Szombat este, a zell am see-i „Mayer’s” étterem. Egy asztal kivételével minden hely foglalt. Az első rendelés: négy 6 fogásos menü. Öt perccel később érkezik a konyhai üdvözlet: egy palalap, rajta hatféle finger food kreációval, mint például tonhalas-szezámos sushi, prielaui szarvaskolbász és homárchip. Köztük egy különleges szereplő is, utalásként a spanyol alkimistára, Ferran Adriára: egy zeller-„szippantás” egy műanyag csőben.
A konyhai üdvözlet nem szerepel az étlapon, ez az első ízélmény, amit a vendégnek egy csúcsétteremben a menü előtt felszolgálnak. Franciaországban ezeket a hideg vagy meleg, miniatűr fogásokat, amelyek étvágygerjesztő funkciót töltenek be és lerövidítik a vendég várakozási idejét, Amuse Gueule-nek (szabad fordításban „szájöröm”) nevezik. A német nyelvterületen a vulgárisnak ható „Gueule” kifejezés nem tudott meghonosodni. A vendéglátósok egy bájosabb terminológia mellett döntöttek, a konyhafőnöknek kreatív szabadságot hagyó kis meglepetést Amuse bouche-nak („szájöröm”) keresztelték el, és köré egy olyan kultúrát fejlesztettek, amely már rég nem csak egyetlen amuse bouche megalkotásáról szól. Így van ezzel Andreas Mayer is. Mindegy, melyik menüt rendelik nála, az azt megelőző amuse-bouche-sorozat mindig ugyanaz, és négy fogásból áll. Mayer vendégeit néhány falatkájával időnként bátorságra is ösztönzi: zellerszár-szippantásához például egy rövid csőbe zellerolajat és -zselét infuzionál, amit az alsó nyíláson keresztül kell a szájba szívni. Egy folyamat, amelyet kellemetlen „flup” hang kísér, és kitartó szívóerőt igényel. „Ennek a tálalási módnak az a hatása, hogy először egy másik ízzóna aktiválódik, és az aroma nem a szokásos módon, elölről hátrafelé, hanem hátulról előrefelé terjed.” A szakács tisztában van azzal, hogy nem minden vendég nyitott az ilyen megközelítésekre, de ez nem zavarja: „Ha valaki nem meri megpróbálni, úgyis ott hagyja.”
A négy konyhai üdvözlet elsőjeként érkező finger food kompozíciókhoz a konyhai személyzet minden tagjának kreativitására szükség van: „A gardemanger, a saucier és a poissonier felelős két-két falatért. Nyáron általában van még egy fagylalt is, például zellerből vagy spárgából, amivel a cukrász foglalkozik. Én csak akkor szólok közbe, ha egy kombináció túl unalmas vagy túl intenzív.” A három rákövetkező hideg és meleg amuse bouche azonban séf-ügy. „Ez nehezebb műfaj. Természetesen közösen fejlesztjük tovább ezeket az ételeket, de az ötletek tőlem származnak.” Néhány nap vagy hét is eltelik, mire az olyan kompozíciók, mint a mikrováltozatú tafelspitz-tekercs borsómousse-szal édeskömény-sáfrány terrine-en, és borsó-édeskömény spoom, felkerülnek az étlapra. „Vagy mindent elvetek, és fél év múlva újra megpróbálom. Egy amuse bouche ugyanolyan komplex, mint egy főétel. Bár kisebb, de mivel több különböző komponenst kell hozzá elkészíteni, nyugodtan össze lehet hasonlítani egy főfogással.” Mayer üdvözleteinél többnyire egy-két zöldségfajta játssza a főszerepet. „A zöldségeket szuperül lehet variálni, és nem vágok a menü elé. Ha libamájjal vagy galambbal kezdeném, elrontanám a rákövetkező rombuszhalat. Olyan kezdetre van szükségem, amely se nem túl csípős, se nem túl fűszeres, hanem lágy. Ezért nem használok intenzív fajtákat, mint a cékla, inkább uborkával vagy paradicsommal dolgozom. Egy menüsorban a legfontosabb, hogy a feszültséget olyan hosszan fenntartsuk, amennyire csak lehet. Ezért érdemes lassan, fogásról fogásra haladni.”
