A-La-Carte

Michel Guérard diétás konyhája (2011/4)

Vagy: Hogyan találta fel a cukrász a zöldségpürét.


Michel Guérard diétás konyhája

Szöveg: Alexander Rabl

Franciaországban Michel Guérard-t a nouvelle cuisine igazi feltalálójaként tartják számon. Egy látogatás az Eugénie-les-Bains-ben található éttermében utazás egy jövővel rendelkező múltba.

„Természetesen már nem pucolok sárgarépát.” A kedves kék szemű, kis termetű úr hófehér szakácsruhája tökéletesen áll. Michel Guérard főállásban továbbra is konyhafőnök. Fárasztó szakma, amiről a legtöbben azt állítják, hogy csak egy bizonyos ideig lehet űzni. „Ha a házban vagyok, este pár órára beállok a konyhába. De nem végzek megerőltető munkát. Én <tippeket adok a szakácsaimnak, és velük közösen találok ki új dolgokat.” Guérard konyhafőnökei Franciaország legjobb konyháiról érkeznek, új eljárásokat és ötleteket hoznak a házba. Hogy a találékonysággal ne essenek túlzásba, arról a kedves tekintetű férfi gondoskodik. „Mindenki alkosson kedve szerint. Csak akkor válik veszélyessé, ha az alkotás kedvéért alkotunk.” És gyakran nevetségessé is válik.

A mozikban Louis de Funès, Jean-Paul Belmondo vagy Emmanuelle filmjeit vetítették. Könnyű évek voltak ezek a párizsi diákforradalmak után. Csak a francia konyha szószai voltak olyan nehezek, mint a de Gaulle alatti utolsó évek. Michel Guérard a 60-as években először cukrásznak tanult, majd a többit is kitanulta, végül konyhafőnök lett. Tehetségének örömteli megerősítése: két Michelin-csillag az első éttermében. Az új, könnyű konyháról akkoriban még szó sem volt. Zöldség liszt nélkül? Elképzelhetetlen! Olívaolaj? Hiszen ott a vaj! Amikor Guérard beköltözött a felesége tulajdonában lévő Eugénie-les-Bains-i kúrszállóba, bizonyára küzdött a könnyeivel.

Egyórás autóút mezőkön át és kopár, soha véget nem érő fasorok között. Egy fészek a senki földjén. Eugénie-les-Bains-be sosem érkezik az ember véletlenül, és a legkevesebben önként. Európa egyik első úgynevezett kúraközpontja volt – egészségbiztosítási támogatással. A fiatal Michel Guérard-t sajnálták a kúravendégek, amint a tányérjukra nézett. Zöldségpüré. Ezt biztosan jobban is lehetne csinálni. „Nyilvánvaló volt. Ezt a konyhát senkitől nem lehetett elvárni. Azok a dolgok, amiket a kúravendégek kaptak enni, egyszerűen nem voltak étvágygerjesztőek.” Így gondolkodott Michel Guérard, és feltalálta a Cuisine Minceur-t – kalóriaszegény ételeket egy sztárszakács elképzelései szerint: a szénhidrátok elhagyása, fűszerek kalóriák helyett, és kíméletes főzés. A hetvenes évek Franciaországában jártunk, és Michel Guérard Cuisine Minceur-je az a konyha volt, amely megelőlegezte azt, amiről ma az egész világ beszél: kevesebb zsír, kenyér, burgonya és tészta, helyette több hal és tenger gyümölcse, zöldség, tűpontosan alkalmazott fűszerek, kerti friss alapanyagokból készített alaplé. A desszert szinte teljes mellőzése. Aki fogott már serpenyőt a kezében, az tudja: vajjal és szalonnával könnyű főzni, ha az ember mindkettőt elhagyja, hogy a vendégeknek könnyebb legyen, az egyben nehezebb is lesz.

