A-La-Carte

Hús és vágy (2013/4)

Minden megvolt benne. Szőr, fej és karmok. És halott volt. A vadász hozta a vaddisznót, és azt hitte, mi így szeretnénk. Mert nyilvánvalóan abból indult ki, hogy a Buchingernél mindenféle furcsa dolgot akarnak az emberek.


Szöveg: Eva Rossmann Fotó: Lukas Gansterer, Glow Images
< /i>
Igaz volt, hogy egy magazinnak és a vadászkamarának be kellett volna mutatnunk, hogyan bontanak fel egy vaddisznót. És hogy mit lehet belőle készíteni. Nem volt igaz, hogy ennek a szőrös állapottal kell kezdődnie. És igazából én voltam a hibás. Mert nem olvastam el elég figyelmesen a kedves PR-os srác e-mailjét. És mert nem volt világos számomra, hogy ő is vadász. És mert a vadásznyelvből csak azt a keveset tudom, amit Joschitól megjegyeztem.

„Holnap 10 órakor Schöfberger úr egy vaddisznót fog leszállítani az 'Alte Schule'-ba, bőrrel együtt” – írta nekem. És az, hogy egy sertés – legyen vad vagy sem – bontott állapotban érkezik hozzánk, és még rajta van a bőre, az normális. De a bőr ebben az esetben nyilvánvalóan szőrt jelent. Márpedig egy ilyen szőrös jószág, először is, érthető higiéniai okokból nem mehet be a konyhába, másodszor pedig elég nagy munka megnyúzni. Szerencsére a vadászt sikerült megpuhítani, és három órával később úgy hozhattam el a kedves állatot, ahogy mi azt szívesen látjuk.

„Ha nincsenek szemei, akkor igen!” – mondja a 11-es asztalnál ülő hölgy, és a számos karkötőjével játszik. Néhány szarvból készültnek tűnik. Leopárdmintás blúzt visel. Mindig újra divatba jön. Ki tudja, miért. Egy halról beszélgetünk. Mert igazából nem akar halat, nem viszi rá a lélek, hogy állatokat egyen. Mert vannak kutyái. Meg egy macskája. És különben is… Mielőtt felsorolná nekem az akváriumban lévő halakat, ajánlom neki a vegetáriánus ételeinket. Természetesen szerepel az étlapon. Senkinek, de senkinek nem kötelező mindig húst ennie. Én sem teszem. Mégis a sebes pisztráng mellett dönt. Ha… igen, ha szépen kifilézve, fej és farok meg hasonló, az életet túlságosan felidéző részletek nélkül kapja meg. Megkapja. Tulajdonképpen állat mínusz állat.

Ismerem én a húsmentes hajlamokat. Furcsa módon nem akkor, amikor – ahogy azt a Buchingernél tanultam, és ahogy már a tanulóink, Kevin és Moritz is tudják – valamilyen állatot darabolok fel. Ezt szívesen csinálom, van benne valami… ősi. Akkor jön elő, amikor Buchinger leírhatatlanul kedves kutyájával játszom. Vagy amikor macskákat simogatok. Vagy amikor a fogadótól nem messze legelő, esetlen bárányoknak örülök. Vagy amikor látom, milyen csodálatos ugrásokra képesek a fiatal Galloway marhák. Ilyenkor azt kérdezem magamtól: tényleg meg kell ennem? Senki sem mondhatja nekem, hogy ezeknek az állatoknak nincsenek érzéseik, nem éreznek örömöt, félelmet, hogy nekik mindegy, mi történik velük.

A mentális vegetariánus énem azonban csak rövid ideig tart. Mert ott van a (bocsánat, ti igazi, az állatok iránti szeretetből húsmentesen élők, nagy tisztelettel vagyok irántatok!!!) ropogósra sült Galloway-steak hihetetlen illata, a sütőből kivett bárányborda aromája, a sült gödölye lágy íze, ami… hm. Amit néha két műanyag zsákban szállítanak, és még meleg. Ilyenkor leblokkolok. A még meleg húst nem akarom megérinteni. Túl közel áll a halálhoz számomra. Éppúgy, ahogy valószínűleg sosem tudnék levágni egy állatot. Nem nőttem fel ebben, nem tanultam meg. És mindenekelőtt nem is kell ebből megélnem.

