A-La-Carte

Repülj, lepény, repülj! (2014/3)

Hogyan pörgessünk pizzatésztát UFO-szerűen függőlegesen a levegőbe


Szöveg: Thomas Maurer Fotók: Ingo Pertramer

Ismerős az érzés: amint látunk valakit olyasmit csinálni, ami kívül esik a saját kompetenciánk körén, azonnal arra gondolunk: „Ezt én is akarom tudni!”

Ez a rosszindulattól mentes irigység valójában valami szép dolog, hiszen felébreszti bennünk a vágyat saját határaink kiterjesztésére, hogy egyszer eljussunk oda, ahol már olyan szépen gitározunk, mint Jack White, olyan burleszk lazasággal hajtogatunk össze embereket, mint Jackie Chan, vagy olyan vagányul állunk a narancssárga szemeteskocsi hátulján, mint az ezzel kapcsolatosan kivételezett városi alkalmazottak.

Természetesen ezekből az önoptimalizálási tervekből általában nem lesz semmi, de akinek még vannak álmai, annak köztudottan van valamiféle plusz privát bónuszélete.

Az 1967-es évjárat tagjaként még viszonylag jól emlékszem a pizzázás mint szabadidős tevékenység elterjedésére.

A pizzázás akkoriban még olyasmi volt, mint a kínai étterembe járás, valami a világra nyitott és vakmerő szabad szelleműeknek, akik hajlandóak voltak színlelt természetességgel egyértelműen külföldi ételeket fogyasztani. Hasonló hatás eléréséhez manapság, amikor a pizza „sarki büfésítése” elképesztő méreteket öltött, és minden valamirevaló kisvárosnak van már srí lankai és/vagy mexikói étterme, valószínűleg földönkívülieknek kellene leszállniuk, és az űrhajójuk hátsó ajtaján keresztül hazai specialitásokat kínáló elvitelre kész ételeket árusító büfét nyitniuk.

Az első pizzérialátogatásaim mindenesetre rögtön két okot is adtak arra, hogy kialakuljon bennem az említett „Ezt én is akarom tudni!” érzés.

Az első vágyat, nevezetesen azt a képességet, hogy az ember egy adag hosszú spagettit bolognai szósszal úgy tudjon megenni, hogy utána ne kelljen inget cserélnie és arcot mosnia, már régen elkönyveltem mint ebben az életben elérhetetlent.

A másodikat viszont azok a különféle pizzaszakácsok ültették el bennem, akik játékos olaszossággal, ideális esetben leheletvékony és kör alakú korongokká dobálták a tésztagolyókat a levegőben. „Ez szuperül néz ki” – gondoltam. „Ezt én is akarom tudni.”

Azóta évtizedek teltek el. De most eljött a nap.

A Ristorante Pizzeria „Il Tavoliere” a Goldschlagstraßén található, a 15. kerület egy olyan részén, ahol a már megkezdődött dzsentrifikáció ellen a jó öreg, szubstandard kosz még elszánt, de várhatóan kilátástalan utóvédharcot folytat.

Itt tevékenykedik immár hat éve Ivan Mascia, egy barátságos, középtermetű férfi, pontosan nyírt szakállal, aki borscsra és blinire emlékeztető keresztneve ellenére olasz, pontosabban apúliai, Castelnuovo della Dauniából.

Az évek során az „Il Tavoliere” fokozatosan túlnőtt eredeti, a sarki klasszikus olasz étterem funkcióján, és azon gasztro-szakértők figyelmének középpontjába került, akik időnként szívesen tartanak szünetet a épp felkapott étkezési helyszínek világában.

Ehhez kétségkívül hozzájárul az étterem belső berendezése is, amit minden elfogultság nélkül látványosnak nevezhetünk. A nyolcvanas évekbeli fekete székek mellett – amely korszakról tudjuk, hogy a tervezők még igazán dizájnosan terveztek – az összhatást elsősorban a fal- és mennyezetdekorációk határozzák meg.

Az étteremről szóló cikkeket és klasszikus apúliai (Castel Monte), illetve összolasz (Leonardo „Utolsó vacsora” A4-es méretben) látnivalókat ábrázoló képeket egyaránt díszítési céllal használták fel, azonban a széles körben elterjedt módon való, unalmas üvegezett bekeretezés helyett közvetlenül a falra rögzítették őket, méghozzá vastag habarcsréteggel, amely így egyben rusztikus keretet is alkot.

Hogy az ezzel elért hatás falfestményeket akar utánozni, az több mint sejtés, hiszen az egészet egy igazi mennyezeti freskó koronázza meg, amelyet a művész – aki egyébként a színfelvitel és az anatómiai részletek szabad értelmezése terén kifejezetten modern módon jár el – a klasszikus Michelangelo-motívum előtt tisztelgő módon alkotott meg, amelyen az Isten erőteljesen kinyújtott mutatóujjal adja át az élet szikráját Ádámnak.

