A küchen-sárkány
Az osztrák Sarah Wiener Németország legsikeresebb szakácsnője. Így vált a bécsi nyelvművész, Oswald Wiener lánya egy maroknyi bécsi bájjal, néhány családi recepttel és sok élettapasztalattal a tarsolyában Berlin sikeres gasztro-vállalkozójává.
Szöveg: Michaela Ernst Fotók: Manfred Klimek
Isten tudja, hányszor gyakorolta be ezt az apró, de hatásos szerepet, amíg nem hangzott olyan rokonszenvesen-ártatlanul, mint a reggeli csendes csörömpölés azon a barátságos berlini délelőttön. Arra a kérdésre, hogyan jutott el az egyik pontból a másikba, így válaszolt: „Azt gondoltam: azok közül a dolgok közül, amikhez nem értek, még mindig a főzéshez értek a legjobban.”
Ez egyáltalán nem hangzik olyan lemondóan, mint ahogy olvasható, és természetesen nem is volt így értve. Mert amikor Sarah Wiener, Németország jelenlegi leghíresebb szakácsnője a karrierjéről beszél, lazán dobálja a szavakat, mint kis tésztagombócokat a tepsire, fürgén és feltűnés nélkül formáz belőlük vaníliás kifliket, majd belső mosollyal nyugtázza, ha mások „Ahh!”-val és „Ohh!”-val áradoznak.
Nem mérhető, milyen súlyos a gasztro-vállalkozó ambíciója, aki mindössze néhány év alatt öt figyelemre méltó lábon álló vállalkozást hozott létre Berlin-Mitte-ben – a „Hamburger Bahnhof”, a „Speisezimmer” éttermeket, a nemrég megnyílt „Sarah Wiener in der Akademie der Künste” szendvicsbüfét a Pariser Platzon, egy partyszervizt és a filmcateringet, amivel minden kezdődött. Igazán ismertté azonban, a német fővároson kívül is, csak a múlt évben vált, az ARD-History dokuszappanoperájában, az „Abenteuer 1900”-ban játszott Mamsell szerepével, valamint a ZDF „Kochen bei Kerner” című műsorában való fellépéseivel. E karrier-tűzijáték ellenére Wiener egyáltalán nem tűnik úgy, mintha bármit is görcsösen vagy harciasan bizonyítani akarna bárkinek. „Sosem kellett keresnem semmit, mindig mindent felkínáltak nekem” – állapítja meg megkönnyebbülten, bár ez a kényelem természetesen csak azután jelentkezett, hogy már nevet szerzett magának mint filmes stábok étkeztetője.
Ami viszont gyorsan észrevehető, és pszichológiai beleérzőképesség nélkül is állítható: ez az asszony turbóval van felszerelve. Nemcsak gyorsan fogad be, gondolkodik, dönt és cselekszik, hanem gyorsabban, mint a legtöbben. Ez valószínűleg az oka annak, hogy a névtáblája ma Berlin legjobb címein díszeleg, és már nem a volt NDK Néphadseregének mozgó páncéloskonyháján, amivel egykor, röviddel a fal leomlása után, első sikereit aratta. Mottója: „Próbálj ki új dolgokat!” – és nem a szokásos 7-10 éves ritmusban, hanem „három-négy havonta, mert akkor megkérdezem magamtól, hol tartok és hová akarok eljutni”. 30. születésnapja után három hónappal, ami már egy ideje volt, mellesleg megajándékozta magát egy fehér, 1971-es évjáratú Moto Guzzival – „egy dögös gép!” –. Ennyit a tempóról.
Pedig a talaj a lába alatt minden volt, csak nem stabil, amikor a ma 42 éves nő mintegy 15 éve lerakta kulináris ötletműhelyének első köveit. Milyen szerszámok voltak akkor a tarsolyában? Egy nem konvencionális és szívélyes-dinamikus fiatalság egy művészcsaládban – édesanyja a képzőművész Lore Heuermann, édesapja a nyelvművész és a Bécsi Csoport társalapítója, Oswald Wiener. 16 évesen megszökés Berlinbe, tíz év szakítás a bécsi gyökerekkel. Pincérkedés és tiltott dolgok kóstolgatása. Harc a gazdasági túlélésért és főzés tanulása apám „két kocsmájában”, a legendás berlini „Exil”-ben, ahol Oswald Wiener, Günther Brus művésszel együtt, kikiáltotta az „osztrák emigráns kormányt”, és az „Axbax”-ban. Valahogy csak ki kellett fizetni a lakbért.
Személyes fordulatát az akkor már felnőtt fia, Artur egyedülálló anyja akkor élte meg, amikor a papája politikai konyhájában végzett krumplihámozó és spárgatisztító kúra után, „magassarkúban, fekete mini alsószoknyában és lila műszőrme stólában” jelentkezett egy reklámügynökségnél, amely hirdetésben keresett szakácsot. Megjelenése – „akkoriban volt a kiöltözős korszakom” – ugyan nem maradt kommentár nélkül („Mi szakácsot akartunk, nem modellt!”), de Wiener megkapta az esélyt. „Micsoda szerencse, hogy nem vették rossz néven ezt a baklövést. Nekik az volt a legfontosabb, hogy az étel pontosan 13 órakor az asztalon legyen, minden mást rám bíztak.”
