Szöveg: Claudia Schemerl-Streben
<
/span>Fotók: Stephanie Golser
Míg a Bécsi Állami Operaház takarítócsapata reggel hét órakor tisztítja a színpadot, az intézmény tetején már több tízezer zümmögő munkásméh dolgozik. A kiemelt helyszínt nem a méhek választották. A politika kényszerítette rájuk a biodiverzitás évében, vakukereszttűzben, médiaképes módon. A biológiai egyensúly fenntartható erősítéséhez azonban többre van szükség: a hasznos rovaroknak olyan élőhelyre van szükségük, amely a sűrűn lakott nagyvároson kívül található, és mentes az ipari mezőgazdaságtól, így a növényvédőszerektől is. Ezt kínálja nekik például Johannes Gruber, aki főállásban a burgenlandi Meinklang borászat biodinamikus borainak értékesítésével foglalkozik, és több mint tíz éve már vándorméhésznek is nevezheti magát. A pitypangból, hársból és hajdinából készült fajtamézek előállítása mellett a 43 éves stájer férfi egy teljesen új megközelítést alkalmaz az úgynevezett termőhelyi mézekkel, ahol a terület és az azzal járó növényi sokféleség határozza meg az ízt. Narancs, karamell, kakukkfű, menta, moha és dohány – ezek a jelzők jutnak eszünkbe csemegéiről, amelyek válogatott helyszíneken jönnek létre. Gruber az ötletre a mézpergetés után, néhány mézes dézsa kóstolgatása közben jutott. „Minden erdei méznek más volt az íze, és még ugyanazon a helyszínen is teljesen új méztípus született a későbbi szüretelésekből, mert a táplálékforrás a különböző virágzási idők miatt megváltozott. Vannak például olyan lucfenyő-lelőhelyek, ahol málnák és hegyi juhar nő. Más helyeken viszont jegenyefenyők is vannak, ami összességében egy egészen más fűszerezettséget eredményez.”
A nomád legfeljebb évente háromszor költözteti át méhcsaládjait – a méhkas állami berendezkedése egy királynőből, több száz drónból és több tízezer munkásméhből áll, amelyek életük során olyan funkciókat töltenek be, mint őr, dajka, gyűjtő, klímatechnikus, építőmester és méztermelő –, amelyekhez 20 speciális helyszínt kutatott fel. Védencei szállításához Gruber megvárja az esti órákat, amikor a gyűjtőméhek akár 30 km/h repülési sebességgel, a nap utolsó nektár- és pollenadagjaival megrakodva térnek vissza az adott kasba, amelyet a főszezonban – májustól júniusig – 60 000 méh lakik. Miután a kijárókat, a szorgalmas rovarok fel- és leszállópályáit lezárták, és a kasokat (=kaptárakat) hevederrel rögzítették, Gruber a zümmögő poggyászt a VW-buszba rakja, és olyan helyszínekre viszi, ahol a méheket nem egy bizonyos növényfajból (nektárforrás), hanem a virágzó növények összességéből, egy tájból álló táplálékforrás várja. A Naintschgraben egyéni fekvés például 40 kilométerre van Gruber házától, 500 méteres tengerszint feletti magasságban található, és réti tenger, valamint lucfenyőerdők jellemzik, ami egy enyhe, borostyánszínű, finom narancshéjas és malátás jegyekkel rendelkező erdei mézet eredményez. A Stuhleck-i helyszín ezzel szemben 1200 méteres tengerszint feletti magasságban fekszik, és a Fischbachi-Alpok nyúlványa. Az ott uralkodó lucfenyőerdő egyharmada jegenyefenyővel benőtt, így egy markáns gyantás jegy és moha aroma érvényesül.