Nem kúrázni jöttünk. A modern karcsúsító konyha feltalálójával folytatott beszélgetés után a pezsgő mellé először pirított házi kenyeret szolgálnak fel kacsazsírral és egy kevés durva tengeri sóval. Az étterem vendégeinek semmiben sem szabad hiányt szenvedniük, így az étlap a régiót ünnepli híres szárnyasaival, „orosz udvari módra” készített kaviáros tojást kínál, vagy, mondhatni természetesen, homárt, galambot és kacsát. Az étlap tanulmányozása közben még nem egészen világos számomra, miért van három csillaga ennek az étteremnek több mint harminc éve, és miért tünteti ki a Gault Millau legfrissebb kiadása öt szakácssapkával, a francia gasztronómia olyan lovagi címével, amelyet eddig csak Pierre Gagnaire, Alain Passard vagy Alain Ducasse kapott meg. Később még fogunk enni, és közben egy kicsit csodálkozunk majd.

Alain Ducasse-ról van egy kedves történet. Még nagyon fiatal volt, és Guérard-nál akart főzni, aki Franciaország legfontosabb címe volt. A kedves szemű szakács átnézte Ducasse önéletrajzát, és kételkedett a fiatal szakács rátermettségében. Ő makacs maradt, és maradt – anélkül, hogy fizetést kért volna. A sikertörténet többi része ismert. Hogy mit gondol Guérard azokról a szakácsokról, akik eseményről eseményre utaznak, és hogy jó-e ez a szakmának? „Mindenki megválasztja a saját életmódját.” Guérard amellett döntött, hogy az embereknek kell őhozzá utazniuk, nem neki hozzájuk. Egy dolog amúgy sem lett volna átültethető: a ház, amelyben mindez történik, és amelynek kerete nélkül a Guérard-féle szakácsművészet talán más lenne – kevésbé meghatározná a szezon és a vidék, és talán nem is lenne ilyen színes.

A kúraház több épületből áll, amelyek szilárdan össze vannak kötve egymással. Az uralkodó színárnyalat: olyan fehér, mint a zellerpüré. Teljes elzárkózás a kortárs építészettől vagy a dizájn nyomaitól, amit minden hotelstulajdonos tavasszal a párizsi szakvásárokról a Sylt és St. Moritz közötti házaiba hurcol, és amely pontosan ezeknek a házaknak adja a modern Relais & Châteaux szállodák riasztó uniformitását. Nem mintha bajom lenne ezzel a tiszteletreméltó, öntudatos és egyéni módon dolgozó szállodások és vendéglősök alkotta szövetséggel. De a Les Prés d’Eugénie belső tere – mennyire üdítően és frissítően különbözik a hagyományos ház a franciaországi és európai kollégákétól. A zellerfehéret megtaláljuk a vendégszobákban és az erkélyeken is, ahonnan kilátás nyílik az elképesztően uralkodói parkra, a véleményem szerint ezeréves fáival. Csak a bár, a maga meglehetősen excentrikus belső terével, valahol az afrikai nagyvadászat és egy hongkongi pólóklub között, lóg ki egy kicsit a sorból. Maga a 3 csillagos étterem, ahol a kúravendégek a szállodai vendégek mellett étkeznek, a Guérard család számára éppolyan klasszikusra sikeredett, mint amilyen klasszikus egy vidéki csúcsétterem lehet. Kőpadló, nagyvonalúan méretezett asztalok, sok ezüst az asztalokon és üvegvitrinekben, mindehhez pedig fonott fa székek.

Miben áll egy 3 csillagos étterem vicce, kérdezhetjük Michel Guérard-t. „Ez a kaland.” És hozzáteszi: „A konyhának legalább 51 %-ot kell kitennie. A környezet vagy a kiszolgálás nem lehet fontosabb, mint a konyha.” Egyes kalauzok, például a San Pellegrino szerint a francia csillagos konyhában a kaland már régóta szünetet tart. Az egyetlen releváns módon rangsorolt étterem a 25-ös listán a párizsi Chateaubriand. A franciák kulináris büszkeségét hiába keressük. A konyhafőnök szeme még csak meg sem rebben. „Nem ismerem ennek a kalauznak az értékelési kódját.” De teljesen azért nem lehet számára közömbös. „Olyan, mintha valaki tönkre akarná tenni a francia konyha hírnevét.” De miért? A skandinávok évek alatt elért sikerét Michel Guérard így magyarázza: „Együtt dolgoznak. Közösen kísérleteznek.”

A modern szakácsok étlapjainak sokszor ebből fakadó hasonlóságáról azt mondja: „Ha ma azt eszem, amit tegnap vagy tegnapelőtt máshol ettem, akkor nem érte meg a fáradozást.” Ennyit erről.

