Egyfajta konyha-laboratóriumi tér az altonai Kaviar Import Haus, röviden AKI, tiszteletreméltó hamburgi épületében. A kis látogatói csoport előzetesen hajhálót és védőköpenyt öltött, és áthaladt egy higiéniai fertőtlenítő zsilipen. Most áhítatos csend honol, amikor az AKI főnöke, Markus Rüsch lehúzza a gumiszalagot egy méretes, 1,8 kg-os konzervdobozról, egy kés hátával megkocogtatja a fémfedelet, majd óvatosan felemeli azt. Ekkor feltárul a kaviártorta, csillogó feketén fénylik, felülete kissé olajosnak tűnik, amely olvadó simaságával hízeleg a szemlélő tekintetének. Körülbelül három hónapos, csupán négy százalék sóval ízesített kaviár egy fehér tokhalból, amely körülbelül tíz évig úszkált egy németországi, fuldai tenyészhalastóban.
Markus Rüsch vesz egy gyöngyházkanalat és azt mondja: „Ha most serceg, akkor jó. Hallják ezt?” Valóban egészen tisztán hallható a sercegés, amikor a kis gyöngyházkanál először hatol be a kaviár addig érintetlen felületébe, és egy kis púpot emel ki a feketén csillogó szemekből.
1925 óta kereskednek itt kaviárral Altonában. Markus Rüsch az apjától vette át a céget, úgymond kaviáron nőtt fel. A vállalat továbbra is családi tulajdonban van. Hamburgon kívül már régen építettek egy hűtőházzal, palackozóüzemmel és mindennel ellátott termelőegységet. De minden gazdasági ésszerűtlenség ellenére Rüsch nem akarja feladni az óvárosi telephelyet, túl sok érzelem és történelem kötődik ehhez a helyhez. „A nagynéném még innen szállította ki a kaviárt kerékpárral.”
Markus Rüsch családi öröksége révén mély ismeretekkel rendelkezik a témáról. Nemcsak tonnaszám adja el a kaviárt nagykereskedőknek, mint más kereskedők, vagy az exkluzív első osztályú halszikra-igényű légitársaságoknak, hanem szívesen beszél is róla. Például az Europa luxus-tengerjáró fedélzetén, ahol az exkluzív kaviárszemináriumok a keresett kulináris kísérőprogramok részét képezik.
„Öt és húsz év közötti időre van szüksége a halaknak az ívási érettség eléréséhez. Az ívási érettség pedig pénzt jelent. A jó érzékszervi tulajdonságokhoz idő kell. Ebben már eleve van egyfajta ellentmondás.”
Markus Rüsch nekilát a következő konzervdoboz kinyitásának. „Néha nehezen nyílnak a dobozok. Az apám ilyenkor mindig azt mondta, valaki ül benne.” Ismét nagyszerű szemcseszerkezet mutatkozik meg a tükörsima felületen. És itt is serceg a kaviár.
Egy tiszta, fényben csillogó tükör, egy abszolút egyenletes felületi struktúra – így képzeli el az ember. Csodálatos kép. A dobozt akár meg is lehetne billenteni, és a „torta” egyelőre stabil maradna. Az, hogy a doboz oldalfala kissé szennyezett, nem zavar, az olajos filmréteg még támogatja is a csomagoláskor keletkezett vákuumot.
A második minta az asztalon egy franciaországi szibériai tokhalból származó kaviár. „A doboz lezárásáról meg lehet állapítani, honnan származik az adott kaviár, mennyi idős, stb.” Iránból, az egykori piacvezető vadkaviár-szállítótól származó kaviár már csak nagyon ritkán kapható. „És ha van is, az nem a Kaszpi-tengerből származik, hanem egy közeli farmról. Lehet jó, de nem feltétlenül az.”
A sercegés után következik az illatolás. Az illata: majdnem húsos, zsíros, intenzív. Némelyek még májas hurka illatát is felfedezik benne, mindenesetre árnyalt. Halszagnak nyoma sincs, ahogy fémes mellékíznek sem.
Most jön a kóstolás: vegyünk egy kis gyöngyházkanalat, és lehetőleg szúrjunk ki egy kevés kaviárt a doboz közepéből, majd tegyük a mintát a kézfejünkre. Természetesen közvetlenül a kanálról is fogyaszthatjuk, vagy, ahogy Rüsch ajánlja, szívesen fogyasztható egy kis kenyérrel és vajjal is.
Amikor a kaviár teljesen friss, akkor elég ragacsos, igazán „sticky”. A kaviár általában akkor válik puhává, anélkül, hogy a szemcséknek bizonyos roppanóssága lenne, ha már hosszabb ideje tárolják. A pasztörizálás során kemény héjúvá válna és viszonylag hosszú ideig eltartható lenne, de legalább az előbbit nem szeretnénk. A friss, optimálisan érett kaviár finom krémességével, tömörségével és vajasságával nyűgöz le.