Míg a világos virágmézek különböző virágok nektárjából készülnek, a sötét erdei méz mézharmatból keletkezik: a tetvek megszúrják a luc- és jegenyefenyők szállítóedényeit, megemésztik a kéregnedveket, és cseppek formájában választják ki, amelyet a méhek összegyűjtenek, és abból sötét, fűszeres mézet készítenek. A bőséges termelés több tényezőtől függ. Előfeltétel a kedvező időjárás (erős esőzések és zivatarok lemosnák a mézharmatot) 20 °C feletti hőmérséklettel, egy jól fejlett méhcsalád és a megfelelő időzítés: a mézharmat csak évi három hétig (többnyire június közepétől július elejéig) gyűjthető, amikor a tetvek aktívak, mielőtt a fürkészdarazsak elpusztítanák őket, így már nem jelentenek táplálékforrást a méhek számára. Hegyi erdei mézei összetettségének fokozása érdekében Gruber fermentálja őket, ezzel a kétszer párolt pálinka elvére támaszkodva: ehhez a lepergetett mézes lépet a kas aljára helyezi, ahol a munkásméhek azt táplálékként érzékelik, újra enzimekkel dúsítják és mézzé dolgozzák fel. Bár a méz fele elvész, az eredmény ízében még koncentráltabb és komplexebb.
Gruber repertoárjában több mint 15 féle méz található. Ezek közül csak azok a palackozások kapják meg a termőhelyi méz minősítést, amelyek az adott táj olyan tipikus ízét alakítják ki, amely a következő évben sem veszít egyediségéből, és így felismerhető. Amíg ez bekövetkezik, az újonnan kipróbált helyszínek hozamát – a vándorméhész minden évben öt-hat mikrorégiót mér fel – táji méznek nevezik. Mint például az, amely a szlovén határ közelében fekvő, dél-stájerországi dombos Gamlitzban ered. Ott a méhek tavaly májusban a pitypang és a madárcseresznye nektárjából lakmároztak, és abból egy krémes, világossárga, finom marcipános jegyű mézet állítottak elő, amely bekerülhetne a termőhelyi mézek sorába.
A méhész a pollenkosarakból (az úgynevezett virágporcsomókból) ismeri fel, hogy miből áll Carnica méheinek tápláléka, amelyek karakterjegyei közé nemcsak a szelídség, hanem a hatalmas szorgalom is tartozik, és amelyeket a rovarok a hátsó lábukon hordanak haza. Gruber pollenminták egész arzenálját gyűjtötte össze, amelyek különböző színárnyalatai tájékoztatást adnak a meglátogatott virágokról, és a világossárgától (repce) a narancssárgáig (pitypang), a zöld árnyalaton keresztül (madárcseresznye) egészen a csokoládébarnáig (vörösherénél) változnak. A pollenek azok, amelyeket a rovarok gyűjtögetés közben a virágok bibéjén lehúznak, és ezzel beporozzák a virágot, így gyümölcs fejlődhet. A méhek által nyújtott magas ökológiai hasznot szívesen figyelmen kívül hagyják: nem kevesebb, mint az összes növény 80 százaléka függ a méhek beporzásától. Werner Gekeler német méhész, a „Honigbienenhaltung” (Mézméhtartás) című könyv szerzője egy bemutatót ír le egy bemutatókertben, ahol egy almaültetvény több fáját, egy ág kivételével, finom szemű dróthálóval tekerték be, így a méhek számára hozzáférhetetlenné tették azokat. Az eredmény: a hálózott területen két alma fejlődött, a szabadon hagyott ág viszont 157-et termett.
Johannes Gruber, aki kerüli az ipari mezőgazdaságot, és méhcsaládjait csak oda helyezi ki, ahol négy kilométeres hatósugarukon belül rovarirtó szerektől mentesen mozoghatnak, és kizárólag olyan természetes ellenségekkel kell megküzdeniük, mint a hangyák és lódarazsak, hasonlókról tud beszámolni. Egy szomszédos gazdálkodó sárgabarackosa idén teljes virágzásban volt, és méhei tömegesen megtermékenyítették. „Egyre inkább szolgáltatássá válik a méhek úgymond bérbeadása virágzás idején, hogy a kultúrnövények beporzása garantált legyen. Néhány gazdálkodó még azzal is próbálkozik, hogy Hollandiából importáljon poszméheket, mert nincs elég vad állomány.”
