A-La-Carte

A zöldség az én húsom (2010/1)

Az osztrákok elkötelezett


Húsevők és még némely ínyenc is távirányítottként reagál a bécsi szeletre és társaira. Hogy másképp is lehet, azt olyan nemzetközi főzőlegendák mutatják meg, mint Thomas Keller a kaliforniai French Laundry-ban vegetáriánus menüivel. Egy olyan rétegkultúra ez, amelyhez az osztrák csúcsgasztronómia mostanában igazodik.
Szöveg: Claudia Schemerl-Streben Fotók: Stephanie Golser

Az osztrákok évente 820 459 tonna húst fogyasztanak; a zöldségfogyasztás 901 147 tonnára tehető.* Első ránézésre talán örömteli eredmény. A tányéron lévő tényleges mennyiségi arány azonban kijózanító: a főszerepet ugyanis nem a táplálkozási piramis által előírt zöldségek játsszák, hanem a tányér egy másik szereplője: a hús.

Egy hattagú társaság ül kényelmes vörös fotelekben egy nagy kerek asztal körül, kilátással a városi parkra, és elmélyülten tanulmányozza az étlapot, amelyet a ház csinos háziasszonya osztott ki. Az ételek közötti választás nehéz: Gillardeau osztriga íróval, üvegtésztával és borsóhajtással? Folyami rák paszternákos-tejszínes rétessel és lime-mal? Grillezett marhaszegy alpesi ökörből feketegyökérrel és mustáros zöldséggel? Egy asztalnál ülő vendég határozottan kijelöl egy fogást mindenkinek: langyos articsálasaláta fűszernövényekkel.
A Heinz Reitbauer junior-féle articsálasaláta az az étel, amely a „Steirereck” állandó repertoárjának része. Egy sláger, amelynek hiányát az étlapról aligha fogadná el egy vendég sem. Mégpedig annak ellenére, hogy húsmentes. „Újra és újra beledolgoztuk az ételekbe, és egyszer csak kiemeltük a saját fogás státuszába.” A hatása meglepő volt. Alig ette meg egy vendég egyszer az articsókát, a következő látogatáskor az asztalnál másokat is köteleztek rá. További vegetáriánus ételek – általában két-három kreáció szerepel Reitbauer étlapján húsmentes alternatívaként – azonban csak szerény rendelési arányokat könyvelhetnek el. „Nehéz megszabadulni az étkezési szokásoktól. Úgy eszünk, ahogy azt gyermekkorunkban tanultuk. Ez bennünk marad. Mégis megváltozott valami. Az emberek ma ökológiai, erkölcsi és egészségügyi okokból sokkal tudatosabban étkeznek. A szépségideál is hajtóerővé vált a nők számára. De nem szeretném kihagyni a férfiakat sem. Ők is hiúbbak lettek, ami végül az étkezésükön is meglátszik.”
Reitbauer új utat akar kijelölni konyhai irányvonalában. Tavaly ősz óta konyhai stábjával együtt intenzíven foglalkozik a zöldség témakörével. Tavasszal „teljesen át akarja építeni” az étlapját. „A főmenü nagyon erősen zöldségközpontú lesz. Nem 100 százalékban, de kétharmad részben.” Egy tisztán vegetáriánus irányba ezért az osztrák csúcsszakács, aki vonzódik az elmélyült konyhához és a legmagasabb termékminőséghez, nem akarja magát beskatulyázni. De olyan következményeket jelent be, amelyeket a vendég is érezni fog: „Zsiradékmentesen fogunk főzni, és erősebben fogunk dolgozni a zöldséggel mint nyersanyaggal, és nem elégszünk meg azzal, hogy csak zöldséglevekkel sűrítsük a szószokat.” Hogy ez nem feltétlenül tetszik minden vendégének, azt Reitbauer nem fogadja el: „Megengedhetjük magunknak, mert á la carte ételeket is kínálunk. Aki tehát semmit sem tud kezdeni ezzel, annak van alternatívája.” A csúcsszakács „amint az erdők, kertek és mezők adnak valamit”, el akarja kezdeni. Szállítóit, a termelők sűrű hálózatát már maga mellé állította: például egy ambiciózus hölgyet, aki a „Steirereck”-et hetente kétszer látja el a legszebb és legaromásabb vadzöldségfajtákkal, egy privát nemesítőt, aki kifejezetten Reitbauer számára nevel gyermekláncfüvet, az agilis bécsi Slow-Food kertészt, Eveline Bachot, az Adamah biogazdaságot, a ház házi szállítóját, Loackert a Rochusmarktról, az Arche Noah-t és a ház saját teraszát, ahol akár 50 különféle fűszernövény is nő.
