Létezik a kulináris exkluzivitásnak egy olyan formája, amely még a Noma & Co ülésrendjét is háttérbe szorítja. Olyan, amelyhez nem kellenek sarkköri szigetekre tett hosszú utazások, sem egy egész wagyu-csorda árának megfelelő jegyárak, és amely online étlap vagy digitális foglalási rendszer nélkül is működik. Még a szakács neve is sok esetben államtitok. A legtöbb próbálkozás, hogy az ember egy nagykövetségi terített asztalnál ülhessen, kudarcra van ítélve. Ha nem diplomata gyermeke vagy, vagy nem ismersz olyat, aki ismer valakit, aki tizenöt éve megismerkedett a leendő nagykövetnővel az Interrail utazása során – peched van. Bár semmi sem igaz ránk ezek közül, fáradhatatlan ambícióval vágtunk neki ennek a kihívásnak. Tucatnyi e-mail, telefonhívás és Instagram-üzenet – ami gyakran a legalacsonyabb küszöbű kapcsolattartási forma – kellett ahhoz, hogy végül két ultraexkluzív meghívó landoljon a digitális postaládánkban. Az eredeti terv, hogy összehasonlítsuk a berlini osztrák nagykövetséget a bécsi némettel, meghiúsult, mivel utóbbi nem foglalkoztat saját szakácsot – a szerző honfitársai nevében szégyenkezve hajtja le a fejét. Egy újabb kutatás végén arra a felismerésre jutottunk, hogy a nagykövetségi kulináris koncepciójukra ugyanaz vonatkozik, mint a Billy-polcokra: a svédekre lehet számítani. De kezdjük az elején.
Az alátéttányér: Wiener Werkstätte. A levesestányér: Ikea. „Mit lehet tenni” – sóhajt az osztrák nagykövet – „Luci ragaszkodik hozzá.” Amihez még ragaszkodik, az a határok nélküli gondolkodás. Schnitzel helyett tacók, thai curry és tonkatsu kerül terítékre, de néha burgonyás-véres hurkás pite is. Hét éve áll Lucas Huemer az ausztriai nagykövetség berlini konyhájának élén. Egy munka szolgálati lakással, gasztronómiai mércével mérve álomszerű munkaidővel és változatos vendégekkel. Legalább ketten mindig az asztalnál ülnek: Michael Linhart, aki 2021-ben rövid ideig külügyminiszter is volt, ma nagykövet, és burgenlandi származású felesége, Silvia. Ezen a napsütéses kora nyári napon mi vagyunk a vendégeik.
Néhány órával korábban a túlméretezett nagykövetségi konyhában szó sincs állami komolyságról, sokkal inkább lazaság uralkodik. A hűtőszekrényen egy „Dog Food” feliratú cetli virít, a gáztűzhely mellett egy osztrákpiros Kitchen Aid áll. A magányosan dolgozó szakácsnak néha jobban jönne az emberi segítség, mint a technikai eszközök, másrészt így szabad keze van a zeneválasztás terén is, amely a West-Coast hip-hoptól az oszmán folklórig terjed. Huemer lábán narancssárga zokni és fekete klumpa van, a rövid ujjú szakácskabátja nem törődik a foltokkal. Számtalan tetoválásával – kanadai származású párja tetoválóművész – és kefével formára igazított rozmár-bajszával a 38 éves férfi a megtestesült Instagram-szakács. De szó sincs linzi szeletről: olyan gyorsan aprítja a sárgarépát a japán késsel, ahogy ontja magából a történeteket. Pékcsalád fiaként hamar a konyha felé vette az irányt, előbb szállodai iskola és sorkatonai szolgálat, majd a Stanglwirt következett. Helikopterrel szállított burrata volt ott, és valószínűleg Ausztria legpazarlóbb heringsaláta-költségvetése, a tiszta Kitzbühel-őrület. Roland Hubernél a kremsi Kloster Undban töltött idő után rövid ideig egy San Franciscó-i grillétteremben kötött ki, majd – a „király hálózatának” köszönhetően – a bécsi Mochi-ban.
Berlin calling: Öt évvel később onnan költözött a német fővárosba azzal a tervvel, hogy besegít a másik vad Lukasnak, vezetéknevén Mraznak a Cordobarban. Aztán hirtelen a nagykövetség akarta őt. Miért ne, gondolta a linzi születésű szakács, és igencsak elcsodálkozott, amikor elődje bőrnadrágban vette át őt a repülőtéren.
Bőrnadrág, azaz osztrák népi konyha – tette kezdettől fogva egyértelművé –, nála nincs, még akkor sem, ha főleg a német nagykövetségi vendégek rutinosan a bécsi szeletre és a sajtos nokedlire ácsingóznak. A belsőségek, mint a savanyú vese, már inkább, azok ízlenek Linhart úrnak is. Huemer ma Caesar-saláta finger food variációt készít: mini fejes saláta szíveket medvehagymával és pirított hagymamorzsával, ezen kívül karalábétekercseket, amelyeket most sügértatárral és északi-tengeri garnélával tölt meg. Aztán következik az aranydurbincs filézése, amelyet három napig érlelt, „dry aged”, ahogy az Instagram-nyelven mondják.
