Szöveg: Florian Holzer Fotó: Mauritius Images/Alamy
Egy életen át tanulni. Ez ugyan köztudottan az emberi létezés minden területére igaz, de a bornál egy szilárd alaptudással legalább nagyjából a
biztonságos oldalon érezhette magát az ember. A régiók, a nevek, a házak és birtokok, a szőlőfajták, az évjáratok és mindig néhány új szereplő. Ez valahogy ment. Eddig. Most pedig már nem. Mert úgy tűnik, még sosem bukkant fel annyi végtelenül érdekes bor, amelyeknek a származási régiója után egy kicsit utána kell olvasni, amelyek termelői a legjobb esetben is ismerősen csengenek, és amelyek szőlőfajtáiról a legnagyobb valószínűséggel még sosem hallottunk.
Borászok egy új generációja, akikben sürgető igény él az individualitásra és minimális a hajlandóság arra, hogy bármilyen konvenciónak alárendeljék magukat. A „természetes” borkészítés a legszélesebb értelemben ezen avantgárd egyik kevés közös vonása, ugyanúgy, mint a klasszikus kereskedelmi struktúrák elhagyása; a kereskedőkkel vagy ügyfelekkel való kapcsolatépítés nem ritkán a közösségi hálózatokon keresztül történik. A bornál ismét számít a bennfentes tudás. A kíváncsiság egy tényező. Az alaptudás a múlté.
Az elsők, akik alapjaiban rengették meg a szerkezetet, a horvát, szlovén és olasz karsztvidéki borászok voltak – Zidarich, Roxanich, Kante, Skerk és társaik –, akik egyszerre hívták fel magukra a figyelmet a malvasia, a prosecco alapborául szolgáló glera és a teran szőlőfajtákból készült borokkal: áthatóan mély aromák, végtelen komplexitás, olykor burgundi struktúra és olyan mineralitás, mint egy mészkőbányában. Ami ott már jó ideje egyre inkább előtérbe kerül, az a vitovska, a malvasia és a glera keresztezése, amely eddig csak házasítási borként szolgált, a helyi „Osmize” (borozókban) kimérve adták el, és sorsa általában nem az volt, hogy palackba kerüljön. A felejthetetlen Christoph Wagner a „Der Karst.Kras.Il Carso” című könyvében a szőlőfajta borainak illatát a kábelégéshez és a kerámiagyártáshoz hasonlította, azzal az információval, hogy „ez a bor száraz lesz, nagyon száraz, csontszáraz”.
Igaz, a vitovska minden kétséget kizáróan a kissé szögletes karakterű szőlőfajták közé sorolható, de az új, fiatal borászoknak éppen erre a kihívásra van szükségük. Mint például Matej Skerljnek Sales-ből, egy apró fészekből a szlovén határon, néhány kilométerre Trieszttől északra. Tíz éve gondozza a mindössze két hektárnyi, akár 80 éves szőlőültetvényt, azelőtt csak a borozójában mérték ki a bort. Évente 4000 palack készül: malvasia, teran, vitovska; a vitovska két évig érlelődik kén nélkül a héjon, folyékony, fanyar őskőzetliszt, iható keménység, egy bor, amely a szemünkbe néz. „Én valójában ugyanúgy készítem a bort, mint a nagyapám” – mondja a fiatalember, ami csinos, modern hordópincéje és az a tény láttán, hogy a nemzetközi „természetes bor” (natural wine) közösségek világszerte sóvárognak ritka palackjai után, természetesen egy kicsit szerénykedésnek tűnik.
Erich Wagner borkereskedő az elmúlt években fokozottan figyelt oda az ilyen borokra, célzottan keresi őket. „Biztosan a rögös utat választjuk, de ezért cserébe annál nagyobb örömet okoz.”
A ritkaságai, újonnan felfedezett és radikálisan elkészített öreg szőlőfajtái számára a legjobb vadászterületeket jelenleg Dél-Franciaországban, Északnyugat-Spanyolországban, Penedésben, a Loire-mentén, Dél-Tirol magasabban fekvő régióiban, Piemont északi részén és Dél-Olaszországban látja, természetesen Isztriában is, „de azzal már régóta foglalkoztunk, abból már van nagyon sok”. Ha megkérdezzük Erich Wagnert, honnan származik hirtelen ennyi bor, mi történt eddig azokkal a részben ősrégi szőlőültetvényekkel, a válasz kijózanító: „Ez többnyire ömlesztett áru volt, javítóbor, vagy valamilyen asztali borban végezte; a termelők gyakran apró üzemek, amelyek egészen a közelmúltig szövetkezeteknek szállítottak.” Vagy a borokat egyszerűen helyben itták meg az emberek, és alig hagyták el a völgyet, ahol nőttek. A petite arvine egy ilyen példa; mindössze 150 hektár terem belőle a Wallisban, magasan fekvő teraszokon, ennek az archaikus szőlőfajtának a tenyészideje rendkívül hosszú, az eredmény pedig körülbelül olyan, amilyet jelenleg akarnak – végtelenül komplex gyümölcs, sós mineralitással alátámasztva, az abszolút fiziológiai érettség kifejeződése, egy édesbor aromás ereje maradékcukor nélkül.
