A-La-Carte

Ez a bizonyos valami (2018/3)

Vannak olyan vendéglők, ahová az ember azért megy, mert jó az étel. Gyakran járunk olyan vendéglőkbe is, ahol az étel nem is annyira fontos. Beszéljünk hát arról a bizonyos valamiről.


Ez a bizonyos valami az, ami eldönti, hogy visszatérünk-e. Természetesen vannak olyan vendéglők, ahová az ember azért megy, mert az étel kivételesen jó. Vagy azért, mert pontosan azt főzik, amit az ember maga is szívesen eszik. Állítólag olyanok is vannak, akik azért mennek étterembe, mert ott nemcsak ételt, hanem „élményt” is kínálnak: valami mást, valami újat, vagy valamit, amit az ember egyszerűen látványosnak talál. És aztán ott vannak természetesen azok az emberek is, akik azért mennek étterembe, ahová mások szerint menni kellene, ahol „illik” megfordulni. Tehát úgymond a vendéglátóhely-látogatás nem annyira az evésről, mint inkább a beszédtémáról szól.

És mégis. A jó étel kellemes légkör nélkül a legkevesebbek számára kielégítő. Emlékszem egy csodálatos halétteremre Észak-Európában, izgalmas kreációk, legfrissebb regionális alapanyagok. Csak éppen: a séf a helyiek asztalainál volt, beszélgetett, magyarázott, ott volt és velük volt. A mi asztalunkra még csak rá sem pillantott. Jönnek-mennek a turisták, svédül sem tudnak, rosszabb esetben még angolul sem. Egyenek, fizessenek, és tűnjenek el. Kiválóan ettünk, és nem tértünk vissza.

Egy egészen más példa. Szardínia, Ferragosto, az őrületnek neve van: egész Olaszország útra kel, hogy a tenger közelében nyaraljon. Ehhez jön még a sok más nyaraló gyerekekkel és nagymamákkal. Egy tengerparti vendéglő Torre delle Stelle településen, már a név is – a Csillagok Tornya – gyönyörű: Restaurant und Pizzeria Palmira. Hogy miért nevezték el a mai Szíria területén található legendás ókori metropoliszról, Palmyráról, nem tudom. Palmyra egy oázisváros volt, talán ehhez van köze, úgymond felüdülés a sivatagban. Talán az ember itt közelebb érzi magát más kontinensekhez, mint máshol Európában. Végül is légvonalban Afrikába majdnem feleakkora az út, mint Rómába. A Palmira-ban mindenesetre tudnak főzni. Csodálatos szárd különlegességek és sajátosságok, a kagylós fregolától a sült tengeri rózsáig. És tudnak csúcsminőségű pizzát. A desszertek pedig valóban házi készítésűek. Sikerül nekik elég sok embert egyidejűleg boldoggá tenniük. Mert ez a vendéglő szinte mindenkinek megfelel. És mert még Ferragosto idején is egy rendkívül professzionális higgadtságot fejlesztettek ki. Jelentős számú pincér folyamatos, gyors
mozgásban, de senki sem rohan. És senki sem néz komoran. Közben, tulajdonképpen mindenhol, a séf, Fabrizio. Mindegy, hogy egyedül ülsz ott, barátokkal vagy nagycsaláddal, mindig az az érzésed, hogy szívesen látnak.

És akkor a végső katasztrófa. Bár Szardínián nyáron szinte soha nincs rossz idő, ezúttal más volt a helyzet. A Palmira a Ferragosto-héten természetesen az utolsó helyig lefoglalva: bent, a lugas alatt és a szabadban is. Este felé megérkezett az eső, és maradt is. A mintegy száz ember, akik a szabadtéri asztalokra foglaltak, szintén ott volt. Egy angol csoport úgy döntött, hogy az eső ellenére is a teraszon eszik. Esernyőkkel, napernyőkkel és a brit időjárás-kezelési stílussal. Azt az asztalt választották, amelyik a legmesszebb volt a tetőtől. Abban a reményben, hogy a telekhatáron álló fa is felfog valamit a nedvességből. Nemcsak ők, a pincérek is eláztak. A többi vendéget többé-kevésbé összezsúfolták. Amint egy asztal felszabadult, villámgyorsan újra megterítették, és következtek a következő vendégek. Néhány kinti asztalt betoltak a lugas alá. Aki pedig várakozott, az a csatlakozó bárban zsúfolódott össze. „Őrület” – súgta oda nekem Daniele, a főpincér, és nevetett. Egészen biztosan számomra is hamarosan felszabadul egy asztal. Amúgy is jól szórakoztam. Profik a káosz ellen, izgalmas mérkőzés. És a legmeglepőbb: senki sem zsörtölődött vagy panaszkodott, legyen szó olaszokról, szárdokról, oroszokról, németekről vagy franciákról. És ha valaki a Palmira csapatából mégis sóhajtott, azt úgy tette, hogy senki sem vette észre. Még nekem is azt az érzést közvetítették, hogy továbbra is szívesen látnak, szívesen terítenek meg, szolgálnak fel, adnak tanácsot, ajánlanak ételeket, amilyen gyorsan csak lehet. Néha egy nevetéssel és drámaian az ég felé emelt karokkal. A moscardini alla diavola pedig nagyszerű volt, mint mindig.