Én az első szupermarket-generációból származom. Bár a nálunk, Graz külvárosában lévő még kicsi volt, és közel sem volt akkora választéka, mint a maiaknak, de húst már akkor is szépen becsomagolva, szeletelve vagy hasonló formában kaptunk. Tény, hogy sok húsevő ma már nem tudja, hogyan néz ki az az állat, amelynek a részeit elfogyasztja, fogalma sincs róla, honnan származik és hogyan élt, és hogy ezeket nem is akarja tudni. És ez valószínűleg összefügg azzal is, mennyi húst dobnak ki folyamatosan. Mert lejárt a szavatossági ideje, és az ember nem tanult meg bízni a saját orrában és szemében. Mert kevesebbet fizetünk a családi csomagért, de csak a felére van szükségünk. Mert elkészítve sajnos rágós volt. Mert semmilyen köze nincs a reklámok pimasz kismalacához, ami igazán cuki, és amit ugyanúgy nem ennél meg, mint a saját tengerimalacod. Az csak Dél-Amerikában csemege. A mi Jolandánk születésnapjára kapott az ecuadori rokonaitól egy füstölt sonkát. De a gyerekei már itt nőttek fel, és mielőtt meg tudta volna menteni – és meg tudta volna enni –, kidobták az undorító dolgot.

A praktikusan csomagolt, úgymond elvont hús kérdése természetesen nemcsak a háztartásokat érinti. A top-gasztronómia sok éttermében a nemes részek pontosan kiszabva, dekára kimérve, vákuumcsomagoltan érkeznek a kereskedőtől. Így minden adag pontosan egyforma. Bárányfilék, szarvasgerinc-szeletek és gyöngytyúkmell. Néhány éve nálunk egy igazán jó szakács, egy megfelelően elismert bécsi csúcsétteremből, próbaképpen főzött. Kétségbeesetten nézett arra a báránybordára, amit mi, sokat nem gondolkodva, odaadtunk neki kicsontozni. Azt mondta, már nagyon régen nem csinált ilyet – mormogta. Vagy sosem.

Bár egyre több vendéglátós és szakácsnő jön rá, mennyivel izgalmasabb és kielégítőbb mindent feldolgozni az állatból, és ezt maguknak előkészíteni, az úgynevezett rendszerszintű vendéglátásban ez természetesen elképzelhetetlen. Lehet, hogy a kétszer megölt hús (először – természetesen – az állat, majd a húsmassza azáltal, hogy könyörtelenül megsütik, amíg már nincs benne lé) a népszerű olcsó hamburgerekhez valóban Ausztriából származik. Az biztos, hogy a kedves „összeállítók” közül senki sem látott még a munkahelyén semmi állathoz hasonlót sem. A legtöbb vendéget is elborzasztaná, ha bemutatnák nekik az állattól a kenyér belsejéig vezető folyamatot. És hogy az akciós szuper-szuperszeletnél, mivel mindenki ebédmenüt kínál, a kínai pedig még büfét is, szó sincs az állatról semmilyen, az eredetihez közeli húsállapotban, az mindenkinek világos kellene, hogy legyen. A szelet mélyhűtött, friss formában érkezik a nagy zsákból. És a nuggets, a víz és néhány vízmegkötő anyag segítségével történt, szinte csodálatos csirkehússzaporítás után, szintén.

Néha azt kérdezem magamtól: mit csinálnak a maradékkal? Ezek állati tetemrészek hegyei. Mindből kolbász lesz? Jó étvágyat. Vagy mégis kutyatáp? Valódi hűtőházi katedrálisokban tárolva, extrém mínusz fokokon, konténerről konténerre, amíg szükség nem lesz az árura?

Ha már hús, akkor legyen igazi. Josef Zotter – igen, az a csokoládés – épített egy „Ehető Állatkertet”. Mert a csokoládégyára körül volt még elég helye. És mert az idegeire ment, hogy az embereknek milyen kevés közük van ahhoz, amit megesznek. Most ott, az erdőben öreg sertésfajták sétálnak, a domboldalakon különleges marhák legelnek, vannak abszurd szarvú kecskék és olyan baromfifajták, amilyeneket még sosem láttam. És mindent, amit ebben az idillben lát az ember, és részben simogathat is, azt az „Essbar”-ban meg is lehet enni nála. Mellesleg a növényi alapú, ott termő dolgokat is. „Nézz a szemébe az ételnek!” – sürgeti, és reméli, hogy sokan, még a most még kicsi emberek is, megértik, mi az állat és mi a hús, és hogy bizonyos tisztelettel kellene fogyasztani. Volt elég ember, aki (ismét) bolondnak nézte. A gyerekek sírnának, a felnőttek nem akarnák tudni. Az ehető állatkert jól működik. És az állatoknak is jó ott.

