A-La-Carte

Egy indulás, egy búcsú (2008/4)

Alighogy becsukódik egy konyhaajtó, már ki is nyílik egy másik. Úton a vendéglátás nyugtalan világában.


Egy indulás, egy búcsú

Eva Rossman szövege Illusztráció: Peter Zolly
Még pontosan emlékszem: a kettes asztalnál ültek. Egy nagyon szőke hajú nő és egy lány, tulajdonképpen egy gyerek, aki nem beszélt. Hosszú, világosbarna haját előnytelenül összefogták, mintha fogságban lenne. A tekintetét lesütötte. Buchinger velük szemben ült, és azt mesélte, amit mindig el szokott mondani, ha egy lehetséges tanonci állásról van szó. Megerőltető munkáról beszélt, kitartásról, örömről és csapatmunkáról. Hirtelen ránézett a lányra és megkérdezte: „Mi van? Te magad akarsz szakács lenni, vagy inkább az anyukád akarja?” A lány felemelte a fejét, mintha nőtt volna, majdnem akkorára, mint a másik kettő az asztalnál, és olyan hangosan, hogy én is jól hallhattam, azt mondta: „Ezt én akarom.”
Több mint négy éve volt. A visszahúzódó gyerekből egy szép fiatal nő lett, aki nemcsak szakmailag tudja, mit akar. Nemrég kezet fogott velünk, elmosolyodott, természetesen kapcsolatban maradunk, mondta. Előtte persze sok köszönet tőle, dicséret tőlünk, és elérzékenyülés. Kint volt már a vendéglő ajtaján, és csak ott kezdett el búcsúkönnyeket hullatni Christinával, aki most elvesztette a főzőtársát.
A búcsúzás persze minden szakmában előfordul. De ha az ember hosszú órákon át együtt izzad, és azért küzd, hogy minden jól, időben, különlegesen, Buchinger-módra, forrón vagy épp hidegen, édesen vagy fűszeresen kerüljön a vendégek elé, akkor egy olyan különleges közösségi érzés alakul ki, amilyennel másutt nem találkoztam. Sem jogászként a Szövetségi Kancellári Hivatalban, sem újságíróként, és főleg nem íróként, de ott az ember amúgy is inkább „magányos lovas” a szakmája miatt – valószínűleg ezért is főzök még mindig olyan szívesen. A főzés csapatmunka, ez nem duma. Nincs olyan szakács, aki ezt még nem értette meg, és folyamatosan ízletes ételeket tudna készíteni. A főzés pedig vándormunka, különösen a fiataljaink számára. Buchinger mindig is mondta, a tanoncidő után mindenkinek el kell mennie, máshova, mást megismerni, új tapasztalatokat gyűjteni. Amikor Sladjana tizenöt-tizenhat éves volt, rémülten nézett rá nagy szemeivel, lesütötte a tekintetét, és dolgozott tovább. Amikor tizenkilenc éves lett, Sladjana elmondta Buchingernek, hogy akkor most elmegy. Már próbasütött egy helyen. Egy kifejezetten jó bécsi étteremben, olyan helyen, ahol én is főznék és tanulnék, ha nem lennék már kicsit túl a vándorláson, ha nem kötődnék annyira a Weinviertelben lévő őrült „éttermünkhöz a világ végén”, és ha lenne egyáltalán időm főzni (ezt a „nincs időm” dolgot csak az „Alte Schule” kedvéért iktatom be).
