„A nőknek nem a konyhában, hanem a hálószobában a helyük.” Bármennyire is modern volt Paul Bocuse főzési stílusa akkoriban, a nőkkel kapcsolatos képe olyan ódivatú volt. Életmodelljéről, miszerint három háztartást vezetett három különböző nővel – feltételezhető, hogy ők bizony nagyon is a tűzhely mellett álltak –, az „évszázad szakácsa” így nyilatkozott: „Én azt csinálom, amiről minden férfi álmodik.”
Mon dieu! Különös, hogy a csúcsgasztronómia ennyire férfias beállítottságú. Nők milliárdjai látják el a világot nap mint nap három-öt étkezéssel, anélkül, hogy ezért különösebb elismerést kapnának. Amint az étkezés a puszta táplálékfelvételből művészetté szublimálódik, a férfiak szinte kizárólagosan a Pacojet mellett valósítják meg önmagukat. Ausztriában jelenleg tizenkilenc Michelin-csillagos étterem van, ezek közül egyiket sem irányítja nő. Johanna Maier utódjára – aki két csillagot és a legmagasabb értékeléseket kapta minden más neves kalauzban – az ország hiába vár. A főzés, szól az elterjedt érvelés, kemény fizikai munka, ezért alkalmatlan a „gyengébbik nem” számára. Túl hosszú munkaórák, túl sok könny a hagymapucolás közben, és aztán azok a nehéz gulyásos edények! Az egyetlen kivételt a cukrászat jelenti, mert az édesség, azt azért a nők mégiscsak jól csinálják. Ha ez nem lenne elég elrettentő, szívesen előhúzzák az utolsó adut a szakácskabát ujjából: a durva hangnemet a konyhában. Mintha természeti törvény lenne a nemi szerveket élelmiszerekhez hasonlítani. Mintha a gumi izéket (Gummifotze) nem lehetne egyszerűen tésztakaparónak hívni, és mintha minden női fenék meghívás lenne a gyúrogatásra, mint a kenyértészta.
Az amerikai munkahelyi diszkriminációellenes hatóság, az Equal Employment Opportunity Commission (EEOC) tanulmánya szerint egyetlen ágazat sem érintett annyira, mint a vendéglátóipar és a szállodaipar. A Harvard Business Review arra a következtetésre jut, hogy a vendéglátóipari szektorban minden nő 90 százaléka tapasztalt már szexuális zaklatást.
Még a sztárszakácsok sem mentesülnek ez alól. 2018-ban Clare Smyth megkapta a „World’s Best Female Chef” díjat, a „elég jó ahhoz képest, hogy mellei vannak” mottó jegyében. Idén ő lett az első angol női séf, aki megkapta a Guide Michelin legmagasabb elismerését. Az odavezető út nehéz volt, ahogy a Guardiannak elárulta: „Tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt gyakran én voltam az egyetlen nő a konyhában. Mindig úgy éreztem, hogy bizonyítanom kell mindenkinek, azzal a mottóval, hogy 'a nők elég erősek az ilyesmihez'.” A két Michelin-csillagos séf, Douce Steiner a képzése alatt azt hallgatta, hogy neki a házi tűzhely mellett a helye, nem egy profi konyhában. 2017-ben felkerült a Rolling Pin magazin által kiadott 50 legjobb séf listájára – az egyetlen nőként. A felháborodás a „fehérkolbász-parádé” (Weißwurstparade) jelszó alatt nagy volt, és bizonyára nem volt véletlen, hogy ugyanabban az évben egy hollywoodi mogul elindított egy globális szolidaritási mozgalmat.
Némi késéssel a MeToo-mozgalom elérte a professzionális konyhákat is. Egyrészt ott voltak az olyan nagy nevek, mint Mario Batali (akinek temperamentuma már Bill Buford autobiografikus szenvedéstörténetéből, a Hitze című könyvből is sejthető volt), a New York-i burger-vállalkozó Ken Friedman, vagy a Wikipédián „filantrópként” emlegetett John Besh, egy New Orleans-i szakács, aki több alkalmazottját is szexre kényszerítette.
Nemcsak az Egyesült Államokban voltak hosszú ideig a verbális és fizikai tolakodások ugyanolyan természetes részei a mindennapoknak, mint a kenyeres kosár a vendégtérben. A Vendôme és a londoni Hide neves éttermekben dolgozó sommelier, Maria Rehermann éppúgy emlékszik a „főnök fenékre csapkodásaira”, mint a különféle „szexuális megjegyzésekre”. Nem utolsósorban ezért alapította meg a Femwine hálózatot a vendéglátóipari szexizmus ellen.
A szexuális zaklatás azonban nemcsak a konyhai személyzetet érinti, hanem a kiszolgáló személyzetet is. Azok a vendégek, akik a kedvességet flörtöléssel tévesztik össze, és csokoládémousse helyett inkább a pincérnőt „kóstolnák meg”, a mindennapok részét képezik. Auf ein Glas Champagner mit Marie-Anne című podcastjában a Tim Raue étterem menedzsere kolléganőivel beszélget a nők helyzetéről a vendéglátásban. Szó sincs arról, hogy a vendégnek mindig igaza lenne: Marie-Anne Raue azonnal kitiltja az étteremből azokat, akik nem tanúsítanak tiszteletet az alkalmazottai iránt.