Reitbauer a menü fogásainak számát a zöldségfókuszra való átállással növelni akarja, az árát azonban nem. Még akkor sem, ha a ráfordítás „mindenképpen magasabb”. A zöldségek esetében ezt még a hús- vagy halételek elkészítésénél is kétszer akkorának becsülné. „Ezek a helyek a konyhán nálunk a legintenzívebbek.” Hogy vendéglősként ezért ugyanannyit kérhet el, mint egy libamájjal, homárral stb. készülő menüért, az számára természetes. Végül is a nemzetközi kollégák is megmutatják, hogy az egyenértékű számla beválik: Thomas Keller a Napa-völgyi „French Laundry”-ban a kilencfogásos Vegetable Tasting Menüt éppúgy, mint a Chef’s Menüt ugyanazon az áron, mégpedig büszke 250 amerikai dollárért szolgálja fel vendégeinek. És a párizsi veggie-szakács, Pierre Gagnaire és a francia Laguiole faluból származó Michel Bras – akit a gourmet-szcénában a világ legjobb zöldségszakácsaként tartanak számon – szintén megmutatják, hogy a vegetáriánus konyhának ára lehet.
Még ha a „Steirereck”-nek, ellentétben némely nemzetközi high-end vendéglátóhelytől, nem is áll rendelkezésére laboratóriumi konyha, a városi park high-tech konyhájában az elmúlt hónapokban folyamatosan kísérleteztek. Tavasszal megvalósul az előirányzat, mert: „Az idő követeli.” Erre gondolt közel 30 évvel ezelőtt egy másik vendéglős is: Christian Wrenkh, az osztrák úttörő a vegetáriánus konyha terén. 27 éve választhatott: nyit egy steakhouse-t az USA-ban, vagy valóra vált egy álmot Bécsben. Az utolsó pillanatban az utóbbi mellett döntött, még aznap felszállt a bécsi repülőgépre, és megnyitotta Bécs 15. kerületében az első teljes értékű vegetáriánus éttermet. Merész ötletéért nemcsak tapsot kapott. Még ma is emlékszik egy emberre, akinek a koncepciójáról csak egy dolog jutott eszébe: „Pimaszság ilyesmit egy munkásnegyedben.” De voltak más értékelések is, és hamarosan követték az osztrák gourmet-kalauzok elismerései is. Rövid időn belül a vendéglős olyan termékeket tett szalonképessé, mint a hajdina, a quinoa és a tofu, és 1987-ben egy második étteremmel terjeszkedett a Belvárosban található Bauernmarktra. A sikeres induló szakasz ellenére Wrenkh 2002-ben úgy döntött, hogy húst és halat is beépít az étlapjába (ételeinek kétharmada ma is tisztán vegetáriánus készítésű): „A 80-as és 90-es években volt a megfelelő idő egy vegetáriánus étteremre. A vendégeim reklámszakemberekből és kreatívokból álló mobil rétegből kerültek ki. A vegetarizmus problémája azonban az, hogy hullámokban mozog. A 20-as években is volt ilyen mozgalom. Ebben az időben a vegetáriánus táplálkozás nagy téma volt, bár más motivációkból. Tömegfogyasztásra alkalmassá sajnos sosem vált.”