Bár a beszerzésnél szabad keze van, alig költ luxustermékekre, „azzal minden hülye tud főzni.” Hozzávalóitól eltérően vendégeit sajnos nem ő választja meg. A Strache-delegációnak nem akart főzni, de muszáj volt. Török büfé volt a vége, „azt nagyon bírták.” Egy másik emlékben nagy mennyiségű csicsóka szerepel, a részletek titoktartási kötelezettség alá esnek. Heinz Fischer, Josef Hader, Ban Ki Mun és az a német püspök, aki a mai napig Huemer báránymártásáról áradozik, kellemes vendégek voltak. Csak kár, hogy mindenki mindig olyan könnyen elégedett. A kényelmes munka egyetlen árnyoldala: hiányzik a kollégák kritikája. Tizenkettő előtt nem sokkal berohan a nagykövet felesége teniszruhában, alma-birs lével a kezében és a csodálatos berlini Albatross pékség kovászos kenyerével. Amíg átöltözik, Huemer egy kagyló-nage-t kever ki, amelynek ízmélysége a szandáljából is kiforgatja az embert.
Mielőtt az asztalhoz ülnénk, a vorarlbergi származású nagykövet rövid épületbejárást ajánl. Hogy a 2001-ben a Tiergarten mellett épült épületben a nagy Hans Hollein munkálkodott, azt a vakmerő geometriák, a piros autófesték-részletek, egy vásári fényekkel villogó mennyezeti lámpa és az a jellegzetes színű Bösendorfer zongora árulja el, amelyen a nagykövet felügyelet nélkül szokott játszani. Az előcsarnokban egy csocsóasztal áll, nem messze egy Karajan-büszt, a Kokoschka-kárpit pedig a Salzburgi Ünnepi Játékok függönyét idézi. Viszonylag visszafogottnak tűnik az emeleten található étkező, török gyermekbölcsővel és a vorarlbergi festő, Franz Gassner képeivel. Asztali díszként Biedermeier Augarten-porcelánfigurák szolgálnak, amelyek kiegészítése egy ideje lázban tartja a nagykövet feleségét; tippeket örömmel fogadnak.
Félórás késéssel, ami itt senkit sem hoz ki a sodrából, kezdődik az ebéd. A kenyérhez lazán a tányérra kent napraforgóvajat Huemer túl sósnak találja, mi tökéletesnek. Színes répák következnek mustárkaviárral és „Kracher”-redukcióval („az előbb találtam a hűtőben, el kellett használni”), majd a fejes saláta falatkák. Mire a salátát elfogyasztjuk, minden formalitás elszállt, ami később abban mutatkozik meg, hogy a főétel maradékát az asztal közepére teszik, szabad fogyasztásra. A köztes fogásként felszolgált hideg karalábétekercsek egy fűzöld alma-zellerszár lében úsznak, amiben egyedül az alkotója talál kifogásolnivalót („valójában az olajnak különböző zöld árnyalatúnak kellett volna lennie”). A ropogósra sült aranydurbinccsal a sárgarépa-kockák és a kagylók boldog koalíciót alkotnak.
Boldog nagykövetségi vendégek vagyunk, akik egy olyan menüt élvezhetünk, amely egyszerre precízen elkészített, őrülten kreatív és – egy német szövetségi kifejezéssel élve – kifejezetten ízletes. Az ausztriai nagykövetség Berlinben a jó ízlés enklávéja egy olyan országban, amelyre nemcsak Huemer mondja, hogy „nulla étkezési kultúrája van”. A következő „Burnt Basque” sajttortánál, amely az egyik bizonyára „150-szer sütött” signature desszertje, különösen a könnyű sós utóíz és a tökéletesen lágy állag tetszik, mellé pisztáciamousse-os Pavlova és művészien faragott eper jár. Ja, a német vendég szereti a császármorzsát? Akkor majd a következő látogatásnál. A gyomrot az utolsó franciaországi útjukról származó Marc-de-Champagne trüffel zárja, stílszerűen a Wiener Werkstätte porcelánján tálalva. A nagykövet sóhajt: a jó Augarten-porcelánnak, amelyre az épületbejárásunk során egy pillantást vethettünk, ma is a szekrényben kellett maradnia. Lucas egyszerűen rajong a svéd tömegcikkekért.
