Acélkék novemberi égbolt alatt, szokatlanul enyhe hőmérsékletben tartják a piacnapot a délnyugat-franciaországi Peyrehorade kisvárosában. Legalábbis a bennfentesek számára a város bejáratánál lévő transzparens nem hagy kétséget afelől, mivel kereskednek itt: Márciusé au gras, azaz zsírpiac olvasható rajta. A kívülállók számára ez elsőre nem hangzik túl étvágygerjesztőnek.
Hogy pontosan miről is van szó, az csak a vásárcsarnokba belépve derül ki. Odabent a környékbeli gazdák és termelők élő és levágott kacsákat és libákat kínálnak, de számos hús- és belsőségterméket is baromfiból, sertésből és marhából, a legtöbbet vastag liba- vagy kacsazsírba csomagolva. A középkor óta, konkrétan 1354-től léteznek ilyen piacok Franciaország délnyugati részén, Európa utolsó régiójában, ahol a zsíros konzerv ősi hagyományát a mai napig ápolják. „A zsír nagyrészt kacsából származik, mert libát manapság egyre kevesebbet találni errefelé” – mondja Guillemette Barthouil, aki Peyrehorade-ban egy régóta működő konzervgyárat vezet –, „mert a tartásuk és feldolgozásuk sokkal bonyolultabb, mint a kacsáké.” Azonban a piacon forgalmazott kacsák majdnem akkorák, mint a libák.
„Ez azért van” – magyarázza Barthouil –, „mert mulard kacsákról van szó, vagyis arról a fajtáról, amelyet errefelé a leggyakrabban tenyésztenek.”
Nos, a mulard természeténél fogva nagyra nőtt. De ez az a fajta is, amely a legjobban alkalmas a hízlalásra. Amivel méretét és zsírtartalmát a szintén hagyományos, mint vitatott tömés, azaz kényszertáplálás módszerének köszönheti, amelyről egész Délnyugat-Franciaország ismert. És amely a neves Barthouil cég üzleti alapjai közé is tartozik.
Arról, hogy a módszer mennyire vitatott, különösen külföldön, Barthouil konzervgyáros természetesen tud. Sokáig habozott, mielőtt négy évvel ezelőtt átvette volna a szülői üzemet, amelyet nagyapja 1929-ben alapított. Előtte a ma 31 éves nő a piemonti Slow Food Gastronómiai Tudományok Egyetemén tanult, Párizsban mesterdiplomát szerzett élelmiszer-termelési földrajzból, és két évig kutatott René Redzepi koppenhágai Nordic Food Labjában.
Hogy a vörös fürtös fiatal nő a hipszter- és foodie-világban szerzett képzése után végül mégis úgy döntött, hogy átveszi az ósdi konzervgyárat Franciaország egy elhagyatott és érintetlen szegletében, az elsősorban a családi vállalkozás munkamódszerének köszönhető, ahogy állítja. „Egyszerűen maradéktalanul meg vagyok győződve arról, hogy amit itt csinálunk,
az éppolyan minőségi, mint amilyen erkölcsileg vállalható” – mondja magabiztosan.
Ez természetesen merész kijelentés, ha figyelembe vesszük, hogy a baromfik kényszertömése nemcsak az állatvédők körében számít az élelmiszer-termelés egyik leginkább elítélt formájának. Ami azonban Barthouil szerint félreértés, és elsősorban a hízott máj szimbolikus értékéből adódik, amelyet a franciák Foie gras-nak neveznek. „Sokan vannak, akiknek a Foie gras a kíméletlen ínyencség megtestesítője, ami azonban nem felel meg a valóságnak” – biztosít róla Barthouil, és felajánlja a látogatónak, hogy győződjön meg saját szemével arról, milyen is valójában a libák és kacsák sorsa a környéken.
Az út Peyrehorade-ból észak felé vezet, a Gascogne-ban található Chalosse nevű tájon keresztül. Délen feltűnnek a Pireneusok hóval borított csúcsai. Nyugatról egy enyhe szellő sejteti az Atlanti-óceán közelségét. A táj dombos és ritkán lakott. Gyárkémények vagy ipari létesítmények itt nem láthatók, annál több a szántóföld, néhány szarvasmarha, de mindenekelőtt kacsák és néha libák. A madarakat mind a szabad ég alatt tartják, tágas karámokban, amelyekben egy vagy több vízlyuk található. Barthouil megállítja az autót.
