Egy acélból készült henteskampó, egy darab sötét, tömör, szemmel láthatóan érlelt hús, száraz, matt fényű felülettel, precízen letisztított bordák sora. Az irritáló részlet ezen a képen: a henteskampó egy hegyes úszón keresztül fúródik a húsba. Nem marhahúsról vagy vadról van szó, hanem egy sárgaúszójú tonhal szeletéről, amelyet húsz napig csonton – bocsánat, szálkán – szárazon érleltek. A halról alkotott ezen elképzelés mögött az ausztrál szakács, Josh Niland áll. Ő vezeti a Saint Peter éttermet Sydneyben, és 2018-ban megnyitotta a Fish Butchery-t, egy elképzelhetően újszerű halboltot, amelyre olyan leírások illenek, mint „egy Apple Store és egy Damien Hirst-installáció hibridje”. Itt a pultnál nem azt kérik, hogy „egy aranydurbincsot és két lepényhalfilét, legyen szíves, remélem, teljesen frissek?”, hanem hetekig érlelt kardhal-szeleteket keresnek, szinte már elbűvölő csontozattal, vagy épp Kingfish-pastramit, laposhal-chorizót és hálóban készült pisztráng-roládot, „és ha éppen van tonhal-velőjük vagy sügér-úszóhólyagjuk, abból is kérnék szépen”. Josh Niland könyvei, a The Whole Fish Cookbook (németül Der ganze Fisch címen kapható), valamint a nemrég megjelent Take One Fish új szemszögből láttatják a hal feldolgozását a szakácsokkal. Ezen ausztrál úttörő központi tézise: a hal is lehet hús.

Josh Niland, első pontként, a „nose-to-tail” (orrától a farkáig) elv alapján dolgozza fel a halakat (ő „scale-to-tail”-nek, azaz pikkelytől a farkáig nevezi), tehát ugyanúgy keresi a belsőségek hasznosítási módját, mint az uszonyok vagy a fej esetében.
Második pontként a húsoknál ismert hagyományos tartósítási eljárásokat, például a pácolást alkalmazza a halakra, harmadik pontként pedig rolád-fűzőben vagy látványos, csontos steak formájában értékesíti a halat, ahogy azt eddig csak a henteseknél láthattuk. Negyedik pontként pedig, ami egy hirtelen irányváltás a halakkal való munkában: Josh Niland a hal feldolgozását a nedvesből a szárazba helyezi át. Ez nemcsak esetenként túlzott szárazérlelést (dry-aging) jelent a Fish Butchery-ben és az általa ellátott Saint Peter étteremben, hanem általánosságban a víz lehető legkövetkezetesebb kerülését a halkezelés során – a tárolásnál használt zúzott jég csak az egyik példa. „Ideális esetben” – mondja Niland – „a hal abban a pillanatban, amikor elhagyja a vizet, utoljára érintkezik vízzel.” Ezért javasolja, hogy a tisztítást és a pikkelyezést inkább magunk végezzük, mivel a halboltokban ezek a folyamatok általában bőséges locsolkodással járnak.
A vizet a japán Koji Kimura is minden baj forrásának azonosította (és ez nem túlzás). Azt mondja, a víz az, ami a hal romlásához vezet. Kimura egy tokiói sushiétterem tulajdonosa, a harmadik generációs sushimester. Az üzlet három évig mérsékelt, de elegendő sikerrel működött friss sushival, aztán – mivel Kimura lemondott a reklámról – alig jöttek vendégek. Rájött, hogy a sushijának már „nincs fegyvere”, ahogy ő fogalmaz. Ma a média az „érlelt hal atyjának” nevezi, és fegyvertartási engedéllyel rendelkező halat szolgál fel, ha úgy tetszik. Egyes példányok már több mint két hónaposak, mielőtt Koji Kimura felszeleteli és nigirin, azaz savanyított rizsgolyókon felszolgálná őket. Hogyan jutottunk idáig? A sushimester egy napon feltette magának a kérdést, hogyan fejlődne az a hal, amelyik a konyháján maradt a hiányzó forgalom miatt. Felfedezte többek között, hogy a hal a romlás előtt közvetlenül édessé válik. A hal ugyan visszataszító szagú volt, de intenzív ízű – pozitív, umami értelemben. Koji Kimura öt évig kísérletezett azon, hogyan lehet a halat érlelni ahelyett, hogy megrohadna. A központi pont a halban lévő víz és a vér. Mindkettőt a lehető legjobban el kell távolítani. Amikor úgy döntött, hogy kizárólag az érlelt halra épít, Koji Kimurának meg kellett győznie a halárusait; néhányan állítólag nem voltak hajlandóak szállítani olyan valakinek, aki – az ő szemszögükből – hagyja büdös darabokká rohadni az értékes árujukat. Ma az egykor sikertelen sushimester két Michelin-csillaggal büszkélkedhet olyan specialitásokért, mint a tíz napig érlelt szardíniával készült nigiri – amely állítólag majdnem szirupos állagú és az érlelt sajt aromáival rendelkezik – vagy a három hétig érlelt lazacikrás nigiri. A Mehikari, a ritka, zöld szemű kis halak filéit Kimura négy napig hagyja érni, mielőtt a – mostanra már jóval szárazabb – húst a belsőségeikből és szakéból készült sűrű főzettel vonja be, majd további hat napig érleli. Az étterme csúcsát a kék marlin tartja, több mint két hónapos szárazérleléssel.
