Aki tavasszal a Brenner-hágón át érkezve száll ki az autójából a Lido 84 előtt, talán átérezheti a korábbi idők utazóinak élményét: amikor a gyötrelmes alpesi átkelés, az időjárás viszontagságai, a lavinák, az útonállók és vadállatok fenyegetése után végre maga mögött hagyta a hegyeket, és a varázslatos Garda-tó partján állt; citromfák, leandervirágok, színes villák, madárcsicsergés és a dél szívmelengető fényének közepette. Mindehhez a tó nemes hullámai társultak, amelyek lágyan csapkodták azt a partot, ahol ma a Camanini fivérek éttermének terasza áll.
A Garda-tó előkelő nyugati partján, Gardone Riviera önkormányzatának tulajdonában lévő, szenzációs fekvésű helyiségnek már több bérlője is volt. Köztük egy steakhouse és egy fagyizó is. Egészen addig, amíg 2014-ben Riccardo és Giancarlo Camanini át nem vették, és Olaszország egyik legjobb éttermévé nem varázsolták. A két testvér nem itt nőtt fel, hanem egy másik tó partján, a jóval kevésbé bájos és elegáns Iseo-tónál, alig 70 kilométerre nyugatra.
Riccardo később olaszországi és franciaországi konyhákon dolgozott, majd 16 éven át a közeli Villa Fiordaliso étteremben. Amikor végül úgy döntött, hogy saját vállalkozásba kezd, megkérdezte testvérét, Giancarlót, nem akar-e csatlakozni hozzá. Ő akkoriban még egy kereskedelmi cégnél dolgozott eladóként, és semmit sem tudott a vendéglátásról. Ennek ellenére igent mondott.
A kemény munka időszaka következett. A testvérek minden megtakarításukat a projektbe fektették, lemondtak a befektetőkről és a külső tőkéről. Egy olyan elv ez, amelyhez a mai napig hűek maradtak. A séf és csapata szakácskabátjain, vagy bárhol máshol az étteremben nem találunk céges logókat. Szerencsére az első Michelin-csillag már néhány hónap után megérkezett. Attól a pillanattól kezdve az étterem szinte folyamatosan teltházzal üzemel. Azóta viszont nagy a csend a csillagok körül. Egy második csillagra nemcsak a Lido 84 vár, hanem úgy tűnik, egész Olaszország hiába. Ez váltja ki évről évre az olasz szakújságírók legélesebb kritikáit, és időnként az antifrancia megjegyzéseket a Michelinnel szemben.
Az egész valóban elképesztő. És nemcsak azért, mert Riccardo Camanini konyhája vitathatatlanul az ország legjobbjai és legizgalmasabbjai közé tartozik, hanem azért is, mert a séf munkáját erősen meghatározza a Franciaországban töltött idő és a francia technológiák. Éppen Olaszországban, ahol néha kissé megvetően, de egyben irigységgel vegyes tekintettel néznek a nyugati Alpokon túli szcénára, aligha van még egy szakács, aki ilyen egyértelműen és szenvedélyesen vallana a szomszédos ország klasszikus konyhájának hagyományaihoz, technikáihoz és önképéhez – és ezt a munkájába is beépíti.
Ugyanakkor valószínűleg nincs „olaszabb” csúcsétterem a Lido 84-nél. Ez persze a konyhának köszönhető, de az említett környezetnek, a hangulatnak és a fogadtatásnak is. Ez utóbbiról a barátságosan mosolygó Giancarlo Camanini gondoskodik, aki egy karcsú, kopaszodó férfi, borostával és szemüveggel. Farmerben, pólóban és sportcipőben köszönti a vendégeket – ha a pompás tavaszi idő ellenére is túl hűvös lenne a teraszon ebédelni – egy olyan térben, amelyet széles ablakok kereteznek, megnyitva a kilátást a csillogó tóra.

a konyhában.
A Lido 84 hangulata ugyanolyan laza, mint a tulajdonosé. Olyan érzése van az embernek, mintha egy klasszikus trattoriába lépne be, amilyenekből Olaszországban rengeteg található. A berendezés eklektikus, egységes dizájn nincs, cserébe számos dizájntárgy akad, ami egyfajta hatvanas évekbeli hangulatot kölcsönöz a vendégtérnek. Mindezt meglepően nagy távolsággal az asztalok között.
Ez annak is köszönhető, hogy amint a séf később elmagyarázza, a minőség megőrzése és a vendégek elvárásainak teljesítése érdekében néhány hónapja egy asztallal kevesebbel dolgoznak. Mégpedig azóta, hogy az étterem tavaly októberben a világ 50 legjobb étterme listáján a 15. helyet szerezte meg, ezzel Olaszország legjobban rangsorolt éttermévé vált. Ebből az is világossá válik, hogy a világ legjobb éttermeit rangsoroló lista készítői kevésbé aludtak el, mint a francia gumiabroncsgyártóé. Szóval: egy-null az 50 Best javára.
Az, hogy a kötelező kóstolómenü mellett néhány ételt à la carte is lehet választani, és a tulajdonos a kísérő gyerekeknek vajas, puhára párolt marhapofát ajánl krémes burgonyapürével, mindkettő tovább növeli a lazaságot. És erősíti a trattoria-érzést.
A pofahús valóban remek volt, miközben a felnőttek az étlapról válogattak, nem utolsósorban azért, hogy a ház némelyik már-már mitikus klasszikusát is kipróbálják. Már önmagában az is meglepő, hogy a mai rohanó világban és egy ilyen szintű helyen egyáltalán léteznek úgynevezett signature dish-ek, azaz házi specialitások, hiszen az említett ház még tízéves sincs.

