellegzetes tőzeges-füstös-sós jegye könnyen felismerhető, ezért a kezdők számára is vonzó. Egy olyan körülmény, amely valójában számos új alapításhoz és lepárló újjáélesztéséhez vezetett és vezet a festői szigeten: a Bruichladdichot 2000-ben újraindították, a Port Charlotte-i lepárló újraindítása sokáig téma volt, de jelenleg bizonytalan, az Octomore – szintén egy kis lepárló, amely azonban csak 1852-ig létezett – legalább a Bruichladdich extra-tőzeges vonalában tovább él; a Kilchohant Anthony Wills független palackozó alapította 2002-ben, és ezzel az egyik első igazán új lepárló volt egész Skóciában, 2005 óta párolnak, egy kicsi és rendkívül érdekes lepárló; az Ardnahoe és a Gartbreck sínen vannak és indulnak – ha a finanszírozások kitartanak és a követelmények teljesülnek – talán jövőre megkezdik működésüket, a Bunnahabhain 2003 óta gyárt ismét rendszeresen.
Az Islay-trend elsősorban Skandináviában, Németországban és Ausztriában figyelhető meg, mondja Mario Prinz, Angliában a füstös, tőzeges single maltoknak – egészen a közelmúltig – egyáltalán nem volt jó hírük, rusztikusnak és hajlamosnak tartották őket hibákra. Egy nem utolsósorban Hollywood által elindított Skócia-romantika azonban a 90-es években megnyitotta a piacot éppen ezen whiskyk számára, amelyeket „folyékony Skóciának” tekintenek.
A 60-as évek óta először ismét tapasztalható alapítói tevékenység azonban – bár Kilchohannal és Bruichladdichal jól megalapozottan – nem korlátozódik Islay-re. Jelenleg mintegy harminc új projekt indult egész Skóciában, például az Arran szigeti lepárló, a Wolfburn Skócia legészakibb részén vagy a Daftmill Distillery régóta várt whiskyjei a Lowlandsen. Az új vagy újranyitott lepárlók fiatal státuszát egyébként kemény valutanemre is váltják, például azzal, hogy az „első hordókat” fantasztikus, egymillió fontos áron adják el Ázsiába vagy Oroszországba, mint ahogy az az Annandale esetében történt a Lowlands déli részén – ez egy módszer a magas kezdeti költségek visszaszerzésére. A skótok néha a „szemtelenség győzedelmeskedik” mottó szerint járnak el, mondja Mario Prinz, az európai piac számára azonban az ilyen presztízs-palackozásoknak nincs jelentősége.
Régi árpafajták, új maláták. A malátázott árpa eredete és fajtája a whisky-világban eddig nagyrészt közömbös volt, ott vásároltak, ahol olcsó volt. „Csak hát a whiskynél mindig minden változásban van, és most már a malátázás is megéri”, tudja Prinz. Így a Kilchohannak 2011 óta van egy whiskyje a programjában, amelyet száz százalékban Islay-árpából pároltak, a Bruichladdich mind „Scottish Barley”, mind „Islay Barley” alapú whiskyket kínál, amelyek az egyes lepárlók környékén nőnek. És nemcsak ez, olyan régi fajták is, mint a „Golden Promise” vagy a „Bere” ismét sorra kerülnek, utóbbi egy ősrégi árpafajta az Orkney-szigetekről, amelyet a Bruichladdich a „Bere Barley”-ben használ. Alacsony hozam, de rendkívül érdekes aromakomponensek jellemzik ezeket a fajtákat, magyarázza Mario Prinz, „ebből a jövőben még sok minden lesz…”
És a tőzegességi rekordok? Ez valószínűleg nem válik trenddé, mondja a whisky-szakértő. Az Octomore füstösségét az évek során folyamatosan fokozták, amíg a fenoltartalom 200 ppm fölé nem került, az Islay-whiskyk normál értékei körülbelül 45-50 ppm (parts per million). Bár az elemzési adatok és az ízérzékelés nem feltétlenül korrelálnak: egy Ardbeg vagy egy Laphroaig alig kevésbé füstös, bár alacsonyabb ppm-értékekkel rendelkeznek. Ott aztán már szerepet kap a marketing, eltekintve attól, hogy a füstösség a whiskynél nem állandó érték, hanem illékony. De ki tudja, talán hamarosan valaki felveszi a ppm-kihívást.
A cukor színe. Hogy egy ital, amely évekig vagy évtizedekig hordókban pihen, és amelyért időnként egy-két százast is kifizetnek, E 150-es élelmiszerszínezékkel van kezelve, az tulajdonképpen elképzelhetetlen. De tény, árulja el Mario Prinz, „a sötét egyszerűen jobban eladható, megértek mindenkit, aki színez”. A whiskyk évekig tartó érlelés után sem lesznek sötétbarnák – hacsak nem olyan hordókban érlelődnek, amelyekben korábban vörösbor, portói, rum vagy bourbon volt. De bár a „természetesen” világos whiskyknek a piacon még mindig nehezebb dolguk van, egy szemléletváltás tapasztalható, véli Prinz. Az autentikusság és a purizmus iránti vonzalom úgy tűnik, meghozza gyümölcsét.
A szűrésnél megint más a helyzet, ott különböző gondolkodásmódok léteznek: egyesek azt mondják, hogy a szűrés egy whiskyt mindenképpen élvezhetőbbé tehet és aláhúzhatja a karakterét; mások úgy vélik, minden szűrés az íz és az identitás elvesztése. Ha lemondunk a szűrésről, a whiskyt viszont magasabb százalékkal kell palackozni, legalább 46%-kal, különben a palack zavarossá válhat – és a zavaros whiskyk még rosszabbul fogynak, mint a világosak…
Panta rhei, ahogy a skót mondja. A whisky világában a kereslet, a kínálat, a vállalati érdekek és a fogyasztói trendek teljesen irracionális érzésekkel keverednek, mint a sentimentalitás, a nyugalom, a fantázia és az élvezet. A jövő single maltjai más ízűek lesznek, mint a múltéi, mert más dolgokra figyeltek. Mégis szeretni fogjuk őket.
Potstill
Maiss 92, 3033 Altlengbach
Üzlet:
Laudongasse 18, 1080 Bécs
Tel.: 0664/118 85 41
www.potstill.org