Míg Gruber a termőhely-specifikus karakterekre törekszik, és ezzel még képzett ínyenceket is meglep, a méz terméke a csúcsgasztronómia mindennapjaiban alig jelenik meg. Ha mégis, akkor a felhasználási terület – mint Walter Eselböcknél és Alain Weissgerbernél a Taubenkobelben – a desszertekre és dresszingekre korlátozódik. A méznek a gourmet étteremben édesítőszerként is van létjogosultsága alkoholmentes ital-kísérőkhöz, mint például eukaliptusz-infúziókhoz, vagy mázként sertésoldalas, bárány és jelenleg a feketetollú csirke esetében, amelyet Erich Stekovics mézből, fűszernövényekből és csiliből álló aromás keverékével kennek be. A cukrászoknak, mint Thomas Köpl (Restaurant Amarantis) vagy Yannick Ferraton, aki az eisenstadti Restaurant Henrici desszertjeiért felel, nagyobb szabadságuk van. Nemzetközi állomásain Ferraton többször is kapcsolatba került a termékkel: Angliában megismerte a ropogós Honey Comb édességet, Oroszországban a gazdag Medovnik mézes tortát. Született franciaként nemcsak a Pain d’épices receptjét ismeri álmából is, hanem a Nougat de Montélimarét is, amelynek alapja a Provence-ból származó levendulaméz. A séf – aki a levendula mellett a gesztenye- és narancsvirágmézet is kedveli – a mézet kidolgozott desszertek elkészítéséhez, de a viszonylag banális palacsintatésztához vagy a francia Sablé Breton vajas kekszhez is felhasználja. Még makaron-receptje is van, és azt javasolja, hogy a finom mandulás süteményt csokoládés-lucfenyőmézes krémmel és sült sárgabarackkal töltsék meg.
Gustav Jantscher, aki utoljára a schrunsi Restaurant Edelweißban gondoskodott kulináris magasságokról, és májustól a grazi Aiola City konyhafőnöke, maga is tíz évig volt méhész, és 16 méhkasát 1000 méteres tengerszint feletti magasságban, a vorarlbergi Walsertalban tartotta. Két éve kénytelen volt búcsút mondani hobbijának, amely túl munkaigényessé vált. 200 kilogramm hozadéka azonban még maradt tartalékban, amivel például a házi készítésű rozsos teljes kiőrlésű kenyeret ízesíti, amelyet négy tematikus menüje elején lucfenyőhajtásos vajjal szolgálnak fel, vagy vadhúsos ragukat ízesít vele. A méz visszafogott használatának okaként a kombinációs lehetőségeket említi, amelyeknél „egy szakács gyorsan eléri határait”, mivel a méz csak korlátozottan alkalmazkodóképes, és dominanciájával elnyomhatja más összetevők ízét.
Kollégája, Heinz Reitbauer, aki már hosszabb ideje töretlen lelkesedést vált ki vendégeiből viaszban főzési módszerével, az ausztriai konyhákban tapasztalható nem megfelelő mézfelhasználást szintén a nagyon különleges aromával magyarázza: „A méz nem mindenki ízlése. Számunkra is sokáig nem volt magától értetődő, hogy dolgozzunk vele.” Ez Anton Neber házi- és udvari méhész által változott meg, aki többek között Reitbauer szüleinek poguschi üzeme mögött állított fel néhány méhcsaládot. Három éve rendszeresen szállít a Stadtpark-i csúcsétterembe, méghozzá nem eggyel, hanem rögtön négy fajtával: az akác-, hárs-, erdei- és vadgesztenyeméz azóta fix helyet kapott Reitbauer konyhájának polcain. „Már nem nyúlunk automatikusan a cukorhoz, és helyettesítőként sem válogatás nélkül használjuk valamelyik fajtát, hanem tudatosan variálunk a méztípusok között, hogy az ételeket a mindenkori karakterükkel emeljük ki.” Érdekesek lehetnének számára talán Johannes Gruber ritkaságai is, amelyekből a méhész a 2000-es évig visszamenőleg őriz évjáratokat hűtőkamrájában. Vagy legújabb méze, amely közvetlenül a kelet-stájerországi ház mellett keletkezett, amelyet vegyes erdő és lédús rétek vesznek körül, mintegy 430 méteres tengerszint feletti magasságban. Az önkritikus méhész mindenesetre meg van győződve méhei termékéről. A Buchberg 17-et idén először palackozzák „termőhely-tipikus” jelzővel.