Wrenkh optimista vágya a korai években hamar eloszlott. „Azt hittem, hogy a mezőgazdaságban változni fog valami. Úgy, ahogy arról Franciaország kapcsán álmodozunk. Azt hittem, háromféle tejszín közül lehet majd választani. Olyan fajták közül, amelyek valóban különböznek, és nem csak más a címkéjük vagy a gyártójuk.” Új vegetáriánus trendet Wrenkh ennek ellenére tud azonosítani. „Mindig vannak olyan társadalmi rétegek, amelyek úttörő szerepet játszanak. Jelenleg azok az urbánus elitek, amelyekben kifejlődik az a természetes magatartás, hogy többet foglalkozzanak az étkezésükkel, és erősen csökkentsék húsfogyasztásukat.” A 90-es évekbeli BSE-hez hasonló betegségek és a néhány évvel ezelőtti sertéspestis oda vezettek, hogy a bécsi Bauernmarkton lévő éttermében főleg vegetáriánus ételeket rendelnek. „A fő üzletmenetünk délben van, és azt lehet mondani, hogy majdnem 100 százalékban vegetáriánusan dolgozunk. Talán ezért jönnek hozzánk az emberek, és azért, mert egyszerűen jól csináljuk. Hús amúgy is van máshol.”
A zöldség alacsony társadalmi értéke Wrenkh számára nem érthető: „Ha három euróért veszek egy lazacot, mindenképpen elkérhetek érte 10 eurót. Ha viszont brokkolit vásárolok, akkor az valószínűleg 3,50 euróba kerül. De van 50 százalék hulladékom, és sokkal tovább tart az elkészítése. Ezt a vendég sajnos nem értékeli, az ugyanilyen magas árat nem fogadják el. A fogyasztói értékítéletben feltétlenül változnia kell valaminek. Még mindig azon a véleményen vagyok, hogy a hús teljesen felülértékelt, és a zöldség a sokkal intelligensebb, bonyolultabb termék, amivel sokkal többet kellene foglalkozni.” Még a vendéglátóipar sem foglalkozik túl sokat a vegetáriánus opciókkal. A húskonyha fogyasztható alternatíváit csak ritkán vagy egyáltalán nem találjuk. „Csak elhagyni a húst nem működik. A vegetáriánus konyha egy önálló konyha, saját ethosszal.” A prédikátor, aki nem akar az lenni, reményeit csak a csúcsgasztronómiába helyezi. „Igazán magas szinten talán a vegetáriánus konyhát a húsevők számára is vonzó módon lehetne bemutatni. Úgy, ahogy ezt néhány franciaországi konyha is megoldja, amelyek maguk termesztik a zöldségeiket, és aztán 50 eurót kérnek egy főételért. A kereslet nő. Ha a vendégek biztosak lehetnének abban, hogy egy átgondolt vegetáriánus ételt kapnak, akkor meg is rendelnék.”
Ebben az irányban tett kísérleteket a „Meinl am Graben” konyhafőnöke, Joachim Gradwohl. A tavalyi nyártól a szarvasgomba-szezonig a csúcsszakács két ebédmenüje közül az egyiket teljes egészében zöldségre állította át. A elfogadottság magas volt, végül is vendégeinek a fele a vegetáriánus menüt rendelte. Hogy Gradwohl ezt a tervet nem terjesztette ki az esti étlapra, annak valószínűleg gazdasági okai vannak. Mert melyik vendég akar lemondani az olyan exkluzív luxustermékekről, mint a felföldi marha, a pireneusi bárány és a Bresse-i csirke, ha egy olyan étteremben élvezi az estét, amely a hozzá tartozó gourmet-szupermarkettel a bőség zavarával élhet? A vegetáriánus ebédmenü megismétlését elképzelhetőnek tartja, még ha egy másik koncepció jobban is tetszene neki: a hús arányának csökkentése a tányéron egyharmadra, és a zöldség arányának emelése kétharmadra, hasonlóan Heinz Reitbauer junior megközelítéséhez. „De ezt a háznak élnie kell, és ez egy hosszú folyamat” – mondja realistán Gradwohl.