Ebben a környezetben szolgál fel Mascia úr immár főleg halat (a ház specialitása az asztalnál készített branzino-carpaccio), de konkrét apúliai helyi specialitásokat is (időnként még klasszikus lóhúsos göngyölt húst is kínálnak), valamint, amiért Ingo Pertramer és én ma itt vagyunk: pizzát.

Mascia úr ugyanis nem egyszerűen egy szakács, aki csak bedobálja a pizzákat a sütőbe, hanem diplomás Pizzaiolo. És mintha ez nem lenne elég: a férfi Pizzaiolo-Európa-bajnok volt! Ezt az elismerést azután kapta, hogy San Severóban negyven versenyzőtársát sikerült legyőznie a „Manifestazione Enogastronomica Europea” szövetség versenyén; a hozzá tartozó oklevél megtekinthető az étteremben.

Bár nem is sejtettem a közelmúltig, hogy ilyen bajnokságokat egyáltalán rendeznek, de egy igazi Európa-bajnokot megismerni, nemhogy a szakmájában oktatást kapni tőle: az már nem semmi.

Következésképpen alig várom, hogy többet megtudjak a nemzetközi Pizzaiolo-versenyek világáról. Megtudom, hogy egy ilyen EB-n egyéni és csapatversenyek vannak, amelyek továbbá a következő kategóriákra oszlanak: Pizza Classica, Pizza Integlia (tepsis pizza), Pizza Metro (téglalap alakú, egyméteres pizza). Ezekben a kategóriákban az alakot, a kinézetet, az ízt és az állagot értékelik.

Mascia úr fő versenyszámában, a Pizza Aerobaticában azonban kizárólag a pizzaszakács akrobatikus teljesítményét értékelik a tészta manipulálása során.

Az ily módon készült pizzák kóstolása nem is szerepel a tervekben, mivel az Aerobatica-pizzák tésztája stabilitási okokból az alaprecept egy speciális változata szerint készül, amelynek részletei természetesen szigorúan titkosak, de általában kevesebb élesztőt és több sót tartalmaznak a nagyobb tömörség elérése érdekében.

A Pizzaiolo-bajnokságok rajongói számára azonban némi üröm az örömben, hogy számtalan szövetség létezik, amelyek mind saját bajnokokat avatnak, ami a versenyek követését majdnem olyan nehézkessé és bosszantóvá teszi, mint ahogy azt a profi bokszból és annak hírhedt szövetségi burjánzásából már ismerjük.

Leendő oktatóm az akrobatikus pizzatészta-formázás művészetét nem mástól, mint Marco Francavillától tanulta, aki a pizzaszakács-versenyek világában legendás hírnévnek örvend, és akinek a csapatában Ivan Mascia 1994-ben a Milánóban rendezett Campione del Mondo versenyen indult a Freestyle kategóriában.

És vérszemet kapott.

És most, egy kis beszélgetés és eszpresszózás után, számomra is elkezdődik a munka.

Rögtön egy érdemtelen kitüntetéssel: magamra ölthetem annak a csapatnak a hivatalos edződzsekijét, amelyet Ivan Mascia egykor otthon, a családi „Mamir” étterem környékén alapított. (Pontosabban két csapata volt: egy normál és egy gyerekcsapat. Én viszont egy felnőtt dzsekit kapok.)

Az érdemtelen kitüntetést egy enyhe meglepetés követi: bár ígérték, hogy bevezetnek a pizzapörgetés alapjaiba, az egész mégis másképp alakul, mint ahogy elképzeltem.

Hasonlóan ahhoz, ahogy például a leendő sugárhajtású repülőgép-pilóták sem kezdhetnek rögtön egy Jumbo Jettel gyakorolni, a kezembe nyomnak valamit, amiről még sosem hallottam, de puszta léte azonnal elvarázsol: egy pizzaszimulátort.

Ez alatt egy pizza nagyságú, két egymáshoz varrt szövetrétegből álló fehér kört kell elképzelni, amelyet használat előtt benedvesítenek, így súlyban és aerodinamikai tulajdonságokban közel áll az élesztős tészta mintájához.

Valószínűleg csak azért, hogy elhitessék velem, az egész gyerekjáték, Ivan tizenegy éves fia, Mario megragad egy nyirkos, ernyedt szövetkört, egy furcsa csavaró mozdulattal a levegőbe dobja, ami a forgás miatt vízszintesen kiterül, majd hagyja, hogy tetszése szerint szálljon a levegőben, vagy a kezén pörögjön.

Meséli, hogy ő maga ugyan még sosem vett részt pizzaszakács-versenyen, de szeretne, és addig is rendszeresen gyakorol. (És valóban, apja már tervezi, hogy Bécsben is alapít egy felnőtt csapatot, valamint – a szisztematikus utánpótlás-nevelés köztudottan a legfontosabb a sportban – egy gyerekcsapatot is. Lehetséges tehát, hogy a nem túl távoli jövőben Ausztriában nem a síelés lesz az egyetlen sportág, amelyben hazánk nagy, a szépségre szánt unokái babérokat aratnak.)