A nagy eredeti dobozból kanalazni páratlan archaikus élvezet. És természetesen azt is tudni kell: ha egyszer felnyitották, a kaviár nem lesz jobb, hanem folyamatosan veszít az értékéből. „A legjobb az lenne, ha a friss kaviárt vákuumfedeles üvegekbe csomagolnánk. De a legtöbb vásárló sajnos azt hiszi, hogy akkor az pasztörizált és alacsonyabb rendű – az oroszok régen így kezelték, és ezt az előítéletet szinte lehetetlen eloszlatni.”
Hogy melyik termék a valójában legjobb kaviár, az szubjektív és vita tárgyát képezi. „A legtöbb vásárlónak nincs részletes kaviárismerete. Nem veszik észre, ha átlagos, de észreveszik, ha nagyon jó kaviárt esznek, mert akkor ízlik nekik, egyszerűen megfelel az ideálnak, és az ember felfedezi a terméket. A kaviár esetében mindenkinek megvannak a személyes ízlésbeli elvárásai, és ezeket ki is lehet elégíteni. Ha valaki úgy gondolja, hogy a kifejezetten enyhe kaviárt kedveli, akkor nem is érdemes neki a francia tenyésztésű, többnyire meglehetősen karakteres áruval előállnom. Cserébe jön a következő, és a lábunkat csókolja, mert ez számára olyan, mintha a régi vad időkben járna. Ezért vagyok olyan hálás, hogy nem kaviártermelők, hanem kaviárkereskedők vagyunk. Egyszerűen kiválasztjuk a legjobbat magunknak és a vásárlóinknak.”
A termelők és a vásárlók szerte a világon szétszórva találhatók. „Minden, ami ma a kereskedelemben van, három és nyolc hónap közötti. Ezt tartom frissnek és optimálisan érettnek. Régebben, a Kaszpi-tengerből származó vadkaviárral olyan kaviárral kereskedtünk, amely 18-24 hónapos volt. Akkor már a vásárló szájába kellett adnunk, hogy ez a csodálatos kesernyés aroma nagyszerű ízű...”
Minél nagyobb a szemcse, annál több sót visel el, „mert a kaviár összességében egy csipetnyit enyhébbnek tűnik”. Ez különösen igaz a 3,5–4 mm-es szemcseméretre, mint amilyen a belugánál fordul elő. A szemcseméret genetikai és véletlenszerű tényezőktől is függ. „A kornak ehhez kevés köze van. Mert akkor milyen nagyok lennének egy 100 éves beluga ikrái?” A sózás általában teljesen normális sóval történik. Az összes különleges só esetleg jó történet lehet, de íz szempontjából hatástalan. Az oroszok már évtizedekkel ezelőtt definiálták a „malossol”-t, magyarul „enyhén sózott”-at, mint szabványt. Ez 3,5-4 százalék sót jelent. Néha az eltarthatóság meghosszabbítása miatt bórsavat is adnak hozzá. Ez tulajdonképpen erősen mérgező, de a hatóságok által egyedüli engedélyezett tartósítószerként van elfogadva. A megengedett legmagasabb dózis kilogrammonként négy ezrelék.
A lenyűgözően kemény szemcséjű kaviár gyakran Kínából származik. Különösen a Schrenckii dauricus hibridfajta, az Acipenser schrenckii (amuri tokhal) és a Huso dauricus (kaluga tokhal) kereszteződése biztosít nagy szemcséjű kaviárt, enyhén diós ízzel és vonzó zöldes-barnás színárnyalattal, amely az aranyszínű belugára emlékeztet, ugyanakkor egy meglehetősen gyorsan ivaréretté váló haltól származik. Egy olyan terméktípus, amely „Mandarin Imperial” néven már győzelmet aratott egy A la Carte kaviárkóstolón is. „Ezt a kínaiak valóban nagyon briliánsan csinálják” – véli Markus Rüsch tisztelettel. Valójában a szájérzet nagyszerű. Állag, harapás, minden finom, nagyon tiszta és kifogástalan. Csak az az utolsó kis aroma hiányzik, amivel más nagy szemcséjű és bizonyos olajossággal rendelkező termékek végül mégiscsak rendelkeznek.
A lenyűgöző kínai áru az első osztályú catering-vásárlóknak is ízlik, akik ezt tonnaszám fogyasztják. Markus Rüsch ismét nem szívesen minősíti az ízlésbeli kérdéseket, és inkább egy régi mondással él: „Minden kutyára akad póráz...”
Bár a kaviár színe alig befolyásolja az ízét, sokak számára az arany-szürke a legkívánatosabb látvány. Ezért a beluga a kaviárok kaviárja. A nagy szemcse, a vaj-dió aroma és a mérsékelt sózás teszi a kaviárok csúcsává. Egy belugának az akvakultúrában legalább húsz évre van szüksége az ívási érettségig. Szívesen keresztezik a belugát a szibériai tokhallal is. Ebből tökéletes áru keletkezhet, amelyért akár 10 000 eurót is elkérnek kilójáért beszerzési áron. Micsoda szerencse, hogy nagyon jó kaviár az ár ötödéért is forgalomban van.