Alexander Fankhausernál sem lehet a kezdőfalat túl ízintenzív. „Minden fogásnak helyet kell hagynia a következőnek, hogy érvényesülhessen a menüben.” Ennek ellenére a szakács nem mond le az alpesi, fűszeres hozzávalókról, és szívesen kombinálja őket első üdvözleteiben molekuláris technikákkal: „Az amuse bouche meghagyja a szabadságot, hogy ne mindig csak úgy főzzek, ahogy a konyhai vonalam diktálja. Tehetek a dinnyekaviárra szalonnahabot, vagy szervírozhatok krumplilángost véres hurka karikákkal és tormahabbal. Ráadásul ez számomra kísérleti terep. Ha valami újat próbálok ki, először amuse bouche-ként küldöm ki a vendégeknek, és ha jól fogadják, bővített formában felkerül az étlapra.” A hochfügeni „Alexander” éttermében a vendégek két menü közül választhatnak, amelyeket három-három amuse bouche-szal vezetnek fel. Ha egy asztalnál különböző menüket szolgálnak fel, az üdvözletekből is lehet kóstolni. Ha a vendég à la carte választ, akkor a konyhafőnök spontaneitására van szükség: „Ha a vendégek maguk állítják össze a menüt, az nehéz, és másfajta amuse bouche-t készítek, mint terveztem. Amúgy is à la minute főzünk, és ez jobban kihívás elé állít, mint a megszokott rutinok.”
Silvio Nickol, a veldeni Schlosshotelben található „Schlossstern” étterem konyhafőnöke minden ételét kihívásnak nevezi. Már az amuse bouche-nál is igyekszik a fűszerekkel a határokat feszegetni, de anélkül, hogy meghamisítaná a termék saját ízét, inkább a középpontba helyezi azt. Az estét két konyhai üdvözlettel indítja, az elsőt hármas összeállításban tálalja. „Mediterrán tercettjéhez” például egy ovális porcelántányéron kínál egy felespohárnyi tiszta gazpachót Raz-el-Hanout- és parmezánhabbal, egy kis tálka bazsalikomfagylaltot, és egy porcelánkanalat sáfrányos aiolival és paradicsomchippel – „tehát egészen egyszerűen tartva” – mondja szerényen a tökéletességre törekvő szakács. A második üdvözlet igényesebb. Nickol az erre fordított energiát egy előételével hasonlítja össze, és az alapanyagokat a héjától a magjáig feldolgozza: egy négyrészre osztott üvegtányéron gesztenyespagettit helyez el tökmajonézzel, egy pohárba édes-savanyú tökleves lét önt, mellé egy tökraviolit tesz, amelynek burka gyalult tökből áll és tökpürével van töltve, majd tökmasszából, tökzseléből és gesztenyehaból piramist formál. Választani egy kétoldalas, egyenként 13 fogásból álló étlapról lehet – az egyik oldalon vegetáriánus ételek, amelyeket Nickol „Színes ősznek” nevez, a másikon pedig olyan termékekkel készült fogások, mint a libamáj, rombuszhal és homár, amelyek a „Chef’s Menü”-ben találhatók. Nickol egyenként hét ételt állított össze menüajánlatként, garantálva az optimális élvezeti ívet. A vendégnek azonban lehetősége van az à la carte fogásokat szabadon kombinálni. Teljesen mindegy, hogy a konyhafőnök ajánlatát fogadja el valaki, vagy sajátot állít össze: az amuse bouche ugyanaz marad. „Ha egy vendég többször egymás után látogat el hozzánk, természetesen két másik üdvözletet szolgálunk fel. Nálunk nyilvántartást vezetünk, amelyben nemcsak az szerepel, ki hányszor járt nálunk, hanem az is, hogy a vendég szívesen iszik-e vizet, melyik bort részesíti előnyben, sőt, az is, hogy jobb- vagy balkezes-e. Ezek olyan részletek, amelyekre figyelni kell” – vallja biztosan Nickol. Egy menü kezdetére ugyanolyan figyelmet fordítanak, mint a rákövetkező fogásokra. A konyhán egy külön állást jelöltek ki, amely kizárólag a konyhai üdvözletek elkészítésével foglalkozik. A szakács irtózik az ismétlésektől a menüsorban. „Természetesen jelenleg van egy tökös étel az étlapon, és felszolgálok egy amuse bouche-t tökkel. Azonban a pézsmatök-gyömbérleves mangó-banán flannal és passiógyümölcsös cannellonival nem szerepel ajánlatként. Ha a vendég mégis ezt választja, akkor tisztában van vele, hogy a sorrend nem optimális.”
