Nicolás Aznárez illusztrációja
Egyszer volt, hol nem volt, Lyonban. A sztárszakácsnak rossz napja volt. Előtte már több rossz napja is volt. Bajok a személyzettel. A vendég, aki kételkedett abban, hogy a Bresse-galamb valóban a legjobb hazai tenyészetből származik-e. Az örökös gyomorégés. És mindennek tetejében még a hidegkonyhai hűtőberendezés elromlása. Kint vendégek, akiket nem csak etetni kellett, hanem lenyűgözni is. És a zsörtölődő anyja. Aki tulajdonképpen mindent tud és mindenhez ért. Aki azt panaszolja, hogy az étterem már sokkal szebb napokat is látott. Mialatt ő izzad és robotol, és dirigál, és mindent megtesz, miközben még kreatívnak is kellene lennie. Gőz és sziszegés, és forróság, és az az átkozott szakácssegéd, aki túlsütötte a tournedost, és újra az anyja hangja, és aztán: Nincs több hang. Nincs kétségbeesés. Csak düh. És a kés. És vörös. Az anyja hörög. Ő az infernóba mered, gőzölög és sziszeg, és sikítanak. Sokan sikítanak. Ő is. És elment. Az autóba. Tudja, hogy mindennek vége. Már csak a sebesség létezik. Minél gyorsabb, annál jobb. Akkor hamarabb vége. A híd. Le onnan. Nincs izzadtság és nincsenek könnyek. Nincs zsörtölődés és nincs számolgatás. Nincs több félelem és nincs több fáradtság.
És aztán túlélte. Azóta kerekesszékben ül. Az anyja is túlélte. Gondoskodik róla, kocsikázza. Nem, nem dolgozom forgatókönyvön. Vagy egy új krimin. Ez a krimi valóság volt. Így vagy úgy, de így történt. Legalábbis Manfred Buchinger újra meg újra meséli. Nem kisebb személyiség, mint Paul Bocuse mesélte el neki. Meg azt is, hogy a híres Jean Vettard adózási okokból főbe lőtte magát. A történetet a francia sztárszakácsról, aki azért vetett véget életének, mert el akarták venni a harmadik Michelin-csillagát, amúgy is mindenki ismeri.
Eufória és kétségbeesés. Minden a főzésről szól. Amikor nem arról van szó, hogy valamilyen előre gyártott ételterméket a lehető legkisebb erőfeszítéssel és jövedelmezően az emberek elé tegyünk. Hanem amikor az ízről, az élvezetről, az újdonságról, a lelkesedésről és az elismerésről, végső soron a szerelemről van szó. A munkáról és az életről a végsőkig. Tűz! A konyhában ég a tűz, még ha manapság sokan már indukciós tűzhellyel dolgoznak is.
Adrenalin-függők? Nevetséges tesztoszteron-típusok? Igen, persze, azok is. Azok a férfiak, akik a konyhában állnak – manapság főleg feketében, és már nem fehérben, tetoválva és piercinggel, mert a napi égési sérülések már nem elegek –, és az izzó serpenyők meg grillapok fölött a három F-témáról ordítoznak egymással. Foci, Formula-1, F… nők. De én valószínűleg aligha tartozom közéjük. A nők népszavazása óta úgymond még a nagy feminista-jogosítványom is megvan. És mégis: érzem, ha forrósodik a helyzet. Amikor senkinek sincs joga azt mondanom, hogy pár sárgarépa és egy darab döglött állat miatt egy normális embernek nem kellene felidegesítenie magát. Mert arról van szó, hogy a legjobbat alkossuk. Frissen és jól fűszerezve, és közben még hét másik étellel, plusz huszonhárom előkészületben. A jus tökéletes állagú legyen, és az az átkozott krumpli ropogós barnára süljön, ne legyen világos és puha, de ne is legyen kiszáradt és sötét. Mindegy, hogy a vendég észreveszi-e. Én észreveszem. Izzadok és robotolok… miért is tulajdonképpen? Hogy Buchingernek még egy kitüntetést főzzek? Hogy az ott kint jóllakjanak? Hogy magamnak bizonyítsak