Quinoagolyók és gravlax lazac
a svéd-osztrák kapcsolatokért
Az Ikea-ország kirendeltségében viszont a legfinomabb Rörstrand-porcelánnal van terítve az asztal. III. Gusztáv király a 18. században készíttette a Gripsholm-kastély számára. Kizárólag svéd nagykövetségeken használják, mint abban az impozáns épületben a bécsi Liechtensteinparkkal szemben, amely második exkluzív ebédünk helyszíne. Az 1870-es években Ludwig Tischler által épített lakópalotában 1928 óta működik a svéd nagykövetség. Nyikorgó parketta, méter magas mennyezet és felezett tükrök, amelyek arra az időre utalnak, amikor bizonyos méret felett külön adót vetettek ki rájuk: Azt a hétszentségit! A fényárban úszó étkezőteremben a fél parlament elférne. Rózsaszín tulipánok virítanak, svéd-osztrák zászlócskák lengedeznek.
Itt nem egy, hanem két szakács dolgozik. Anders Wigh Oslóból származik, egy karcsú, huncut ötvenes éveiben járó férfi, akinek mandulatorta-fehér szakácskabátjára a neve van hímezve. Munkáját a Fülöp-szigeteki Marissa Uchi-Svoboda segíti, aki korábban André Heller privát szakácsa volt. „Feladataink itt nagyon sokrétűek” – magyarázza Wigh angolul. „Elvileg minden nap újra kell találnunk a kereket.” Sok vendég rendszeresen jár ide. „Az állandó siker a quinoagolyónk, és a gravlax lazacunkat is imádják az emberek, de azt csak advent idején készítünk.” Minden házi készítésű, a kenyértől a desszertekig. Az öt éve összeszokott csapat ugyanolyan jól kezeli az újságíró-delegációkat, mint a Luzia-ünnep 900 vendégét, méghozzá egy olyan konyhában, amely ötször kisebb, mint Lucas Huemeré. Aznap szerencsére mérsékelt a munkamennyiség, hiszen rajtunk kívül csak a fotós, egy sajtós hölgy és a nagykövetnő ül az asztalnál, egy elegáns nő térdig érő szoknyában és félhosszú hajjal. Lelkesen mutat rá arra, hogy a bor a poharában majdnem ugyanúgy hívják, mint őt. Bemutatom: Annika Markovic. „Bárcsak az én borászatunk lenne!”
Öröm vele beszélgetni a híres jéghotellről, egy gondosan áthelyezett bányászvárosról vagy hazája kulináris szokásairól. Svédországban – tanuljuk meg – a kenyér a maláta vagy méz hozzáadása miatt mindig enyhén édeskés. Ez igaz a ropogós kenyérre is, amit a nagykövetnő szabadnapjain szívesen süt saját maga. Ennek ellentéteként a svéd egyház által importált tökéletesen sós vaj szolgál. Következik egy mélyzöld medvehagymaleves, amelynek leveleit a konyhai csapat aznap reggel saját kezűleg gyűjtötte a nagykövetség kertjében. Igazán tavaszi fogás a következő, szépen tálalt rizottó pácolt spárgával, gyermekláncfűlevél-pestóval, hagymaszállal és tökmaggal. Észrevették? A menü teljesen vegetáriánus, nemcsak azért, mert a háziasszony maga is kerüli a húst, hanem azért is, mert állást akar foglalni. „Hazám sok klasszikusa gond nélkül vegetarizálható, például a hús helyett gombával töltött gombócok” – mondja Markovic. Nyugodtan meg lehet tenni, végül is már az Ikeában is van vegán húsgolyó. Bécsi vendéglőkben viszont jelentős lemaradást lát. Egyébként is megalapozott véleménye van választott hazája gasztronómiai kínálatáról: a kenyeret a legjobb az Öfferltől venni, vagy a levendulás-rozsos kenyeret a Steirereckben. A nemrég nyílt Hemma étterem látogatása még várat magára.
Svédcsemege? Nem, az ibolyasorbet mellé, amelyhez mintegy 6000 kézzel gyűjtött virág szükséges, egy csokis-medvecukros sütemény jár, csokoládé morzsával és virágokkal. Hogy ehetőek, az passzol az itt uralkodó „No-Food-Waste” filozófiához. A fonnyadt saláta – jelenti büszkén Anders Wigh – levesbe kerül, kapor helyett édesköményzöld szolgál frissítő feltétként, a ropogós kenyeret pedig – komolyan – kávézaccal dúsítják. Az esetleges rizottómaradékból arancinit gyúrnak. Ma azonban semmi sem marad a királyi porcelánon.
Sokan irigyelnek minket, gasztroujságírókat a munkánkért. Politikai missziónk lezárulta után elmondhatjuk: a nagykövetlétnek is vannak előnyei, végül is a vendégek fogadása és megvendégelése az alapfeladatok közé tartozik. Üres gyomorral nehéz kormányozni, és az is biztos, hogy az evés nyelve univerzális. Éljen a jó ízlés diktatúrája! Így a svéd-osztrák csúcstalálkozó után már csak az a halk sajnálkozás marad, hogy ezek az alkalmak nem megismételhetőek. Bár: a császármorzsa még hátravan. —



„Minden házi készítésű, a kenyértől a desszertekig.”