Azt gondolhatnánk, Didi Dorner könnyűre veszi a dolgát. Hét éve ugyanazt az amuse bouche-t szolgálja fel vendégeinek: a jeges Dorner-tojást, amelyhez feltalálója egy sok vajjal lazára kevert tojásrántottát olíva- és egy csipetnyi szarvasgombaolajjal még meleg állapotban krémesre kever, tojáshéjba tölt, lehűt, és pisztrángkaviárral tesz teljessé. Egy védjegy, amitől Dorner a szakítási kísérletek ellenére sem tud megszabadulni. „Amikor a ,Hirschenwirt’-ből átköltöztem a ,Falkenhof’-ba, már nem akartam csinálni. Az első nap más amuse bouche-t szolgáltam fel, és az esti üzlet után még egyszer beálltam a konyhába, hogy elkészítsem a tojást a következő napra, mert nem akartam újra minden vendégnek magyarázkodni, miért nincs már a tojásom.” Mindegy, hol főz Dorner, akár a stainachi kastélyban lévő munkahelyén, akár cateringnél: „Először mindig a tojás jön.” Ehhez a szakács megfelelő prezentációt talált ki: az étteremben békazöld műfűre helyezi, kiszállásoknál pedig egy dekonstruált ruhaakasztóra akasztja. Ehhez Dorner a kampót 90 fokkal elhajlítja, úgy, hogy az középen fogja meg a tojást, az akasztót pedig úgy formázza, hogy a szerkezet önállóan megálljon. „Úgy terítünk, hogy a kampóba egy szalvéta van tűzve, és egy kanál fekszik az akasztó mélyedésében. A tojást pedig brutálisan a tojástartóból szervírozzuk.” Tojás-amuse-bouche-ának napi ismétléséből született egy második konyhai üdvözlet, amelyet Dorner – kedvétől függően – akár naponta cserél. „Szívesen szervírozok miniadagokat az étlapon szereplő ételekből, amelyek azonban nem részei a vendég által választott menünek. Vagy megpróbálok egy ízkomponenst kétszer kijátszani: ha a menü második fogása (megj.: Dorner személyesen kérdezi meg a vendégektől) például nyitott homárravioli sáfránnyal és csokoládéval, akkor amuse bouche-ként scampit készítek olyan aromával, amely tartalmazza a csokoládé kesernyésségét. Tehát nincs ismétlés az ételből, de egyes elemek visszaköszönnek.” Kollégáival, akik a menüsorukban lépésről lépésre emelik az ízszintet, egyetért: „Fontos, hogy amit az amuse bouche-szal megígérek, azt a menüben is be tudjam tartani. Gyakran voltak olyan kezdőfogásaim, amelyek optikailag és ízben is abszolút őrületesek voltak, és az 5 fogásos menü végére jött a felismerés, hogy az amuse bouche után el kellett volna mennem.”
Az amuse bouche-ok a csúcsgasztronómiában kötelező programnak számítanak. „A mi ligánkban a vendég azon elvárását, hogy valaminek érkeznie kell, teljesíteni kell. De nem úgy, hogy a konyhafőnök csak úgy lerak valamit az asztalra – ami sajnos előfordul –, hanem tudatosan amuse bouche-t állít elő. Ha nem jönne semmi, az lenne az első nagy csalódás a vendég számára.” Dorner nyíltan beszél az amuse bouche céljáról a menü kezdetén: „Hogy időt nyerjek, amíg a fogásokat előkészítem, és hogy az idő, amíg a vendég az ételére vár, gyorsabban teljen.”
Idő, amiből a stresszes üzleti vendégeknek ebédidőben is hiány van. Dorner számukra egy amuse-bouche-menüt alkotott, amelyet „3-5-7”-nek nevez. „Ehhez a menühöz nincs nyomtatott étlap, hanem három, öt vagy hét íz a normál étlapról, amelyeket amuse-bouche-adagokban szervírozok, és garantálom, hogy a vendég, függetlenül attól, melyik menüt rendeli, egy óra alatt végez.” Dornert Joël Robuchon párizsi „L’Atelier” étterme inspirálta: „Számomra ez egyszerűen a legkirályabb ebédmenü, amit ismerek. Az ember ott ül a bárpultnál, és kap egy falatmenüt 20 tányérral – tökéletes, mert nagyon magas színvonalon eszel, és olyan időben szolgálják fel, hogy utána minden nyitva áll. Ez bejön nekem. Ha odarepülök, igyekszem reggel 10-kor bejelentkezni a szállodába, negyed 1-kor elmenni a ,L’Atelier’-be, és negyed 3-kor már a Louvre felé tartani.” Dorner már 25-ször volt Párizsban, és minden alkalommal végigcsinálta ezt a programot. Ennek egyik oka a francia sztárszakács Small Tasting Dishes-e, a másik pedig Leonardo da Vinci egy képe: „Egyszer szeretném megérteni, miért olyan világraszóló a Mona Lisa. A mai napig nem jöttem rá.”