Abban a ritka helyzetben voltam, hogy egyedül utaztam. Ilyenkor az embernek több ideje van gondolkodni. És egy kis távolságtartás az otthoni konyhai őrülettől sem árt. Mennyit számít a hangulat? Természetesen egy vidám vendéglőt rossz konyhával csak azok fogják értékelni, akik keveset értenek az ételhez. Vagy azok, akiknek a vidámság többet jelent.

Tulajdonképpen hasonló, mint a romantika témája. Gyakran kérdeztem már magamtól, miért olyan sikeresek a gyertyafényes vacsorák a gyakran nagyon középszerű kulináris élmény ellenére is. Tulajdonképpen logikus. Néha tényleg fontosabb valami más, mint az étel. Eltekintve attól, hogy léteznek kacsintós keverékek is. Egyszer Máltán, egy olyan vendéglőben, amely a töltött tintahalakon kívül nem volt figyelemre méltó. A főpincér odajön egy nagy gyertyával, meggyújtja és az asztalra teszi: „More romantic”, volt a megjegyzése, mielőtt eltűnt. Fogalmam sincs, hogy a tonhal átsült-e. Azt hiszem, igen. Megmaradt a fény és a mondás.

És amúgy is. Természetesen a fény és a berendezés is szerepet játszik, amikor a hangulatról van szó. Bár az ízlések különbözőek. Egyesek inkább az egyszerűt kedvelik, mások a menőt, megint mások pedig szeretik a csipketerítőket. De ami dönt, az ismét emberekkel és nem anyaggal kapcsolatos: a személyes kézjegy. Vannak jól megcsinált éttermek, amelyekből hiányzik minden atmoszféra. Mert egyszerűen csak „megcsinálták” őket. Nincs semmi bajom a belsőépítészekkel. De ha a vendéglős, az étteremvezető vagy bárki, aki felelősnek érzi magát a vendégekért, nem visz be semmi egyedit, nem kelti azt az érzést, mintha szívesen szolgálna fel itt jó ételeket és italokat, akkor az személytelen marad. Nem kell emiatt mindennek telezsúfolva lennie saját emlék-, talált és kiállítási tárgyakkal. És most (mégis) nem a Buchingerről mesélek, sőt még csak nem is az (amúgy) ezért legendás Marchfelderhofról, hanem egy berlini ellenpéldáról: török halétterem a Stadtbahn-ívek alatt, egy hal kereskedésből jött létre, eleinte illegálisan működtetett konyhával, ma már a város egyik titkos tippje. A tulajdonos minden üveglap alatt, minden falon és még a mennyezetről lógva is kiállította a vendégek köszönőleveleit és elragadtatott nyilatkozatait. És passzol. Nemcsak azért, mert az étel valóban jó, hanem azért, mert így, ebben a tömegben van benne a vicc. Annyira szürreális, mint maga a helyszín. A háttérben többnyire futball megy, egy régi tévén elég magasan, törökül. Vannak a hangosításnak olyan fajtái is, amelyek bizonyos helyeken logikusak és nem jelentenek problémát.

Mások úgy vélik, a hangulatot zene segítségével kell emelni. Ahogy az áruházakban még mindig azt hiszik, hogy az emberek többet vásárolnak, ha zene szól a háttérben. Engem mindenesetre sem nem tesz nyugodtabbá, sem vásárlókedvűbbé az áruházi zene. Természetesen egy kellemes olasz zene egy kellemes olasz vendéglőben adhat egy kis olasz hangulatot. Feltéve, hogy az embernek erre szüksége van. És véletlenül ugyanaz a zenei ízlése, mint a programozónak. Én Paolo Conte mellett voksolnék, de halkan. És természetesen egy szép bécsi városi étterem klasszikus konyhával talán pontokat szerezhet ügyesen alkalmazott klasszikus zenével. Hacsak az ember nem részesíti előnyben a beszélgetéseket és egy harmonikus vendéglő hangzását. Vagy ha az ember zenész, mint egy barátunk. Ő háromszorosan szenved: először is nem szereti a rossz felvételeket, másodszor úgy gondolja, hogy a jó zenére több figyelmet kellene fordítani, harmadszor pedig nem akarja, hogy elvonják a figyelmét a jó ételektől.