Hogy a friss hal nem a bölcsek köve, az Japánon és Ausztrálián kívül is kezd elterjedni; egyre több séf hagyja a halat ellenőrzött körülmények között érlelődni; és ez – ami nélkül nem megy – a modern hűtési lehetőségeknek köszönhető. Los Angelesben Liwei Liao a The Joint Eatery-ben a „Fresh is boring” (a friss unalmas) mottót követi, és végigdolgozza az érlelt halak teljes spektrumát. Liao a halait mindig a szemükkel együtt akasztja a hűtőházba, mert azok sokat elárulnak neki: „Mindenki tudja, hogy a szemek tájékoztatást adhatnak a hal frissességéről. De ennél sokkal többre képesek. Számunkra fontos mutatók, amelyek jelzik, hogy a nedvességtartalom rendben van-e, az érlelés nem túl gyors-e, a hal esetleg nem szárad-e ki túl gyorsan, és hogy általában stabilan öregszik-e.” A friss hal íze? „Unalmas.” Az állaga? „Unalmas.” A szárazon érlelt laposhal viszont gumicukor állagú, ugyanakkor puha. Liwei Liao: „Pazarlás a halat frissen megenni.” A 70 napig érlelt Hamachit a The Joint Eatery-ben „Fishsciutto”-nak nevezik, és a sonkához hasonlóan vékonyra szeletelik. „Seacuterie” a Charcuterie helyett – így nevezik Liwei Liao szellemi társai, mint például a brit Scot Paterson, a londoni luxusszálloda, a Shangri-La Ting éttermének konyhafőnöke, aki többek között különböző kardhal- és tonhalszalámi-variációkat próbál ki, klasszikus fokhagymás vagy borsos ízesítéssel.
Persze, eddig is lehetett felvágottas tálakat tölteni norvég füstölt lazaccal, osztrák pácolt szaiblinggel, szicíliai tonhalszalámival, azaz Ficazzával, török sózott bonitóval, azaz Lakerdával és más hagyományosan tartósított haltermékekkel. Ám amíg régebben a halat elsősorban ellátási okokból sózták be (például, hogy biztonságosan elszállítsák kocsival Triesztből Bécsbe), és így vonták ki belőle a romlást okozó vizet, ma azért dolgoznak a „curing” módszereken, hogy kreativitásukat megmutassák, és ne utolsósorban bekapcsolódjanak a „nose-to-tail” filozófiába, amely a filéken túli minden rész értékére fókuszál. Tehát az, amit mostanában kolbászfélékként, pastramiként, ’Ndujaként, Chorizoként, Bresaolaként és hasonlókban kipróbálnak – jegyezzük meg, mindez tonhalból, polipból, lazacból és társaikból – egy másik ligát nyit meg. Ahogy Josh Niland mondja: „Más indíttatásokról van szó.” Ugyanis – nagyon modern szellemben – a nemek, bocsánat, a műfajok elnevezéseivel játszanak, identitáskérdéseket vetnek fel. Vajon egy kardhal-roládot, amelyet tipikus húsfűszerekkel ízesítettek, és ezért (tanult módon) húsízű, halként vagy húsként kell érzékelnünk? Az avantgárd Madrid Fusión gasztrovásáron Ángel León, az andalúziai Cádizban található Aponiente konyhafőnöke egy egész tonhalsonka-nyershúst mutatott be, amely egy sertéscomb klasszikus teniszütő-formáját öltötte, és szeleteket vágott le belőle. Szintén az Aponiente konyhájából származnak olyan specialitások, mint a „Mortadela del mar” vagy egy hatalmas, állítva felszolgált tonhal-oldalas, amelyet barna, fényes pecsenyelé-szerű mázzal vontak be – félreérthetetlenül optikai csalódásnak, illetve hús-utánzatnak szánva. „Eddig csak a felszínt karcolgattuk a halak nyújtotta lehetőségeket illetően” – mondja Ángel León.