Az én gyakorlatom szemmel láthatóan hiányos, amikor szintén elkezdek kísérletezni a kezembe kapott szövetkörrel.

Már egy kör absztrakt-analitikus gondolkodásra van szükségem ahhoz, hogy egyáltalán elemezzem a szükséges mozgássort: a kendőt a tenyérre fektetni, majd a kezet egy furcsán szervetlennek tűnő mozdulattal először belülről kifelé 180 fokkal elfordítani, majd felfelé, nagyjából úgy, mintha egy láthatatlan Jiu-Jitsu-harcos épp rögzítés céljából tekerné a csuklómat, aztán röviddel a kar nyújtása előtt még egy kis felfelé irányuló impulzust adni, és a korong máris elegánsan, UFO-szerűen emelkedik, hogy rögtön utána egy szelíd madár bizalmával ereszkedjen vissza a kézre, újabb lökést kapva, és így tovább. Elméletileg.

Gyakorlatilag az az érzésem, hogy a rengetegszer megismételt, furcsa felfelé csavaró, csuklóforgató mozdulat miatt már egy ínhüvelygyulladást érlelek, mielőtt a gyakorlókendőm először tisztességesen a levegőbe emelkedne és landolna. (A forgási impulzus fenntartása különben megint egy másik kihívás.)

Mindazonáltal Mascia úr gyorsan alkalmasnak nyilvánít arra, hogy kipróbáljam a „real stuffot”.

És valóban, a leendő pizzaszakácsoknak melegen ajánlom a szimulátoros szárazedzést: ha annyiszor ejtettem volna le tésztalapokat, ahányszor a kendőért kellett lehajolnom, valószínűleg azonnal elrettentő példaként szerepeltem volna egy környezetvédelmi szervezet Facebook-oldalán, mint az értelmetlen élelmiszerpazarlás példája.

De így megy. Többnyire rosszul, mint jól, de megy.

Bár a tésztalapjaim hajlamosak függőlegesen vagy kb. 45 fokos szögben állva pörögni a vízszintes helyett, de legalább forognak. Föl tudom dobni és el tudom kapni őket. Legtöbbször.

Mascia úr mindenesetre lelkesen dicséri meglepően gyors fejlődésemet.

De nem hiába vagyok háromgyerekes apa, felismerem a hangsúlyt: pontosan az a riasztóan őszinte szívélyesség hangja ez, amivel én is szoktam a gyermekeim által készített tojás alakú futball-lövéseket, groteszk fejlábúakat ábrázoló maszatos filctollrajzokat vagy a saját készítésű, rosszindulatú daganatokra emlékeztető vázákat hallatlanul zseniálisnak kikiáltani.

Mario mindenesetre, miközben én görcsösen próbálok némi lazaságot vinni a mozgásomba, kézről kézre adogatja a pizzáit, vagy az apjával összjátékban passzolgatja azokat. Ő aztán bemutatja, hogyan pörgetnek pizzát állva, fekve, a lábak között át vagy a nyakuk mögött. Ezt meg sem próbálom.

A pizzaszakács-lét felé vezető rögös első lépések után azonban eljött a végső jutalom: pizza, mi más.

A főnökkel a sütőhöz megyek (ami sajnos nem egy fatüzelésű, hanem elektromos készülék, az ő csendes, de pénzügyi okokból elviselt bánatára), és ma utoljára elkezdem a tésztagolyót körré, majd az egészet repülővé tenni. És bár nem vagyok biztos benne, hogy a saját látványom anno eszembe juttatta volna, hogy ezt én is akarom tudni, egy kicsit büszke vagyok rá, hogy valamennyire sikerül.

A főnök szemmel láthatóan felfedezi az első lelkes csillogást a szememben, és spontán megajándékoz egy eredeti pizzaszimulátorral, amelyet zavartan és meghatottan veszek át, aztán pedig jöhet az evés.

A pizza – az egyik vargányával, a másik pikáns szalámival – különben, elektromos tűzhely ide vagy oda, meglehetősen ideális.

Jól lakottan és elégedetten búcsúzunk, pizzával a gyomrunkban és azzal a meglehetősen bizonytalan ötlettel a fejünkben, hogy ha sor kerül rá, esetleg beállunk Ivan Mascia akrobatacsapatába.

Végül is: egy „Ezt én is meg akarom tanulni!” kívánságot újra kipipálhatnék a listámról, még ha a „tudás” szó idézőjelbe téve helyénvalóbb is.

Talán legközelebb ellátogatok egy űrállomásra. Ugyanis a „James Bond – Moonraker” óta nem megy ki a fejemből a súlytalanságban történő szex gondolata.

Il Tavoliere
Goldschlagstraße 34
1150 Wien
Tel.: 01/923 09 44
www.iltavoliere.at

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!