Biodinamikus gazdálkodás, amfórában történő érlelés, a kén messzemenő mellőzése, alig almasavbontás – az az enológiai spektrum, amelyet ezeknek a boroknak a többségénél alkalmaznak, széles, „nem feltétlenül valahogy tanúsított, hanem a lényeg, hogy más legyen”, a közönség reakciója pedig rendkívül eltérő, tudja Erich Wagner: „Vannak emberek, akik az ilyen boroktól kifejezetten agresszívvé válnak”, másrészt viszont extrém egyetértést lát a nagyon fiatal közönségnél, mert az életszemléleti háttér egyszerűen stimmel, „ezek olyan emberek, akik egyszerűen valami mást akarnak inni, mint a klasszikus borok”.
A mencia például, amely Galíciában és Északnyugat-Spanyolország más régióiban eddig világosvörös tömegborokat eredményezett, néhány éve – például Alvario Palacios és Ricardo Pérez által a „Descendientes de J. Palacios” projektben Bierzóban, vagy a Dominio do Bibei a Ribeira Sacrában – fantasztikus egyensúlyú és burgundi finomságú borokká alakul. Vagy a manto negro és a callet, Mallorca két autochton szőlőfajtája, amelyeket eddig elsősorban rozé készítésére sajtoltak, és most – például az Anima Negránál – pompás megkülönböztethetőségű borokat adnak; vagy a mallorcai fehérszőlő-fajta, a prensal blanc, chardonnay-val házasítva körülbelül olyan szép és kihívást jelentő, mint a sziget, amelyen nő; vagy a grolleau, egy öreg, elsősorban a Loire-mentén termesztett szőlőfajta, amely eddig szintén elsősorban valamilyen rozék és pezsgő-alapborok bázisaként szolgált, és egy ideje például Anne-Claude Leflaive az ő kis biodinamikus Clau de Nell borászatában vizsgálja a valódi potenciálját – a gyümölcs, a fűszerek és a föld ízletes-elegáns koncentrációja.
Nyugodtan mondhatnánk, hogy a borvilág jelenleg olyan sokszínű, érdekes és egyedi, mint már régen nem volt. Köszönhetően a fiatal ötleteknek és az öreg szőlőfajtáknak.
Olaszország
Malvasia
Az isztriai malvasia az ősrégi malvasia szőlőfajta számos változatának egyike, amelyet körülbelül 15 évvel ezelőtt fedezett fel újra az új borász-avantgárd Isztriában.
Vitovska
A malvasia és a prosecco-szőlő, a glera keresztezése, egy vad, szögletes bor bőséges savval és szívesen egy adag csersavval.
Teran/Refosco
Ősrégi friuli vörösbor-fajta, amely a Karsztvidéken adja talán a leglenyűgözőbb eredményeit, mély, komplex, és – a feldolgozástól függően – ásványi finomsággal.
Svájc
Petite Arvine
Ősrégi fehér szőlőfajta, amely ma is rendkívül kis mennyiségben létezik a legmagasabban fekvő szőlőterületeken a svájci Wallisban és az Aosta-völgyben. Rendkívül hosszú érési ideje, komplex gyümölcsjátéka és sós jegye jelenleg a sommelier-k egyik kedvenc borává teszi.
Spanyolország
Mencia
Ez a főként Észak-Spanyolországban előforduló vörös szőlőfajta minden, csak nem ritka: jó 11 000 hektár van belőle, azonban a legkisebb részét vinifikálják fajtatisztán vagy akár minőségileg érdekesen. A Ribeira Sacra és Bierzo régiókban azonban ősrégi tőkék állnak, amelyekből pompás borok származnak.
Manto Negro
A callet mellett az egyik autochton vörös szőlőfajta Mallorcán, amely iránt egyre nagyobb érdeklődést mutatnak a spanyol borászok.
Prensal blanc
Rendkívül érdekes, fehér, szintén autochton baleári fajta. Savban gazdag, ásványos, sós, helyben „Moll”-nak is hívják, szívesen házasítják chardonnay-val.
Frankreich
Grolleau
Öreg, erősen visszaszoruló vörös Loire-menti szőlőfajta, amelyre eddig kevés figyelmet fordítottak. A Grolleau rozéba ment, vagy crémant-alapborként használták. Új kezdeményezések mutatják, mire képes még a korán érő szőlőfajta.