valamit? Hogy dicséretet kapjak? Nem. Én a tűz közvetlen közelében főzök, mert ez már csak így van. És Buchinger ellenvetése, hogy én mégiscsak akadémikus vagyok, és tulajdonképpen felül kellene állnom a dolgokon, természetesen abszurd. Ennek vajmi kevés köze van az észhez (bár amúgy sem tartom az akadémikusokat automatikusan okosabb embereknek). Különben is, még ha szereti is tagadni: ő is az őrült tűzoltók klubjába tartozik. Különben hatvanévesen már nem állna a tűzhelynél, hanem az életműve fényében süttetné magát, ahelyett, hogy új mártást találna fel. Vagy örülne a tökéletes rákkrémlevesnek. Különben biztos nem idegesítené fel magát azon, hogy a jus a keze ügyén kívül esik, és a tejszínes rókagomba inkább hasonlít egy levesre. Arról már nem is beszélve, hogy legszívesebben kicsavarná kedves felszolgálónk vékony nyakát, mert visszabeszél. Igazán felháborító! A konyhában csak egy ember parancsolhat! Hallottam már százszor. Bár, bevallom, nem ordítva. De azért tele érzelemmel. És adrenalinnal. „Beszélj halkan és hordj magadnál egy nagy botot”, idézi szívesen Buchinger Theodore Roosevelt-et. Ez sem igazán barátságos.
Ha néha káromkodok, akkor kapok egy letolást. Az ilyesmit nem szereti a mester. Példaképnek kell lennem a fiatalok számára. Csak szabadna már rövid „A francba!”-t kiáltani, ha megégeti magát az ember, vagy elfelejtette a buta fűszeres kenyérfánkot a serpenyőben. Oké, edzek rá, hogy ne tegyem. De a harc hevében… Pedig régen és máshol állítólag nagyon durva volt a helyzet. Fogalmam sincs, mennyi ebből a legenda. Állítólag serpenyők repültek, és nem csak (mint nálam néha) tettek le egyet kissé keményen. Vannak történetek villákról egy felszolgálónő vádlijában. És mesék késekről, amelyek azokra a lyoniakra emlékeztetnek.
Az egyik volt tanulónk állítólag kapott egy „nyaklevest” egy – eléggé ismert – szakácstól, amikor először ellentmondott. Én nem vagyok az erőszak és az azzal járó hierarchiák híve. Őnálunk még a legnagyobb feszültség és érzelem közepette sem történne meg ilyesmi. Különben… különben már megtörtént volna. Mert bevallom, néha lett volna kedvem bizonyos fiúkat egy húsklopfolóval elhallgattatni. Amikor az érvek nem használnak. És a parancsok sem. Már néhány éve történt. Megbízok valamivel az egyik pubertáskori pattanásokkal küzdő fiatalt. Semmi rendkívüli, és nem is barátságtalanul. Azt válaszolja: „És mi van, ha nem csinálom meg?” Na szuper. Pedig annyi a tennivaló és a gondolkodnivaló, és az idő sürget, és ha a következő percekben nem végzek a mise en place-szel, akkor egész délben már sosem hozom be a lemaradást. Ennek ellenére nem vertem meg. Nem fejezte be nálunk a szakmát. Ugyanúgy, ahogy a haverja sem. Aki egyébként utólag tényleg azt híresztelte, hogy én egyszer lekevertem neki egyet. Elég buta dolog. Nemcsak azért, mert hazugság volt. Hanem: Hagyni, hogy egy nő verjen meg, az ő köreiben nem éppen hőstettnek számít. Az első tanulónk viszont inkább vidám flegmatikus volt. Csak Buchinger első szakácsnőjétől félt eléggé. Eltekintve attól, hogy judo-bajnok volt, még pénzbírságot is kiszabott rá, ha butaságokat csinált. És ő szemlátomást fizetett is. Akárhogyan is ment ez. Az utolsó tanulóévben, amikor a nagyhangú szakácsnő már rég nem volt ott, a lépcsőfeljáró utáni falban volt egy lyuk. Michi erős volt. És valami dühében biztosan belerúgott a vékony gipszkarton falba.