Az, hogy az állatoknak a végéig jó legyen, egyáltalán nem is olyan egyszerű. A házi vágást az elmúlt évtizedekben szinte lehetetlenné tették. Én még húszéves koromból emlékszem rá: a malac, amit a különleges takarmánnyal kíváncsian kicsalogatnak… Ami utána következett, az természetesen nem volt kedves, de gyorsan ment, és úgymond derült égből villámcsapásként ért. Utána jött a darabolás és a feldolgozás, először is a „Bluattommerl” (véres hurka – mi Stájerországban voltunk). A zsírban tárolt füstölt kolbászok pedig, minden lejárati idő nélkül, addig ízlettek finoman, amíg el nem fogytak. Az EU-val a házi vágás korlátozásainak mellesleg csak részben van köze. Sokkal inkább a húsfeldolgozó ipar állt a háttérben, és azok a vágóhidak, amelyeknek kapacitásra volt szükségük, már a közösséghez való csatlakozásunk előtt is.

Valaki, aki ebbe nem tud beletörődni, nemrég vágóhidat épített a saját gazdaságában. A cseh határnál, Wildendürnbachnál a Galloway marhák és néhány különleges kismalac azóta a jó életből egyenesen a gyors halálba kerülnek. Az állatok pánikja nélkül, anélkül, hogy áruként kezelnék őket, stresszhormonok nélkül. Azért is, mert Frednek és Daninak, valamint a három gyereküknek így jobb. Közel állnak az állataikhoz. És az állatok is hozzájuk. Ez modern és ódivatú a legjobb értelemben.

A történet elején említett vaddisznó természetesen már rég fel lett dolgozva. Azokat a húsrészeket, amelyekből egyébként nem sok mindent lehet kezdeni, durvára darálják, és a Buchingernél illatos bolognai lesz belőlük. Ami pedig a belsőségeket illeti, manapság szinte egyfajta kicsi, finom fellendülés tapasztalható. A gyömbéres vesétől kezdve a régi „Katzengschroa”-ig vagy a belsőségből készült ételekig, érdemes felfedezni a határtalanul ízletes dolgokat.

Apropó határok és egzotikumok. Amikor Vietnamban voltam, elmentünk egy kutyahúsárus bódé mellett. A kutyák még jól felismerhetőek voltak: elülső negyedek, egy meglehetősen nagy, hosszúkás fejjel, hát, hátsó negyedek. Elővettem a fényképezőgépemet, és az árus nő dühösen szitkozódni kezdett. Persze ettől még elkészült a fotó. Gyorsan továbbmentünk, és a bölcs, mert évek óta Vietnamban élő idegenvezetőnk elmagyarázta nekem: dühös, mert szerinte csak két oka lehet annak, hogy a fehérek fényképezik a feldarabolt kutyáikat: vagy azért, hogy felháborodjanak a kegyetlen Vietnamban, vagy a szenzációhajhászás miatt. Meg akartam kérni, hogy menjünk vissza, és mondja el neki, hogy engem egyszerűen csak érdekelt, hogyan árulják a kutyahúst és hogyan néz ki. Végül mégsem tettem. De bevallom, Vietnamban kóstoltam volna kutyát. Mert ezek olyan kutyák, amelyeket kifejezetten erre a célra tartanak. Mert ott hagyománya van. Mert nem iparilag dolgozzák fel őket. Mert kíváncsi vagyok.

Buchinger kedves labrador-keverék kutyájának, Tutinak, mégsem kell félnie. És talán… igen, ha ránézek – tud mosolyogni, esküszöm, és van egy utánozhatatlan módja annak, ahogy felváltva húzza fel a szemöldökét –, akkor egyszer mégis abbahagyom a húsevést, állítólag a CO2-mérlegnek is jobb lenne, és egyébként is…

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!