Ausztriában a fiatalabb szakácsgeneráció, a traunsee-i Bootshaus étterem körüli Lukas Nagl vezetésével, már hosszabb ideje foglalkozik a hal teljes kihasználásával, valamint a húsfeldolgozás módszereivel való játékkal – hívószavak: fehérkolbász (Weißwurst) és májas (Leberkäs). Lukas Nagl-t nyugodtan nevezhetjük az ország legképzettebb, mert különösen kutatókedvű „nose-to-tail” halfeldolgozójának – olyan dolgokról tud beszámolni, mint hogy „a halszemeket régen ropogós nassolnivalóként majszolták”. Más éttermekben is, mint például a Mühltalhofban, a halbelsőségek és más részek a klasszikus hallevesen messze túlmenően egyenrangú hozzávalók: a ropogósra sült uszonyokat előételként szolgálják fel, csuka-belsőségeket, menyhalmáj-pástétomot és pontymájast írnak az étlapra, a Steirereckben pedig a ponty mostanában oldalasként jelenik meg. A sötét máz tartalmaz – szintén a hús témájára utalva – többek között whiskyt.
A hal szárazérlelése (dry-aging) azonban nálunk inkább új téma. Nemrég a Kochcampus, a szakácsok és termelők szakmai továbbképző találkozója a Weissensee-i Forelle étteremben ezzel a módszerrel foglalkozott. A házigazda, Hannes Müller maga is kísérletezett már az érleléssel, például tavi pisztrángot lógatott fel. „Minél zsírosabb, annál jobb” – ez a konklúziója –, „a marénát el lehet felejteni.” A bőr mint védőburok rajta hagyása mindenesetre fontos. Manuel Ressi, a hermagori Bärenwirt étteremből, kollégáinak, mint Heinz Reitbauer, Josef Steffner és Andreas Döllerer, mesélt a kölcsönkért szárazérlelő szekrényével végzett kísérleteiről. Többek között Josh Niland első, The Whole Fish című könyvéből tájékozódott. Halakat, mint a tok és a csuka, napokig hagy lógni, egy sókő a szekrényben segít a páratartalom szabályozásában. Manuel Ressi mindig csak annyit vág le, amennyit az éttermi vendégtér és a kert iránti kereslet éppen megkíván, a többi marad lógva. „Ez is egy teljesen másfajta készletezés.” Ezen szárazon érlelt halak húsa: puhább és jelentősen aromásabb.
A Kochcampust megelőzve, Max Natmessnig és Igor Kuznetsov, mindketten Japán-rajongók, már hosszabb ideje dolgoznak érlelt hallal. Natmessnig, a lechi Rote Wand Chef’s Table konyhafőnöke, sokáig dolgozott külföldön, legutóbb a New York-i Chef’s Table at Brooklyn Fare-ben. Japánban tanulta meg, hogy a hal szárazérlelése ott már régóta mindennapos.
„Európában még mindig azt hiszik, hogy Japán mindenekelőtt az extrém friss halról ismert. Ez egyáltalán nem igaz. A tokiói háromcsillagos Sushi Yoshitake-ben minden hal szárazon érlelt.” Natmessnig maga a japán Ikejime-módszerrel leölt halakat kapja az Arlbergre – „a vér tehát kint van”. Bőrrel együtt, fejjel lefelé akasztják be a szárazérlelőbe. „Ezt ismerhetjük például a Frantzén étteremből.” Főleg nagy rombuszhalat használ, „ennek három-öt napos érésnél van az édes pontja”. A japán grillen a halat a Chef’s Table vendégei előtt rövid ideig melegítik, és Ibérico-sonkazsírral kenik be, „ez az ízét még diósabbá teszi”.
Bécsben az orosz születésű Igor Kuznetsov kis éttermében, a Noble Savage-ben valósítja meg azt, amit Japánban a halérlelés terén megtapasztalt. „Ehhez a legjobbak a magas zsírtartalmú halak. Először a tokiói Inua-beli szakmai gyakorlatomon próbáltam ki. Nagy sügér nagyon zsíros hasát érleltük és grilleztük.” Kuznetsov Japánból hozott még egy módszert a hal érlelésére: a Misozukét. „A hal akkor nem igazán száraz, de az eredmény nagyon nagyszerű. A halat misopasztába helyezik több napig, majd utána grillezik.” Bécsi éttermében többnyire adriai vadon fogott tengeri sügérrel dolgozik, amelyet tisztítva, fej és kopoltyú nélkül lógat fel. „Hét-nyolc nap után számomra ennek van a legjobb íze. Ha tovább lóg, az íze kicsit intenzívebbé válik. A tengeri sügeret főleg faszén felett grilleztük, és Shio-Koji-Beurre-blanc-nal szolgáltuk fel.” A halérlelés további előnye a bőr ropogóssága. A Noble Savage-ben megpróbálták hazai ponttyal is, és „nagyon nagyszerű eredményeket” értek el. Az érlelési időt itt kicsit rövidebbre kell venni, öt-hat napra. „És óvatosabbnak kell lenni, mivel az édesvízi hal természetesen hajlamos a gyorsabb romlásra. Nem védi tengeri só a baktériumoktól.”