Tanulmányok kimutatják: ahol a nők többségben vannak, vagy legalább nagyobb arányban képviseltetik magukat, ott a szexizmus csak a legritkább esetekben fordul elő. A Süddeutsche Zeitungnak adott interjújában a dán séf, Trine Hahnemann megállapította: „Az állandó elnyomás egy eszköz a férfiközpontú rendszer fenntartására, de ebbe nem kell belenyugodni.” Ugyanígy a piszkos viccekbe és a 23 százalékos bérszakadékba sem. Hahnemann, aki nemcsak maga főz, hanem kilenc konyhát irányít, figyel az emberséges vezetési stílusra, amely különbséget tesz a professzionális szigor és az erőszakos kitörések között, amelyek rendszerint nem mások, mint a tehetetlenség kifejeződései.
Szerencsére egyre több fiatal nő dönt a vendéglátóipari képzés mellett – még ha Ausztriában a nemek aránya még mindig csak kettő az egyhez –, és ezzel fokozatosan belülről változtatják meg a rendszert. Például azzal, hogy családbarátabbá teszik a munkaidőt, vagy ahogy a Neni alapítója, Haya Molcho bizonyítja, hogy a saját vállalkozás nagyon is összeegyeztethető négy gyerekkel, és bizalomteljes környezetet teremt.
„Nagy-Britanniában egyre több alkalmazottat képeznek ki professzionálisan arra, hogyan reagáljanak a zaklatásokra. Remélem, ez a trend hozzánk is eljut” – jegyzi meg Sophia Hoffmann, egy német séf, aki rendszeresen feltűnik politikai elkötelezettségével. Hasznosnak bizonyulnak az olyan hálózatok is, mint a Hoffmann által támogatott Feminist Food Club, vagy a évente más-más helyszínen megrendezett Parabere Forum, amelynek célja a gasztronómiai szektorban dolgozó nők összekapcsolása. Ezenkívül a konyhai mindennapokat is át kell strukturálni. A kiegyensúlyozott nemi arány mindenki számára előnyös.
Nemcsak Trine Hahnemannál, hanem a kétcsillagos séfnél, Ana Rošnál is ugyanannyi férfi dolgozik, mint nő. „Ez nem szándékos, de jót tesz a hormonális egyensúlynak” – jegyzi meg a szlovén séf, aki 2017-ben szintén elnyerte a „Best Female Chef” díjat. „Meglepő módon mindig ezekkel a csodálatos, keményen dolgozó nőkkel vagyok körülvéve, akik még munka közben is rúzst viselnek, és sok szempontból sokkal erősebbek, mint férfi kollégáik.”
Bár megjegyzendő az is, hogy nem kevesen látják a nyomorúság ékes bizonyítékát abban, hogy egyáltalán létezik a „Best Female Chef” díj.
Ami a férfiakat illeti: az ő segítségükre szükség van a „fehérkolbász-parádé” megdöntéséhez. A Healthy Boy Band például tiltakozásul női ruhában lépett fel egy kizárólag férfi sztárszakácsokkal telt fesztiválon. „Teljesen képtelenség, hogy a nők ne bírnák a nyomást a nagy konyhákban” – mondja a bécsi Mraz & Sohn étterem alapítója, Lukas Mraz. „A légkör csak annyira machó és mérgező, hogy a nőket gyakran egyszerűen kiközösítik – rengeteg tehetség és szaktudás vész el így.” Társalkotója, Philip Rachinger hozzáteszi, hogy a nagyanyja, Walpurga volt az, aki a Mühltalhofot azzá tette, ami ma.”
Még a nem éppen lágy oldaláról ismert Konstantin Filippou is biztosított a Standard podcastjában arról, hogy a nők sok tekintetben felülmúlják a férfiakat. Akkor miért van olyan kevés belőlük a csúcsgasztronómiában? „Talán a munka nem annyira vonzó számukra. Ha a saját lányom ezt az utat választaná, rendkívül támogatnám.” Az ő lánya alig pár hónapos, így remélhetőleg egy másik világ várja majd, ha esetleg pályára lép. Ami egyébként a londoni Clare Smyth szerint is így lesz: „A mai hangulat sokkal kedvesebb, mint a karrierem kezdetén, sokkal kiegyensúlyozottabb. Remélem, tíz év múlva sok nő fog csúcsszinten főzni.” Akárhogy is alakulnak a dolgok: egy olyan mondat, mint Paul Bocuse-é: „A nőknek nem a konyhában, hanem a hálószobában a helyük”, szerencsére már ma is legalább egy „shitstormot” (hatalmas felháborodást) váltana ki. Talán még egy gasztronómiai birodalom bukását is.