Buchinger, a sokéves prédikációi ellenére, egyáltalán nem volt elragadtatva attól, hogy „a mi” lányunk elmegy. Persze, több mint jól jönne nekünk. Rengeteget tanult. De valószínűleg nem csak erről volt szó. Láttuk felnőni. Bár az elején: bevallom, rögtön megkedveltem. De istenem, de lassú volt! Alighogy jött egy kis stressz, olyan érzésed volt, mintha a kezei lassított felvételben forgatnák a salátát. Mi lesz belőle? Hogy tanítsam meg gyorsaságra, ami az egyik legfontosabb dolog minden professzionális konyhában? Vagy önbizalomra? Ráadásul két – fiú – tanonc volt ott a legnehezebb kamaszkorukban, akik annyira piszkálták, hogy néha könnyekre fakadt. Szóljak vagy ne? Buchinger szerint csak a kemények érvényesülnek, legalábbis amíg bizonyos határokat nem lépnek át. Én inkább arra hajlottam volna, hogy mindkét kamasz fiúnak a fejére koppintsak, de ez egyrészt nem megengedett, másrészt sokkal jobban el tudom képzelni, mint hogy tényleg megtegyem. Lehet, hogy köze van a másik életemhez, mint krimiíró. Aztán ott volt Sladjana kezdete a szervizben. Walter egy kiváló pincér, egy főpincér, aki tud flambírozni az asztalnál, és pontosan tudja, melyik bonyolult evőeszköz miért, hogyan és hol fekszik. Nagyon jó oktató is. De: nem bírja azokat, akik még semmit sem tudnak, és úgy viselkednek, mintha soha nem is tanulnának meg semmit, horkant és panaszkodik, és valahogy meg is lehet érteni. De amikor egyszer Sladjanáról azt mondta: „Az a nagy fenekű...”, akkor szinte az én hátsómba vágtam bele. Az én fiatalkoromban is azt mondták rám, finoman szólva, hogy kifejezett hátsóval rendelkezem, ami nem volt különösebben vicces nekünk, tizenhat és hatvan év közötti csajoknak. Aztán nem telt el két hét, és senki sem tudja, hogyan, mikor és miért, Sladjana nemcsak barátságos és szolgálatkész volt, hanem gyors és ügyes is, amúgy is jó volt ránézni (minden oldalról), és amikor Buchinger vissza akarta hozni a konyhába, a mi Walterünk ellenkezett. Alighogy lett egy igazi segítsége, alighogy elkezdte megtanítani pár dologra, a napsugara megint el akar menni tőle.
Éveken át együtt ünnepeltük a szilvesztert. A nagy szilveszteri menü kint, a vendégek vidáman, Buchinger vendéglős családja még vidámabban, koccintottunk. És amikor Walter új napsugara – aki egyébként hozzám hasonlóan január 1-jén született – 18 éves lett, egy igazi Bécsi Filharmonikus éjféli szerenádot adott neki. A Schmiedingerek a kedvenc és törzsvendégeink közé tartoznak, és szilveszterkor a nyugdíjas művész-ütőhangszeres szívesen magával hozza a trombitáját. (Nyáron paradicsomot termeszt nekünk, és amikor szalmakalapban, kertészruhában trágyázza a pompás növényeit, az időnként irritációt okozhat a filharmónia-bérlettel rendelkező vendégekben...) Sladjana mindenesetre mosolygott, és azt mondta, ez nálunk, ez valami egészen különleges.
És mennyire izgultunk a szakácsvizsga előtt. Mindannyian tudtuk, simán megcsinálja, de mi a biztos? Aztán az SMS Buchingernek. Először egy olyan, mintha minden balul sült volna el. Aztán egy szárnyaló a helyesbítéssel: nem bukott meg, hanem kitüntetéssel végzett! És egy ilyen megy el tőlünk. Az, akire számíthattam. Hm. Menjen el, menjen a saját útján, haladjon tovább. Izgatott volt, az első lépés kifelé, egy új konyha, olyan, ahol sok minden másképp működik. Új kollégák. Hogy fog menni? Sikerülni fog? Szeretni fogják? De először egy hét szabadság, aztán... a hatalmas csalódás. Az állásból nem lesz semmi. Adótanácsadó. Tudatta a tulajdonossal, hogy nem vehet fel senkit, sőt, ellenkezőleg, el kell bocsátania néhány embert. Az idők a bécsi elit vendéglátásnak sem lesznek jobbak. Vigyázni kell, hogy a személyi költségek ne szaladjanak el. Időben. Eljött hozzánk, szomorúan elmondta, azonnal maradhatott volna, tisztán önérdekből, sürgősen szükségünk lett volna rá, de ő segített, amikor fontos volt, egyébként pedig azonnal körülnézett a következő állás után. Tényleg odafigyelt Buchingerre. „Két héten belül lesz egyem”, mondta nekem, és felemelte az állát. Már nyoma sem volt annak a félénk gyereknek a kettes asztalnál. És bosszantó módon másfél hete nincs itt, és azt sem tudom, melyik munkát választja. Csak azt tudom, hogy több is van, amiből választhat. Enni mindig fognak, még akkor is, ha a virtuális pénzvilág szappanbuborékai kipukkadnak (kit lephet ez meg olyan csillogó dolgoknál, amelyek kilencvenkilenc százalékban levegőből állnak?).