„A törvény szerint minden állatnak legalább három-öt négyzetméternyi kifutóval kell rendelkeznie, mi azonban tíz négyzetmétert követelünk meg a beszállítóinktól” – mondja. És valóban, a kereskedelemben kevés olyan csirke vagy akár pulyka lehet, amelynek ennyi helyet biztosítanak. „Ezért tartom kissé képmutatónak, amikor azok az emberek, akik csirke- vagy pulykahúst esznek, olyan vehemensen ellenzik a baromfitartásunkat” – mondja Barthouil.
Ebben természetesen van valami. Azonban a csirkéket és pulykákat nem tömik kényszerből. „Ez nem is menne, mert a libákkal és kacsákkal ellentétben ők nem vándormadarak leszármazottai, és következésképpen nem tudnak zsírtartalékokat felhalmozni” – vág vissza a vállalkozó. Ráadásul a libák és kacsák legalább 14 hétig a legelőn maradnak, és csak életük utolsó két-három hetében kerülnek a hizlalóistállóba, ahol általában még mindig több helyük van, mint a legtöbb csirkének.
Az út folytatódik. A feldolgozó egyik beszállítójához, Marie-Pierre Dulucq farmjára tart. Ő azon mindössze öt tenyésztő egyike a Landes megyében, akik még libákkal dolgoznak. És ő az egyike a szakmában dolgozó kevés nőnek. Közben a nap már alacsonyan jár, és a lankás tájat gazdag őszi színekbe öltözteti. Az egyik dombon fekszik Madame Dulucq farmja. A látogatók érkezése hangos libagágogást vált ki. A tenyésztő, egy magas, karcsú és szívós nő, szintén nem lát problémát a tevékenységében. Sőt, büszkeséget mutat azért, amit tesz. „Ipari tenyésztési módszerekkel mindenesetre semmi köze sincs hozzá” – mondja Dulucq. „Egy év alatt alig 700 libát dolgozok fel, mindegyiket húsz hétig nevelik a legelőn, utána három hétre kerülnek az istállóba.” A libák tehát idősebbek lesznek, mint a kacsák, és tovább is kell őket tömni, méghozzá nem csak kétszer, hanem naponta háromszor. Összességében sokkal nagyobb munkát igényel. Főleg, hogy Madame Dulucq mindezt egyedül végzi, a szezonban tehát naponta háromszor több tucat libát egyenként a lába közé szorít, tölcsért dug a csőrükbe, és egy adag kukoricát ejt a torkukon. „Hol van ebben az állatkínzás?” – kérdezi a tenyésztő, és vonogatja a vállát.
Az istálló több bokszra van osztva. Mindegyikben körülbelül tizenkét liba van. Valójában a tömött madarak is – legalábbis egy laikus számára – minden másnak tűnnek, csak kínzottnak nem. Szemük élénk, csőrük élénk narancssárga, ami a tenyésztő szerint abból a kukoricából származik, amelyet életük utolsó három hetében egész szemekben esznek. Maga a tömés sem tűnik túl zavarónak az állatok számára. Többé-kevésbé készségesen hagyják, hogy egy másodpercre bevezessék a tölcsért, majd gágogva csapkodnak a szárnyukkal. Ennyi az egész. Hogy mit éreznek közben valójában, azt természetesen senki sem tudhatja pontosan.
Az istállólátogatás után jöhet a kóstolás. „A libamáj haladóknak való” – hangsúlyozza Barthouil. Valójában az állaga szemcsésebb, és nem olyan krémes, mint a kacsamájé. Az íze kevésbé gyümölcsös, viszont valamivel kesernyésebb. Az olcsóbb és könnyebben hozzáférhető kacsamáj természetesen olcsóbb is, ezért teszi ki ma a francia összetermelés 98 százalékát.
„Sok fogyasztó, különösen külföldön, ezzel láthatóan nincs tisztában, mindig libamájról beszélnek, pedig az olyan ritka” – mondja Barthouil. Az sem igaz, ahogy gyakran állítják, hogy csak a májat dolgozzák fel, a többi húst pedig kutyatápnak vagy másnak dobják ki. „Éppen ellenkezőleg, szinte minden részt feldolgozunk, a legtöbbjéből confitot készítünk, tehát megfőzzük és saját zsírjában tesszük el befőttesüvegekbe” – biztosít róla a konzervgyáros. Közéjük tartoznak például a combok, a szárnyak és még a zúzák („gésiers”) is, amelyeket Franciaországban szívesen esznek salátán.
