Szöveg: Thomas Maurer · Fotók: Ingo Pertramer
Amire az ember nem igazán gondol, miközben épp egy papírzsák grillzenet emel be a bevásárlókocsiba, az az, hogy a fa elszenesítésének képessége jó négy évezreden keresztül központi szerepet játszott az emberiség kultúrtörténetében.
A faszénnel olyan hőmérséklet érhető el, amelyet egy fatüzelésű tűz egyszerűen nem tud biztosítani; faszén nélkül sem a vaskor, sem a bronzkor nem létezett volna, ahogy az utána következő technológiai fejlődés sem.
Egyes történészek a faszenet, pontosabban a faszénhiányt tartják a kapitalizmus egyik fő kiváltó okának. Anglia erdőit a 18. század elejére már annyira kiirtották, hogy különösen a fémipar szenvedett az első nyersanyagválságtól, ami feltehetően legalábbis hozzájárult a koksz tüzelésű nagyolvasztó feltalálásához.
Még messze a huszadik században is űzték a szénégetők az ipari államokban is az archaikus mesterségüket, és Walpurgis-éjtől Márton-napig az emberektől távol, egyedül éltek az erdőben. Ezt nyilvánvalóan nagyra értékelték: Németországban egyedül a szénégetőknek volt kiváltságuk, hogy az emblematikusan fekete arcukat még a király látogatásakor sem kellett megmosniuk, miközben a bányászoknak ilyen alkalmakkor illendő volt szappant és mosdókesztyűt használni.
Bár a német nyelvű szénégetőknek a német konyha terheit is viselniük kellett. Míg az Alpoktól délre a spagetti carbonara a szénégetők mesterségének a mai napig népszerű kulináris emlékműveként szolgál, addig az itteni kulturális térben a „szénégetőleves” iránti vágy meglehetősen korlátozott, még akkor is, ha a valószínűsíthető eredeti receptet (víz, marhafaggyú, só, belemorzsolt kenyér) a fantáziadúsan optimalizált változattal, paradicsommal, vadhússal és káposztával helyettesítjük. Specifikusan osztrák szénégetőreceptek nyilvánvalóan nem maradtak fenn, de ennek nincs jelentősége.
Végül is 2017-et írunk, és a hagyományos faszénboglyák egész Ausztriában kihaltak…
Egész Ausztriában? – Nem!
Egy hajthatatlan gazdálkodó család által 3074 Kleindurlasban üzemeltetett szénégető nem szűnik meg ellenállni az idők szavának.
Erről a tényről először Alain Weissgerber által szereztem tudomást, aki mióta a Taubenkobelben egy megfelelő kemencét építtetett be, a csúcskategóriás faszenes sütés osztrák központi tekintélyének számít. Ezen az alkalmon azt is megtudtam, hogy a faszén éppúgy nem egyenlő a faszénnel, ahogy a sör sem a sörrel. És bár ez utóbbi már kezdett elterjedni, az előbbi még a nagyközönség általi felfedezésre vár. És hogy a Taubenkobelben a Hochecker szénégetőtől beszerzett első próbacsomag óta nem kerül más a kemencébe.
Ami a hűséges fényképész Ingo Pertramer és számomra összeségében több mint elég ok volt arra, hogy életünkben először beírjuk a „Kleindurlas” szót a GPS-be.
Kleindurlas egy kedves kis, St. Pölten idilli, dombos környékére simuló fészeknek bizonyult, és a Hochecker-féle szénboglya illatát már azelőtt érezni lehet, mielőtt meglátnánk.
Tulajdonképpen a Hocheckerék egy klasszikus tejgazdaságot vezetnek mintegy 25 tehénnel, ami „az életre elég, de befektetésre nem”. Szántóföldet nem művelnek, viszont 30 hektár erdő tartozik a gazdasághoz, így jött az ötlet, hogy a faszénégetés régi hagyományát újra jövedelmező modellé alakítsák vissza.
Resi anya és Schani Hochecker apa így professzionalizálták újra a Schani apjától 1960-ban átvett szénégető üzemet, fiuk, Martin, a végzett erdőmérnök és szintén már kétgyermekes apa a harmadik a sorban. Mielőtt még a magával a boglyával foglalkoznánk, amely körülbelül száz méterrel az eladóhelyiség alatt – melyet különösen példamutatóan szenesedett fatönkökkel díszítettek – halkan füstölög, előbb kávé és bevezető szavak következnek, amelyeket főleg Resi anya oszt meg velünk, akinél a szakma és a hivatás nyilvánvalóan boldog párost alkotott.