Bátrabban áll hozzá a zöldség témájához a német szakács, Silvio Nickol a veldeni „Schlossstern” étteremben. Étlapján ugyanannyi húsos vagy halas étel szerepel, mint vegetáriánus. Az egyenjogúság számára két éve természetességgé vált. Végül is a vendégek aktívan érdeklődnek iránta. „Sok vendég, aki nálam hús- és halételeket rendel, majd vet egy pillantást az étlap vegetáriánus oldalára, olyan érdekesnek találja a leírást, hogy belevág egy húsmentes ételbe is. A legtöbben utána annyira pozitívan csalódnak, hogy a termékekből milyen sokat ki lehet hozni, hogy a következő látogatásukkor már egy tisztán vegetáriánus menüt rendelnek.” Nickol a zöldségekhez előszeretettel ázsiai fűszerekkel közelít, és mint senki más a szakmájában, érti a módját annak, hogy azokból kicsalogassa saját ízüket, anélkül, hogy meghamisítaná őket. Például „Harmónia az avokádóból” ételét ügyesen állítja össze leves, cannelloni, terrine és tatár formájában, és a gyümölcsöt olyan aromákkal kombinálja, mint a koriander, kaffir-lime levelek, gyömbér, thai bazsalikom és chili. „Szeretem az ázsiai konyhát. Tavaly Thaiföldön voltam, idén pedig Balin, és hihetetlenül érdekesnek találom azt a könnyű konyhát, amelyet ott ünnepelnek. Sokat lehet enni, és fél-egy óra elteltével nincs teltségérzet, hanem az egészet elölről lehetne kezdeni. Azt hiszem, hogy ez a jövő. A nehéz konyha a múlté.”
Attól már Friedrich Gutscher is elbúcsúzott évekkel ezelőtt. A született bécsi 23 évig vezette Stuttgartban az elismert „Delice” éttermet, ahol a vendégek szeme láttára, az ő kívánságaikhoz igazodva főzött egy látványkonyhában. 2009 decemberében elhagyta az étterem tűzhelyét, átadta a kulcsot régi sommelier-jének, Evangelos Pattasnak, és két partnerrel átvett egy háromszárnyú udvarházat a dél-burgenlandi Zahlingban, ahol 2010 májusában akarja megnyitni új munkahelyét. A különlegessége: sem húst, sem halat nem főznek. Erről a döntést Gutscher a 80-as évek közepén lezajlott BSE-válság idején hozta meg, ami miatt azóta teljesen lemond a húsról. „Azóta mindenképpen végig akartam vinni egy vegetáriánus koncepciót, de a Delice-ben nem forgathattam volna fel mindent. Most, hogy újra kezdem, megengedhetem magamnak.” Legfeljebb 24 vendégnek van hely „Speiseatelier” éttermében, amely két dizájner szobával (televíziókészülék és telefon nélkül) az éjszakázás lehetőségét is kínálja. Főzés délben bisztrószinten zajlik, este a „Speiseatelier” fine-dining étteremmé alakul át: ahogy Stuttgartban is, Gutscher csak egy menüt főz, közvetlenül a vendégek előtt, a fatüzelésű, csempézett tűzhelyen vagy az indukciós lapokon. Az ötfogásos menü ára Amuse Bouche-sal és elődesszerttel: 80 euró. Esetleges különleges kívánságok nem jelentenek problémát. „Én nem az 5-ös asztalnak főzök, hanem a vendégnek. Minden este elején asztaltól asztalig megyek, és megbeszélem a menüsorrendet. Ha a vendég nem szeretne egy ételt, vagy allergiás rá, módosítunk. Ezzel semmi gondom nincs” – mutatkozik Gutscher minden stressz felett állónak. Ez talán a kornak is köszönhető. „61 évesen egyszerűen lazább az élet.” A fogásaihoz szükséges alapanyagokat Gutscher a régió termelőitől kívánja beszerezni. Kapcsolatai még a burgenlandi borvásárlásaiból maradtak, amelyeket az elmúlt 23 évben személyesen bonyolított le. Josef Lentsch éppúgy ismerősei közé tartozik, mint Erich Stekovics és Josef Umathum. „Ezt a sarkot mindig végigjártam.” De új kapcsolatok is szövődnek. Pannon sáfránnyal a klingenbachi Johannes Pinterits látja el a szakácsot, és a szarvasgombát Gutscher nem az eddigi módon Piemontból, hanem Isztria erdeiből kívánja beszerezni.
Vakmerőnek neveznék egyesek Gutscher terveit. Mások, mint Reitbauer junior, hisznek a sikerében. Ezzel ért egyet Wrenkh is: „Úgy gondolom, hogy a felső kategóriás gasztronómia számára már csak a zöldség maradt, amiből profitálhat. A húst a csúcsszakácsok már oda-vissza megfőzték. Most mutassák meg egyszer, mit tudnak a zöldséggel.”

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!