Vendéglátás a kisujjból
Szöveg: Ro Raftl Fotók: Peter M. Mayr
Ha a közmondásnak igaza van az ősrégi mondással: „A szerelem a gyomron keresztül vezet”, akkor a teniszmenedzser Ronnie Leitgebnek a bolygó legszerelmesebb emberének kell lennie: Bettina Steigenberger, a jövendőbelije, olyan kisujjból kirázza a bevásárlást, főzést, díszítést és felszolgálást, mint maga az Anyaföld. Bár ő egy modern hercegnő, egy Golden Girl, aki édesanyjával, Anne-Marie Steigenbergerrel, valamint nővéreivel, Christine-nel és Claudiával együtt egy nemzetközi szállodaláncot irányít. Amit még a nagyapa, Albert kezdett 1930-ban Baden-Badenben az „Europäischer Hof” megvásárlásával, az szebben virágzik, mint valaha: több mint 80 csúcsszálloda tartozik a Steigenberger Group-hoz. 1985-ben alakították részvénytársasággá, de a 99,6 százalékos többségi tulajdon továbbra is a család kezében van.
Bettina, a szenvedélyes konyhatündér úgy tartja a bárdot, mint egy varázspálcát. Frissen, finoman, kecsesen. Amikor zöldséget szeletel, az úgy néz ki, mintha számítógéppel tervezték volna. Nincs ügyetlen maszatolás, nincs zaklatott sóhajtozás. A kisujjában van. Ötéves kora óta. Akkor örökölte nővéreitől azt az elektromos játék tűzhelyet, amin igazi ételeket lehetett készíteni. Húst vagdosott, répát aprított, krumplit pucolt rajta, és minden vasárnap egy családtagot kényszerített ebédre. Mert vasárnaponként a Steigenbergeréknél brunch volt: apa, Egon korán kelt a gyerekekkel, elment velük templomba, és csak utána ébresztette fel az anyát, aki a megterített asztalhoz ült, miközben az apa elkészítette az egyetlen ételt, amit hajlandó volt főzni: rántottát. Hatkor vacsoráztak. Bettina a hézagot a játék tűzhelyen készült falatokkal töltötte ki: „Amikor húszéves voltam, elköltöztem az első saját lakásomba – és főztem a barátaimnak.”
Tanfolyamok? Híres sztárszakácsoknál? „Soha. Egyszer a barátaim elajándékoztak egy tanfolyamot egy teljesen ismeretlen embernél, ahol mindenkinek el kellett készítenie egy fogást. Nagyon vicces volt, de semmi több.” A konyhai titkokat magányosan, minden érzékszervével kutatja. Élvezi az evést, de még jobban szeret a tűzhely mellett állni. Ahogy szereti a szakácskönyveket, „hogy nézegessem, olvassam, inspirálódjak belőlük”, de nem azért, hogy recept szerint főzzön. Az apja, aki csak a tojásrántottáig hajlott a serpenyő fölé, komplett könyvtárat gyűjtött: „Keresel valamit a sütésről, és három polcnyit találsz.”
A sütés külön fejezet a szállodaörökösnő számára: „Az édességekhez és desszertekhez nem értek! Ezért egy tökéletes vacsorához mindig szükségem van konyhai segítségre.” Bécsben már évek óta a legjobb plátói barátja, az ékszerész Henri Sillam segít neki. Bár az utóbbi időben egy kicsit féltékeny lett. Bettina ugyanis elragadtatással sóhajtozik, hogy Margareta Leitgeb, a leendő anyós, a világ legjobb tortáit süti: „Súlyos függőségbe kerültem a gesztenyetortájától. Nemrég adott nekem egyet. Ronnie, aki két napig üzleti úton volt, hazaérkezéskor kérdezte: Kaphatok még egy darabkát? Barátom, csak álmodsz róla – felelte hűvösen a menyasszony.”
Henri Sillam tartással viseli a konkurenciát. Neki mindig marad az Esslinggasse az I. kerületben. Ott lakott Steigenberger kisasszony réges-régen. Ott támadt az az ötletük egy unalmas hétvégén, hogy együtt főznek. Egy rituálé, ami (mostanáig) havonta egyszer ismétlődik: „Sétálunk a piacon, szagolgatjuk és nyomkodjuk a zöldségeket és gyümölcsöket, eldöntjük, mi ingerli a gyomrunkat, kiválasztjuk a borokat, megterítjük az asztalt.” Az ételhez és az évszakhoz illő, ötletes és vicces asztaldíszítés nagyon fontos Bettinának: bőkezűen szór gumi macikat, diót, gyümölcsöt, giccses sípoló babákat vagy csokiesernyőket az asztalra.