Szerényen először is cáfolják, hogy ők lennének az utolsó szénégetők Ausztriában, összesen még négy-öt másik működik, de ők azok, tudomásuk szerint, az egyetlenek, akik a mesterséget még jövedelemszerzés céljából űzik, nem pedig hobbiként.
Régebben minden környékbeli gazda faszenet égetett házi használatra, ha az embernek van hozzá szeme, mindenhol megtalálja az erdőben a régi szénrakások maradványait, ma már azonban arról is szó van, hogy megóvják a kihalástól a régi mesterséget, ezért is csatlakoztak az Európai Szénégetők Egyesületéhez, amely rendszeresen megrendezi az Európai Szénégető Találkozót, ahol aztán feltehetően a művészet minden szabálya szerint szakmáznak.
Valójában, bár modern pirolízis-berendezésekkel a keletkező fagáz is hasznosítható lenne, a grillzenek szinte mindegyike hasonló archaikus berendezésekből származik, mint az övék, csak ezek a boglyák rendszerint Nigériában vagy Dél-Amerikában állnak, ami a szakértők számára cseppet sem meglepő módon azt eredményezi, hogy újra és újra védett esőerdei fa is kerül közéjük. Európán belül már csak Romániában van említésre méltó termelés, amit rendszerint egyből német feliratú zsákokba töltenek.
A kereskedelemben ezen kívül sok briketté préselt faszénport találni, ez egy olyan hasznosítás, amiről ők lemondanak, mivel az itt keletkező szénport a különösen termékeny Terra Preta föld előállítására adják el, méghozzá az absdorfi gilisztafarmnak, aminek a létezéséről így végre én is tudomást szerzek.
A kérdésre, hogy vajon miért jobb-e a Hochecker-szén a hagyományosnál, és ha igen, miért, büszke szerénységgel azt válaszolják: „Na ja, a grillezők csak tudják.”
Ami biztosan különbséget jelent, az a tény, hogy náluk igény szerint kemény- és puhafafaszén is beszerezhető külön-külön. A puhafafaszén az amatőr grillezők körében népszerűbb, mert könnyen és gyorsan begyullad, a keményfából készült pedig a profik és a smoker-használók körében, mert forróbban és hosszabb ideig izzik, különösen ha a szintén kínálatban lévő extra nagy darabokat használják.
Természetesen az ilyesmi tökéletes táplálék egyfajta alapvetően férfias grillező-macsóizmus számára, de volt már rá példa, hogy olyan vásárlók, akik határozottan ragaszkodtak a nagy keményfaszén-darabokhoz, később megbánóan alacsonyabb puhafaarányért folyamodtak, mert a grillezőjük egyszerűen nem volt méretezve a prémium áruval keletkező hőmérséklethez.
És miután egy dekoratív modell alapján megmutatják, hogyan is épül fel pontosan egy ilyen boglya, nekilátunk, hogy mi magunk is építsünk egyet.
„Ja, egyébként” – kérdezem, miközben kötöm a legstrapabíróbb cipőmet – Hochecker asszony előzetes telefonos ajánlása –, „ezt tényleg 'Meiler'-nek (boglyának) hívják, vagy van valami specifikus osztrák kifejezés is?”
„Na ja” – válaszolja Hochecker asszony –, „mi normál esetben azt mondjuk: 'Koin-haufn' (szénrakás), kivéve, ha vezetést tartok, akkor már 'Meiler'-t mondunk.”
A szabályos szénrakást agyagos talajon (amit a hőség tömörre éget) egy hosszú acélcső köré rakják fel, amelyen keresztül kezdetben be is gyújtják. Schani Hochecker megmutat egy leselejtezett példányt, amely évek szolgálata után az oxidáció miatt olyan vékony és porózus lett, hogy ki kellett vonni a forgalomból. „Ezt teljesen átégettük” – mondja elégedett büszkeséggel.