A kóstolásnál vagy Blanc de Blancs pezsgőt isznak, Markus Rüsch azonban a cserzőanyagok miatt és az ízlelőbimbók tisztítására szívesen ajánl egy hamburgi Ratsherrn sört is.
Az egyetlen dolog, ami az élvezet során egyáltalán nem megy, az a kaviár fémkanállal történő fogyasztása, mondják. Pedig már több száz éve hagyományosan és tökéletesen érik fémkonzervekben. Ami viszont tényleg nem megy, az az ezüst evőeszköz, mert akkor rossz ízű oxidáció lép fel. „A gyöngyház evőeszköz” – mondja Rüsch – „egyszerűen kellemesebb tapintású és élvezhetőbb az evés során. Egyébként nálam az a szabály: inkább egy jó kaviár fémkanállal, mint egy rossz gyöngyházkanállal.”
A faj kérdése
Sok más tényező mellett a kaviár minősége végső soron mindenekelőtt az adott tokhalfajtól függ.
Fehér tokhal (Acipenser transmontanus)
Ismeretesek olyan fehér tokhalak, amelyek 800 kg súlyúak és 6 m hosszúak voltak. A tenyésztésben természetesen jóval kisebbek, és legkorábban tizenegy év után válnak íváséretté. 3,5 mm nagyságú, sötétszürke és fekete színű ikrák. Nagyon keresett a hófehér, sovány húsa is.
Oszetra tokhal (Acipenser gueldenstaedtii)
Az orosz tokhal egy közepes méretű hal, amely 50 kg is lehet, és mákos, enyhén diós kaviárt ad, sötétbarna és bézs közötti színnel. Sokan a meglehetősen roppanós oszetrát különösen finom kaviárnak tartják. Az ikrái kb. 3 mm nagyságúak. Ivarérett kilenc éves kortól.
Szevruga tokhal (Acipenser stellatus)
A kis szevruga tokhal maximálisan 25 kg súlyt ér el. Kifejezetten aromás íze van, és kis, 2 mm-es ikrái világos és antracitszürke színűek. Legalább hét évre van szüksége a tokhal-életciklusból, és rendkívül érzékeny az ivadékkorban.
Beluga tokhal (Huso huso)
A beluga tokhal a tenyésztésben 2,5–3 méteres hosszúságot ér el. Nagy ikrák (3 mm-nél nagyobbak) jellemzik, amelyek többnyire ovális alakúak, és gyöngy- és sötétszürke színűek. Körülbelül húsz év után válnak először íváséretté, ez is magyarázza az íz mellett a magas árat.
Szibériai tokhal (Acipenser baerii)
A szibériai tokhal közepes méretű faj, 8 és 40 kg közötti súlyt ér el. Közepes méretű a kaviárja is (2,2–2,7 mm), szürke és borostyánszínű, ráadásul meglehetősen markáns ízű. A tokhal-életciklus hat-nyolc éve után válik először íváséretté.
Adria tokhal (Acipenser naccarii)
Közepes méretű tokhalfaj, inkább intenzív ízzel, lágy állaggal és kb. 2,5 mm-es, barna és fekete árnyalatú ikrákkal. A tokhal-életciklusból körülbelül tíz évre van szüksége.
Sterlet (Acipenser ruthenus)
Ez a maximálisan egy méter hosszú tokhalfaj az egyetlen, amely Ausztriában is honos. A kaviárja meglehetősen kicsi, antracitszürke és fekete. Hat-hét év után válik íváséretté.
Amuri tokhal (Accipenser schrenki)
A kínai-orosz határfolyóból, az Amurból származó tokhal körülbelül egy méteresre nő, meglehetősen gyorsan fejlődik, és önmagában vagy a kaluga tokhal keresztezéseként jó ár-érték arányú kaviárt szolgáltat, többnyire kínai eredetű. A bennfentesek szerint olykor a szín és a roppanósság érdekében egy kis algináttal segítenek rá. Ez azonban nem változtat a tiszta minőségen.
A kaviár-kód
A CITES-kód minden kaviárcsomagoláson kötelezően feltüntetendő, és tájékoztatást ad a fajtáról, a származásról, valamint a gyártási időszakról.
BAE Szibériai tokhal
GUE Orosz tokhal/Oszetra
HUS Európai vizahalszerű
(Huso huso, Beluga)
NAC Adria tokhal
RUT Sterlet
SCH Amuri tokhal
STE Szevruga
TRA Fehér tokhal
A C betű a tenyésztett tokhalat jelöli.
A W a vadon fogott tokhalat jelöli, amellyel de facto jelenleg nem kereskednek.
A kétbetűs kód a származási országot jelöli, például RU Oroszországot vagy CN Kínát (lásd még pl. wwf.at/de/cites-und-kaviar). Ezt követi a kaviár kinyerésének éve, a termelőüzem száma és a szállítási azonosítószám.