Az édesvízi halakat Stefan Doubek inkább kihagyja: a kis Naschmarkt-i Umar Fisch Bar konyhafőnöke egy éve az érlelt halra esküszik, többek között sügeret hagy ellenőrzött körülmények között öregedni. Az ehhez kapott tippek nem mástól származnak, mint Josh Nilandtól. Doubek Konstantin Filippou-nál volt asszisztens konyhafőnök, mielőtt külföldre ment volna. Stefan Doubek tervezett elköteleződését Josh Niland Saint Peter éttermében a koronavírus megakadályozta, „de Skype-on keresztül eszmét cseréltünk”. Nilandnak, Doubek szerint, „teljesen más a halról alkotott felfogása. Egy teljesen új gondolatmenetet hozott a gasztronómiába, sok kollégát késztetett gondolkodásmódjuk megváltoztatására. Először is, mert Niland a halnak teljesen más részeit használja fel; másodszor pedig régen mindig az volt az elv, hogy minél frissebb, annál jobb. De időt kell adni a halnak, és a lehetőséget az érésre, hogy aromája kifejlődhessen.” Stefan Doubek szerint a frissen fogott halaknak szinte mindnek egyforma az íze. „Ha a halak néhány napig lógnak, extrém különbségeket lehet érezni az egyes halfajok között.” Már két vagy három nap a hűtőházban is jó eredményeket hozna, mondja Doubek. „Hogy mennyi ideig, az halanként változó. A tengeri sügeret tovább lehet lógatni, mint a nagy rombuszhalat. Annak sokkal több a zsírja, a zsír intenzívebbé válik. Legutóbb volt egy 15 kilós sárgafarkú makrélánk, egy Kingfish, azt négy hétig hagytuk lógni. Minden héten kóstoltuk, csak négy hét után mondtuk, hogy ez az igazi.” A Kingfish magas zsírtartalmú. „Ha az ember felszeleteli, az szinte olyan, mint a lardo. Olyan szép olvadékony.” Doubek nyersen tálalja, például házi XO-szósszal, „egy lockdown-projekttel”, és pácolt medvehagymával. A zsír tehát szívesen látott. Így a szárazérlelés olyan részeknek, amelyek eddig nem voltak a legkeresettebbek, új vonzerőt kölcsönöz. „A hasa természetesen a legjobb darab. De azoknak, akik ezt értik.”
Doubek egy háromkilós sügeret mutat be, amely egy hétig lógott a hűtőházban. A bőr: bőrös, száraz. A hús: tömör, nagyon aromás, de teljesen „halíz” nélkül. A tonhalfilét az Umar Fisch Barban durvára tört borókabogyó, szegfűbors, csillagánizs és más fűszerek keverékébe burkolják, konyhai zsinegből fűzőt kap, és így akasztják fel szárazérlelésre, „só nélkül, egy hónapra, utána vákuumozva. Így örökké eláll.” Annak a sok érlelt darabnak a csontváza, amelynek a húsát Doubek szükség szerint levágta, mellesleg dekorációként lóg körbe.
Az Umar Fisch Barban a halérlelés témáját mára jól fogadják, mondja Stefan Doubek. „Természetesen az elején vannak fenntartások, ha azt mondjuk, a hal tizennégy napos, úristen! De amint elmondjuk a vendégeknek a sztorit, érdeklődnek iránta, és tudják értékelni az új ízt és a tömör szerkezetet is. Ez egy másfajta halételezés.”
Josh Niland Fish Butchery
388 Oxford St, Paddington
NSW, Ausztrália
www.fishbutchery.com.au
Restaurant Saint Peter
362 Oxford St, Paddington
NSW, Ausztrália
www.saintpeter.com.au
Sushi Kimura
3 Chome-21-8 Tamagawa,
Setagaya City, Tokió 158-0094, Japán
T +81/3 3707-6355
Restaurant Bootshaus im Seehotel Das Traunsee
Klosterplatz 4, 4801 Traunkirchen
www.dastraunsee.at
Bärenwirt in Hermagor
Hauptstraße 17, 9620 Hermagor
www.baerenwirt-hermagor.at
Rote Wand Chef’s Table
Zug 5, 6764 Lech am Arlberg
www.rotewand.com
Noble Savage
Salzgries 15, 1010 Bécs
www.noblesavage.at
Umar Fisch Bar
Naschmarkt 74–75, 1060 Bécs
www.umarfischbar.at