Az ékszerész emlékekbe merül: „Az Esslinggasse-ban Bettina minden héten egy egész századnak való lakomát főzött anélkül, hogy tudta volna, csenget-e valaki az ajtón. De mindig zsúfolásig tele volt, és a végén még a lábasokat is kikaparták.” Álmodozva nyalja meg a szája szélét, amikor az ő „Ossobucójára” gondol – „ő természetesen ököruszálynak hívja” –, mindenesetre arra a gyökérzöldséges, vörösboros párolt húsra. „Egy napig kell párolódnia, és csak másnap tálaljuk” – okít a német származású, immár osztrák szívekkel élő hölgy, miközben kortyol egyet a rozé pezsgőből, egy Billecart-Salmonból, amit az ékszerész konyhai italként „comme il faut”-nak (illendőnek) nyilvánított. Szereti a párolt ételeket, például a bárány lapockát. Tegnap Ronnie-nak egy kicsontozott báránygerincet tálalt gesztenyés-vörösboros mártással, ami szintén nagyon finom volt: „Bedörzsölni fokhagymával, hirtelen megkapatni, majd alufóliában a sütőben száz fokon öt percig pihentetni. Így a szaftok kívülről befelé húzódnak, rózsaszín lesz, de már nem vörös. Sózni csak kivételkor szabad!” És a szósz? „Egy vöröshagymát és fokhagymát olívaolajon enyhén üvegesre pirítani, egy kis cukor, vörösborral felönteni és hozzáadni a gesztenyét (üveges, hámozott). Egyszer enyhén felforralni. A végén természetesen vajdarabkák!”
Kissé panaszkodik. Az orvosa, aki a keleti-kínai orvoslás elvei szerint vizsgálta meg, ezt prédikálta neki: „Semmi csípős, csak kímélő. Semmi bárány-, kecske- vagy birkahús, semmi chili, semmi vörösbor!” A 43 éves nő nevet: „Túl forró vagyok”. És esküdözik, hogy visszafogja magát, már csak ritkán eszik bárányt, és Bordeaux-t is csak nagy ünnepeken iszik.
Sillam reakciója: Májusi születésnapjára egy kis utazást szervezett legközelebbi barátaival Bordeaux-ba. A világ leghíresebb borvidékeire, Pauillac-ba a Château Mouton-Rothschildba és a testvérbirtokra, a Lafite-Rothschildba. A zarándokok áhítattal mesélik, hogy van valami tisztelgő, sőt szakrális abban, ha leereszkedünk ezekbe a sötét pincékbe: „Csak gyertyákkal megvilágítva, több évszázad ritkaságaival megtöltve.
Különös módon halkan beszélnek az emberek, mintha nem akarnák megijeszteni a borokat. De a Lafite-birtok nyolcszögletű termében kamarakoncerteket adnak, mert az akusztika olyan fantasztikus lent.” Persze a Moutonokat és a Lafite-okat az összes kínai-orvosi előírás ellenére megkóstolta, ismeri be Steigenberger. Bűn lenne kihagyni, elvégre születésnapja volt.
Az esküvőjét Leitgebbel júliusban, a Wörthi-tónál három napig tervezik ünnepelni. Bármilyen meglepetés várható. Mert végül is egy nagyon gazdag nő, még ha sosem kérkedik vele. Ezt abszolút vulgárisnak tartaná. Annál is inkább, mivel a Steigenberger nővéreket munkára nevelték. Igen, már hosszabb ideje egy villában lakik Währingben. Igen, kiváló háziasszony. Ezt nemcsak a barátja, Sillam mondja. De ő azt állítja, hogy az ő ünnepségei privát események. Logikus, hogy minden alkalommal kitalál valami különlegest: egy mottót, ami köré az étel, a dresscode és a zene épül. Mert evés, ivás és órákig tartó csevegés után mindig táncolnak. Bettina lelkes táncos. Ami nem jelenti azt, hogy Henri tovább fecseghet a kulisszatitkokról.
Legalább megengedi neki, hogy spanyol vizekre evezzen, a Marbella hátországában található birtokukhoz. Áradozik a hat hálószobáról, amelyek mindig tele vannak, ha ott tartózkodnak. Hogy az első kitérő a reptérről a Corte Inglès szupermarketjébe vezet, ahol a bevásárlókocsik teljesen megtelnek. Hogy naponta két főétkezést ünnepelnek: reggelit és vacsorát. Aki először kel fel, az készíti a reggelit. Általában maga a háziasszony. Aztán frissen facsart levekben, tejhabos kávéban, müzliben, felvágott- és sajttálakban tobzódnak, a megkoronázása pedig Bettina citromlével és olívaolajjal pácolt avokádós-paradicsomos salátája. Persze mindenki együtt főz, de Bettina a leggyorsabb, csodálkozik Sillam minden alkalommal tátott szájjal. Ő csak nevet, és visszakérdez, mi abban a nagy dolog, hogy egy csirkét olívaolajjal, krumplival, salottahagymával, koktélparadicsommal és egy ág rozmaringgal a sütőbe vág? Könnyed konyhai csevegések közepette, dugóhúzózó férfiakkal, szaftra éhes gyerekekkel, fehérkenyeret szeletelő barátnőkkel. Az evők fele amúgy is nyugodtan ül: a teraszon ül és iszik. Kötetlenül. A konyhatündér legkiválóbb nyaralási varázslata.