De miközben még Sladjanánk távozásán gondolkodom, és azon tűnődöm, hány volt tanonc vág neki ennek az útnak, drukkolok nekik, hogy készek legyenek sokat és sok mindent tanulni, hogy ne hagyják magukat elriasztani, hogy szívósak legyenek, legyen bátorságuk, örömük és új barátaik, szembejön velem egy egészen másfajta gasztronómiai búcsútörténet: ha létezne, a korábbi Szovjetunió „a munka hőseihez” hasonlóan egy „sous-chefek hőse” díj, akkor ő azzá vált volna. Ismert, de nem sztár. Mindig a konyhafőnökök árnyékában. 34 év egy luxusszálloda konyháján. Ő volt az, aki az utolsó években, amikor a konyhafőnökök egymásnak adták a kilincset, gyakran irányította a napi üzletmenetet. Ő volt az, aki a tanoncok képzéséért, olyan kényes dolgokért, mint a biztonság és a HACCP (ez a minőségbiztosítási és kockázatcsökkentési program, amelyet az amerikai űrkutatásban fejlesztettek ki, és ami végül oda vezetett, hogy már senki sem repülhet a Holdra, mert tényleg rájöttek, hogy túl sok a kockázat) volt a felelős. Ugyanolyan jól teljesített az esti gálákon, mint a reggeli büféknél, mindig lojális volt, sőt messze több, az önfeláldozásig; egyszer, a sok túlóra és különleges bevetés után összeesett a konyhában, és még emiatt is szégyellte magát. Most pedig ennek a sous-chefek sous-chefjének, akire legfeljebb azt lehet felróni, hogy nem volt elég agresszív, nem elég magabiztos, nem elég ambiciózus ahhoz, hogy időben konyhafőnökké váljon, megköszönik a munkáját. Négy év múlva amúgy is nyugdíjba ment volna. De addig nem akartak várni. A konyhafőnök, az egyik arctalan nemzetközi menedzserek (a vándorcirkusz egy egészen más fajtája) által importált névtelen, akik nyomtalanul tűnnek el (és akiknek a továbbállása miatt senki sem aggódik), célzottan mobbingolta, addig, amíg az amúgy is sokat tűrő ember maga nem akart felmondani. Most közös megegyezéses felmondást helyeznek kilátásba neki. Milyen kedves. A vendéglátásban is vannak már gazdasági elfajulási rendszerek, amelyekben a számok és az állítólag szükséges gyilkos allűrök miatt elfelejtik, ki viseli őket: mégpedig olyanok, mint a barátom, Pepi, akit Hansnak vagy Franznak is hívhatnának, aki chef de rang vagy főpincér is lehetett volna. Számolni tudni fontos, ezt minden jó vendéglős tudja. De a mi Sladjanánknak (és a többieknek, akik fiatalon, jó kedvvel és ambiciózusan kezdik a szakmájukat) azt kívánom, hogy emberként, személyiségként vegyék őket észre. A többi majd megoldódik. Ha az ember csak elindul a gasztronómia kalandjába.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!