Riccardo Camanini
A leghíresebb ezek közül az ételek közül minden bizonnyal a Cacio e pepe, a római pastakonyha egyik alapköve, amely eredeti verziójában kizárólag tésztából, sajtból, olívaolajból és borsból áll. Camanini is elkészíti ezt a végtelenül egyszerű, az olasz konyha földhözragadtságát jelképező ételt, semmi mással. Azonban sertéshólyagban főzi, úgymond az egyszerű trattoria-konyhát ötvözve a francia haute cuisine technikáival. Jelen esetben azzal a Fernand Point (1897–1955) által először alkalmazott technikával, amely az említett állati szervben való főzésen alapul.
Lenyűgöző és szórakoztató látvány, amikor a pincérnő egy zsúrkocsit tol az asztalhoz, rajta a feszesre fújt hólyaggal, amelyet halálos komolysággal, mint egy vízilabdát forgat és ráz a vendégek előtt, hogy alaposan összekeverje a tésztát a szósszal. Egy olyan látványosság, amely nemcsak az addig a marhapofájukba mélyedő kicsiket köti le. Miután megszúrják, a hólyag, mint egy léggömb, összeesik, és kiszabadulnak belőle a gőzölgő, illatos tészták, amelyeket a pincérnő tányérokra oszt szét. Két-három darabot megtart magának, mondván, az a séfnek való, aki utólag tudja csak ellenőrizni, hogy a főzési fok megfelel-e az al dente elvárásainak.
A Lido 84 egy másik egyaránt egyszerű, lenyűgöző és jelképes étele a fekete rizottó, amelyet nem tintahallal, hanem fermentált fokhagymával színeznek, és erdei gyümölcs coulis kísér. Egy étel, mint egy trompe-l’œil, egy optikai illúzió, amely átmegy ízlelésibe, amikor a (nem létező) szárított gombák íze tengeri helyett erdei aromákat idéz, amelyeket az erdei gyümölcsök hordoznak.

Riccardo Camanini
Egyfajta konceptuális csúcspontot jelent a harmadik ház specialitása, a már ízvilágában is teljesen megdöbbentő spagetti vajjal és sörélesztővel. Ezek valójában semmi mások, mint amit a nevük ígér. Vajas tészták, szárított sörélesztővel megszórva. Ezzel – különösen a sertéshólyagos pastához képest – az az előnyük is megvan, hogy otthon is elkészíthetők. Egy majdnem nyugtalanítóan minimalista étel, amely csupán imitálja az intenzív húsízt, és emellett mogyoróra és friss kenyérhéjra emlékeztető illata van.
A primi (tészták) mellett természetesen vannak secondi (húsok és halak) is. Köztük például a tó ízletes „szardíniái”, amelyek valójában Alosa-félék, egyfajta ritka, levegőn szárított édesvízi hering; vagy a harapnivaló, kacsazsírban sült marhabavette fermentált szőlőhéjjal.
Az étterem legreprezentatívabb ételei azonban továbbra is a tészta- és rizsfélék maradnak, ahogy azt a séf is hangsúlyozza, amikor az ebédszerviz végén megteszi „tour de salle”-ját. Eközben visszafogottan, halkan, sőt, szinte félénken, de ugyanakkor filozofikusan és időnként költőien beszél munkájáról és szakmai etikájáról.

„A szépség és a tökéletesség kevéssé érdekel” – mondja a szintén karcsú és kopaszodó, de kicsit alacsonyabb Camanini fivér –, „és az extrém precizitásra sem törekszem.” Ezért olyan reprezentatív a sertéshólyagos Cacio e pepe a munkájában. „Természetesen örülök, hogy az embereknek ízlik. Elég sokat kísérleteztünk, rengeteg sertéshólyagot elhasználtunk, mire rájöttünk, hogy ez az étel maga a tökéletlenség, mivel minden hólyag más, de azért is, mert a sajt minden alkalommal másképp érett, annak ellenére, hogy mindig ugyanazt a fajtát használjuk.” A séfnek a főzési folyamat során újra és újra meg kell fognia és ráznia a hólyagot, odafigyelve a hangokra, tehát érzékszerveivel kell megértenie.
„Így tehát ez az esszenciája egy kézműves ételnek, egy igazi ellenpólusa a sztenderdizálásnak, amit ma például a szuvid technológiáknak köszönhetően egyes éttermek signature dish-einél láthatunk” – mondja a séf. A sztenderdizálás helyett sokkal inkább a tökéletlenséget és az egyidejű igyekezetet szeretné közvetíteni a vendégeinek. Pontosan úgy, ahogy egy elkötelezett vendéglősnek tennie kellene. És pontosan úgy, ahogy azt feltehetően a korábbi idők utazói is tapasztalták, amikor egy gyötrelmes alpesi átkelés után végre betértek egy tetszőleges trattoriába, és megtapasztalták az olasz vendégszeretet varázsát. —

Lido 84
Corso Zanardelli, 196
25083 Gardone Riviera (BS)
www.ristorantelido84.com