A Buchingernél mi, a berendezés ellenére, lemondunk a zenei aláfestésről. Az, ha van is, a nyitvatartási időn kívül történik. Mégpedig akkor, amikor a nagy mester késő éjszaka beteszi a karácsonyi dalokat tartalmazó CD-jét. A konyhai csapatunk máskor sosem takarít ilyen gyorsan. Ez az egyetlen esély arra, hogy elmeneküljünk ez elől a csilingelés elől. A zene a Buchingernél amúgy is valószínűleg örökös vitatéma lenne. Főleg közte és köztem. Konyhai szempontból ő egy nagy és elérhetetlen példakép. Zenei ízlés szempontjából kevésbé.

Cserébe viszont egyetértünk abban, mi a hangulatgyilkosok legklasszikusabbja egy vendéglőben. Már rögtön az elején megtörténik. Amikor az ajtóban egy főpincér kiterpeszkedik, ránéz egy listára, és anélkül, hogy megkérdezné a nevet, azonnal odavakkantja: „Foglalt asztalt?” Vannak felszolgálók, akik tökéletesen képesek arra, hogy a vendégben azt az érzést keltsék, mintha csak be akarna somfordálni. Hogy egyáltalán nem készült fel erre a látogatásra. Hogy nem tudja értékelni sem őket, sem az egész helyet. Hogy amúgy is hozzá nem értő, és itt mindenképpen rossz helyen jár.

Bár természetesen létezik a zsémbes vendéglős is. A kocsma a vendéglősért, a vendéglő a vendégért van – tartja egy régi mondás. Egyesek még büszkék is arra, hogy barátságtalanok a vendégekkel. Talán néha összetévesztik a fesztelen vendégszeretetet a nyalizós behízelgéssel. Számomra egyébként egy olyan hangulatgyilkos, amely (majdnem) még a zsémbes pincéreket és vendéglősöket is felülmúlja. Itt is a közelség és a távolságtartás, az üzleti és a szerelmi viszony közötti játékról van szó. Egyébként mindkét oldalon. „Nem akarom látni, hogyan izzadnak a konyhában” – közölte egy kiváló vendég Buchingerrel régebben. Nem azért, mintha ignoráns lett volna a konyha kihívásaival szemben. Hanem azért, mert értékelni és élvezni akarja munkájuk eredményét. És neki ez elég. Persze az is kedves lehet, ha valaki érdeklődik az iránt, ami a szépen megterített tányér előtt van. De ez az „mindenhol-és-élőben-jelen-kell-lenni” kényszer eléggé idegesítő tud lenni. Nem vagyok kiállítási tárgy, szakács vagyok. Itt nem show-ról és csinálmányról van szó, hanem a csinálásról. Hm. Mindig lazának maradni, a konyhában is... az jót tesz.

Nem, ez jó. Úgymond vidám higgadtság még az őrületben is. Ez legalább egy olyan cél, amiért érdemes közeledni. Mert főzni, vendégül látni és enni a világ legszebb mellékes dolgai közé tartozik. Feltéve, ha széppé tesszük őket.

Eva Rossmann újságíró volt, mielőtt a Mira-Valensky-krimikkel bestsellerszerzővé vált. Emellett szakácsként dolgozik Manfred Buchinger Zur Alten Schule nevű vendéglőjében.

A HÁLÓN
Eva Rossmanntól.
Kamu, tények, adatlopás és kiberháború. Mi az igazság? Kiben bízhat még az ember? Meghal az olasz csemegeáruk sikeres importőre. A neten pletykák terjedtek, miszerint a csőd szélén állt, és a pénzét illegális menekültekkel és kábítószer-kereskedelemmel kereste. Mira Valensky Bécs, Stuttgart és Szardínia között keresi a valóságot. Ezúttal is főznek – főleg szárd ételeket...

Folio Verlag; kötött,
kb. 288 o., ár N/A/I: 22 €,-
ISBN 978-3-85256-752-5
ISBN E-könyv 978-3-99037-081-0

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!