Aztán jött a fal leomlása, és vele a hozzáférés a csodálatos katonai főzőjárműhöz. „Vettem is rögtön hozzá egy régi Hutschenreuther porcelán készletet, és eleinte csak barátokat vendégeltem meg. De már mindenkinek azt meséltem, hogy virágzó filmcateringet vezetek” – meséli nevetve. Vakmerősége mindenesetre kifizetődött, mert az egyik általa vendégül látott társaságban véletlenül ott ült egy amerikai rendezőnő barátnője, aki Kelet-Berlinben akart filmet forgatni – „így jutottam hozzá az első megbízásomhoz”. Még mielőtt a filmet leforgatták volna, új ügyfelek jelentkeztek.
A Hutschenreuther porcelánt már rég felváltotta a fehér, leveses lány logóval és saját felirattal ellátott készlet. A főnöknő egy megemelt asztal mögött trónol a Hamburger Bahnhof-i éttermében, előtte egy tál friss gyümölcssaláta és a mindig kinyitott laptop. „Ez a megemelt hely eredetileg építészeti megfontolásokból született” – magyarázza –, „mert egyszerűen nem kellemes egy olyan magas ajtó mellett, mint amilyen ez, alacsonyan ülni. Az, hogy ott fenn mostanában úgy nézek ki, mint egy oroszlán a szavannán, aki uralja a falkáját, tetszik!”
Dobogójáról celebrálja a napi levélbontást („Lássuk csak, milyen ajándékokat kaptam ma megint” – kacsint), valamint a foglalásait és levelezését.
Míg a filmcateringnél továbbra is majdnem minden megbízást személyesen teljesít, Wiener az éttermeiben csak kedve szerint áll a tűzhely mögé. „A szakácsaim már olyan régóta dolgoznak nálam, és mindenkinek megvan a saját kézjegye. Miért is zavarnék bele…”
A konyhának, ami felemelte, a vállalkozó, legalábbis az alapvető irányvonalat tekintve, a mai napig hű maradt. Frittaten-leves, borjúmáj almaszeletekkel, főtt marhahús és túrógombóc szerepel az étlapon. Mellé Umathum, Ott, Heinrich vagy Krutzler borait kínálják.
Következetes módon, mivel a berliniek az ivóvíz enyhén sáros íze miatt szívesen nyúlnak a forrásvízhez, az asztalra nála nem kerül más márka, mint a „Römerquelle”. Wiener határozottan bécsies. Az élvezetről alkotott definíciójában, a humorában, a kifejezésmódjában. Még akkor is, ha régi hazájára már csak enyhe turista szemmel tekint, és a családon és néhány ősrégi baráton kívül már nem sok minden köti Bécshez.
Az „osztrák klasszikusok” mellett találhatunk azonban „barna cukorban és zöld teában pácolt lazacot” vagy „sauté rókagombát snidlinges tejszínes mártással, csalános gnocchival, paradicsommal és friss parmezánnal”. Hogy mi jellemzi a stílusát, az „az egyszerű, tiszta, hiteles és nem a szellemi nehéz igénybevétel. Utálom, ha intellektuális munka egy étel elfogyasztása.” Hogy emellett szívesen követi a divatot, azt meg sem próbálja tagadni: „Van egy új európai házias koszt, amelyben kulturális és történelmi hatások tükröződnek és keverednek egymással. Egy mediterrán vagy ázsiai ízvilág ma már nem jelent semmi különlegeset, hanem az általános repertoár része.”
Meglepő módon a háziasszony konyhai téren szívesen veti bele magát az alacsonyabb rendű segédmunkákba: „Szórakoztat 50 kiló krumplit meghámozni, vagy egy rekesz spárgát vagy sárgarépát, mert akkor még narancssárgábbak, mint azelőtt. A krumplijaimon sosem fogsz barna foltot találni. Ez az ambícióm!” Egyszerűen az alapanyagokhoz és a kézművességhez van érzéke. „Egészen primitíven fogalmazva: szeretek a kezemmel dolgozni.”
Tehát nem hazugság, ha a pincér egy be nem jelentett látogatónak, aki a főnöknőt keresi, elmagyarázza: „Frau Wiener most sajnos nem tud kijönni, éppen nagyban halat darabol.”
Néhány perccel később a tevékeny vendéglős mégis kisiet a konyhából, fehér kötényben, megzabolázott hajjal. De nem hal, hanem szárnyas bűvölte el. A legbájosabb bécsi csaj stílusban mosolyog a beszélgetőpartnerére: „Elnézést, éppen csirkét daraboltam. Időnként ezt meg kell tenni, különben kijön az ember a gyakorlatból.”