Tálalják, és csodálatos íze van. Mint a kaviáros tojásnak, amely egy tojástartóban, egy csirkelábon áll. Hihetetlen kreáció: Mousserons-gombával töltött ravioli, amely egy könnyed kucsmagomba-krémben érkezik, amelyet csak úgy lehetett jobbá tenni, hogy ropogósra főzött spárgát adtak hozzá, és pontosan ez is történt. Az asztalunk először tart egy perc csendet, és érezni, hogy Guérard ezzel az étellel be fog kerülni a „világ tíz legjobb étkezésének listájára”, egy egészen személyes listára, az emberiség vagy a főzés művészete számára való jelentőség nélkül. Guérard úr épp csak említette, hogy az újabb ételek közül mennyire tetszettek neki a könnyedén panírozott békacombok. Békacomb panírozva mint új kreáció? Pontosan ez.

Van-e még jövője a francia konyhának, ez egy olyan kérdés, amit sok szakácsnak Párizs és Menton között mostanában fel kell tennie magának. Guérard tudja, miért van jövője: „A francia konyha az évszázadok során mindig képes volt sok hatást integrálni és ezáltal megújulni.” Sőt mi több: „Csak két olyan konyha van, amely úgymond egy ország kulináris kifejeződése – a kínai és a francia konyha. A mi konyhánk olyan konyha, amely az udvari rituáléból éppúgy származik, mint a gyomorból, ugyanakkor egy nagyon intellektuális konyha.” Ahogy Michel Guérard beszél, olyan meggyőződéssel főz is.

Ugyanis egyetlen tányéron sem tapasztalható bizonytalanság vagy hiba. Sokkal inkább a részletekben gyönyörködik az ember. Gőzölt endívia-saláta köretként a héjában tálalt homárhoz. A felfoghatatlanul jó kacsamáj a rózsaszínre sült kacsához, amit három tökéletesen elkészített zöldségpüré kísér. Vagy az a hagyma- és körtepüré, amelyet a galambhoz tálalnak. A galambot előtte hagymával együtt főzték, a combokat utána még egyszer faszén grillen készítették el, és mindez egyszerűen álomszerűen finom. Olyan étkezés ez, mint egy időutazás, ahol a vonat valahol megállt, a jövőben vagy a múltban, csak minden olyan, hogy az ember azt reméli, soha nem indul tovább.

Desszertnek Őszibarack Melba, és micsoda őszibarack. Olyan lágy, friss és őszibarack-édes, hogy egy másik bolygóról kell származnia. Csak épp nem onnan jön, Franciaországban tényleg van ilyen gyümölcs. Málnaöntet tökéletes minőségben. Egy vaníliafagylalt, amilyenhez régen volt szerencsénk, de igen: négy éve Ducasse monacói teraszán. Vajon az ilyen klasszikusokat a végső prezentációjukban csak a legelőkelőbb helyeken lehet elfogyasztani? A tapasztalat azt igazolja, hogy sok esetben így van. Egy régi receptet néhány új műfogással és az olyan szakácsok minőségmániájával, mint Guérard, újra a trónra emelnek. Melba királynő málnapiros köpenyében, vaníliafagylalt-koronájával.

Természetesen van különbség a városi és a vidéki francia konyha között. Az egyik ilyen különbség maga a vendég. „A vidéki szakácsok jobb helyzetben vannak” – mondja Guérard –, „mert a vendégek gyakran messziről jönnek, éhesek és kipihentek, amikor este az asztalhoz ülnek. Nincsenek üzleti ebédek, élvezetből esznek. Ráadásul elvárják, hogy a tányéron a régiót kapják, ami a dolgot a konyha számára szintén kiszámíthatóbbá és könnyebbé teszi.” Ellazult arcok az étterem vendégei között, amikor az utolsó tányérokat is leszedik. A diétázók iránti szánalom már nem indokolt. Ha a zöldség olyan jó, mint Guérard-nál, néhány hétig le lehet mondani mellőle a zsíros kacsáról. A borral ez már sokkal nehezebb, különösen egy olyan étlap láttán, amelynek árai szintén a hetvenes évekből származnak.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!