De lehet, hogy máshol amúgy is minden teljesen más. Ha beírom az interneten, hogy „konyha” és „érzelem”, akkor designerkonyhákra vonatkozó ajánlatokat kapok. Azoknak stílozva, akik sok pénzért akarják megvenni a főzési boldogságot. A „konyha” és „adrenalin” keresőszavakra pedig egy olyan termékre irányítottak, ami „Adrenalin-vadász” névre hallgat. Meglepő módon ez egy színes termosz. Talán attól függ, mit tölt bele az ember.
Mindig harmonikus és finom, úgy tűnik, mostanában így mennek a dolgok más konyhákban. „Minden alkotásunk egy szerelmi vallomás vendégeinknek.” Szeretnék hinni annak, aki ezt a honlapjára írta. Hogy nem tudom teljesen, annak valószínűleg a „fekete szakácslelkem” az oka. Világos, boldoggá akarod tenni a vendégeket. Ezért robotol az ember. De azért is izzadsz, hogy szeretetet kapj tőlük. Csillagok, villák, szakács-sapkák, értékelések és elismerések, és természetesen az a pénz is, ami a túléléshez és a folytatáshoz szükséges. És az odavezető úton bizony rendesen sziszeg és gőzölög minden. Ha egy örök kulináris ünnepélyen lennénk, én már aligha lennék itt.
Bár egy dolog természetesen világos: Buchinger nyugodtan lehetne kedvesebb hozzám. És higgadtabb. Végül is már nagyapa. Amit legutóbb mondott nekem, az igazán szemétség volt. Pedig semmi mást nem tettem, mint keményen dolgoztam, hét dolgot csináltam egyszerre. Oké, lehet, hogy már egy kicsit el voltam fáradva. Negyvenöt fokban a tűzhely mellett ez nem csoda. Csak azért, mert gúnyosan nevettem, amikor azt mondta, ő már tudja, mit csinál, és a hármas asztal már órák óta végzett az evéssel, és készen áll a következő fogásra, nem kell azt mondania, hogy ilyen embert, mint én, még nem látott az egész negyven év alatt, és egyértelmű, hogy azért nem jön ki semmi, mert minden erőmet arra használom, hogy folyamatosan beszéljek, ahelyett, hogy tennék valamit. Ki csodálkozik azon, hogy erre azt mondom, hogy biztosan ő az, aki állandóan beszél. És az átkozott vargányát a pacal mellé nem felejtettem el, csak még nem csináltam meg, mert egy másik asztal előtte… és aztán ő… és aztán én… Mindenesetre a dühtől könnyek szöktek a szemembe, és ezen még jobban felbosszantottam magam, és megesküdtem, ma részletesen bemutatom neki, milyen lehetetlen, és hogyan bánik velem, főleg úgy, hogy én ezt itt teljesen önként csinálom, és egy csomó más dologhoz lenne kedvem.
Este aztán a teraszon ültünk. Mindenki evett, és elégedetten továbbállt. Hűvös volt már, kellemesen hűvös a forróság után. A fröccs álomszép, valahol egy kuvik kiált. A szürke macska, aki elsuhan mellettünk. A kék fények a fán, a színesek a bejárat melletti lámpásokban. Ernest a szivarjával. A műanyag kecske, amelyik a fejével a bokorban áll, mert az arca fele már hiányzik. A mi idillünk fajtája. „Végül is mindannyian csak rántott húst sütünk”, morogja Buchinger, és iszik egy korty Weinviertel DAC-ot. „Ez nem a világ legfontosabb dolga.” Igaza van. És én még akartam mondani neki valamit. Tulajdonképpen már nem emlékszem pontosan, mit. Nem lehetett olyan fontos. Valami fecsegésről főzés helyett. De minden rendben. Túléltük, és dicséretet kaptunk. Jó lenne, ha mindig kedvesek lennénk egymáshoz. De azért legtöbbször azok vagyunk. És aztán beindul a poénkodás. Ezért is vagyok még itt. Meg ezekért a késő esti teraszozásokért. És azért, mert nem egy élelmiszergyártó üzem vagyunk, hanem főzünk. Mindig mindent frissen. És forrón.