Friss áruként forgalmazzák viszont a magas és húsos melleket, amelyeket a franciák „magret”-nek hívnak. És amelyeket Ausztriában is számos étteremben, csemegeüzletben és még szupermarketben is kínálnak. Hogy ezek tömött kacsák mellei, az láthatóan alig tudatosul senkiben. „De hogyan lennének másképp olyan nagyok és húsosak?” – kérdezi Barthouil.
Félnek-e attól, hogy az Európai Unió valamikor betiltaná a kényszertömést? A két nő csak rövid ideig habozik. „Az természetesen lehet, hogy valamikor jön egy tilalom” – mondja Barthouil –, „de pillanatnyilag igazából egészen más gondjaink vannak.” Például a magyar vagy bolgár olcsó konkurencia, ahol a hízott máj termelésére vonatkozó előírások sokkal lazábbak és a bérek alacsonyabbak, mint Franciaországban – mondja a termelő.
Madame Dulucq-nak viszont az okoz gondot, hogy a hatóságok a madárinfluenza és a vadmadarak okozta fertőzésveszély miatt egyre gyakrabban kérdőjelezik meg a szabadtartást, és egyre inkább az istállózott tartáshoz ragaszkodnak. Ez pénzbe kerül. És ellenkezik az elveivel. „Akkor ez már nem az a szakma lenne, amit választottam” – mondja –, „így egyszerűen nem akarom tartani a libáimat.” Majd elnézést kér. Még sok a dolga. Végül is már november van, és így már nincs messze az ünnep, a kacsák és libák – és eddig legalábbis – a májuk főszezonja.
Beszéljünk nyíltan a májról: foie, fegato, higado, ficat, figado...
Nos, természetesen semmi sem érdemes az életben maradásra csak azért, mert hosszú hagyománya van. Mégis érdemes tudni, hogy a libákat már az ókorban is hízlalták. Mivel a kacsákhoz hasonlóan vándormadarak leszármazottai, rendelkeznek azzal a képességgel, hogy zsírtartalékokat halmozzanak fel a vándorlásukhoz. Már az ókori rómaiak is kihasználták az állatok ezt a tulajdonságát, és fügével tömték őket, amiért a máj szó majdnem minden újlatin nyelvben a latin ficus, azaz füge szóból származik (francia: foie, olasz: fegato, spanyol: higado, román: ficat, portugál: figado).
Különösen a közép-európai zsidó konyhában a hízott libák zsírja jelentős zsírforrást jelentett, mivel a sertészsír tilos volt, a vaj csak bizonyos ételekhez volt megengedett, az olívaolaj pedig alig volt elérhető. Ma a kényszertömés az Európai Unió legtöbb államában már nem engedélyezett. A világ legnagyobb termelője messze Franciaország, ahol a confit hagyománya, azaz a hús zsírban való eltétele tartósítás céljából, szintén fennmaradt. A legmagasabb minőségű Foie gras szabadtartású madarakból származik, és nem ipari, hanem kézműves módon állítják elő. Az ára tehát semmiképpen sem lehet túl alacsony.
A hivatalos francia minőségi osztályozások a következők:
Foie gras entier: Egy vagy maximum két darab tiszta libamáj.
Foie gras: Több máj darabjaiból összeállítva.
Bloc de foie gras: Több májat felaprítanak és krémmé emulgeálnak, így egységes íz keletkezik.
Bloc de foie gras avec morceaux: Mint fent, csak a folyamat után még májdarabokat adnak hozzá.
Parfait de foie gras: Májparfé, amely legalább 75%-ban hízott májat tartalmaz.
Mousse de foie gras: Foie gras és más zsiradékok emulziója.
További fogalmak:
Foie gras mi-cuit olyan hízott máj, amelyet alacsony hőmérsékleten főznek, és (nem sterilizált és hűtendő) félig kész konzervként kínálnak.
Magret néven kizárólag a hízott kacsák és libák melleit szabad értékesíteni. Franciaországban semmiképpen sem szabad a Foie gras-t pástétomnak nevezni, ahogy azt például a spanyolok teszik. Ennek megfelelően a Foie gras-t nem is szabad kenyérre kenni, csak ráhelyezni. A pástétomhoz kínált ecetes uborka a Foie gras mellé nem ajánlott.