Először is a úgynevezett rostélyt építjük meg, egy fatörzsekből álló rácsot, amelyen a szerkezet többi része nyugszik. Utána, olyan sűrűn és szorosan, ahogy csak lehet, körülvesszük a csövet hosszú rönkökkel. Éppen itt különösen fontos, hogy minél kevesebb üreg legyen, hogy biztosítsuk a lassú izzást, és elejét vegyük a boglya félelmetes leégésének, amely szabály szerint felülről lefelé izzik el. Ez, legalábbis ha az embernek nem kell mindig csinálnia, egy kissé megerőltető, de valahogy kielégítően játékos munka, fellebbezés a kisemberben lakozó piromániáshoz.
A szerkezetet azonban ma már nem fogjuk befejezni, az ugyanis egész napot igénybe venne.
Ha a már eleve lenyűgözően nagy famogul készre van rakva, még be kell burkolni egy réteg zöld tűlevelű ággal, és erre kerül a továbbiakban az úgynevezett „Lösch” (oltóanyag), föld és széndarabkák, hamu, homok és szénpor keveréke, amely az egészet légmentesen körülveszi.
Ahelyett, hogy ennek az ambiciózus barkácsolási feladatnak a végéig szentelnénk magunkat, a szomszédban parázsló szénrakáshoz fordulunk.
Ez ugyan még nincs teljesen kész, de Schani megértően hajlandó egy ponton már szenet kivenni, végül is Ingo fotós, és a fotósoknak tapasztalatból mindig kell valami fényképezni való, és a legjobban azt szeretik, ha valahol ég, füstölög és izzik.
A szén kivétele egyébként „stören” (piszkálni/zavarni), ami egyfajta empátiára enged következtetni a boglyával szemben, amely nyilvánvalóan, ha lennének vágyai és preferenciái, inkább az egész tartalmát egycsapásra elégetné.
Mielőtt azonban elmennénk piszkálni a szenet, még egyszer körbejárjuk magát a boglyát, ami, mint minden, amit az ember először tesz, önmagában is egy kicsit izgalmas, de ebben az esetben egy visszafogott veszélyességgel még extra fűszert is kap.
A boglya körbejárása alapvetően fontos, mert közben az elszenesedési folyamat során keletkezett üregeket újra tapossuk. Az eredeti térfogatának jó egyharmadát elveszíti közben, nagyobb légkamrák ahhoz vezetnének, hogy az egész áldott dolog leégne.
Az alapvető lépésről lépésre, és néha előbb inkább lapáttal böködős óvatosság mellett a tapasztalat is nagyon hasznos: „A talpamon érzem, hol van a tűz” – magyarázza Schani, de hozzáteszi, hogy már ő is beszakadt mindkét lábával egyszerre, és csak a gyorsan keresztbe tett lapát segítségével tudott sértetlenül kikászálódni a forró lyukból.
Valóban érezni a forróság ősi erejét a talpak alatt, valóban a boglya járása és taposása egy bizsergetően izgalmas dolog, amiért tizenkét évesen feltehetően tizennégy napi szobafogságot plusz egy év furulyázást is bevállaltam volna, másrészt viszont sosem késő tizenkét évesnek lenni.
A szén piszkálása ehhez képest szinte eseménytelen, bár a füst, parázs, lángok és fizikai munka kombinációja önmagában azért jelent valamit.
Az újonnan megnyitott, friss oxigénellátás hatására fellángoló helyeket rendszerint azonnal jó adag vízzel eloltják, kivéve ha, mint a mi esetünkben, egy fotós van jelen, mert tapasztalatból tudjuk, hogy a fotósok semmit sem szeretnek annyira, mint a lángokat, a parazsat és a füstöt, és a pár perc lobogás alapvetően már mindegy is.
A Hochecker szénégetőt néhány szép emlékkel, valamint egy olyan alaposan átfüstölt ruházattal hagyjuk el, hogy tizennégy nappal később is, amikor elhaladok a szellőztetésre az ajtó elé kitett cipők mellett, spontán megkívánom a füstölt húst.
És így ér ez a történet kielégítően ott véget, ahol elkezdődött, nevezetesen Alain Weissgerbernél, illetve szakmai szeme fényénél, a kifejezetten méretre épített kemencénél.
Mint sok boldog kapcsolat, ez is először látványos turbulenciák sűrű sorozatán ment keresztül.
Az első két példányt rendkívüli csúnyasága miatt újra lebontották, az esztétikailag kielégítő harmadik modellnek eleinte az a tulajdonsága volt, hogy a teljes Taubenkobel-környezetet masszív füstfelhőbe burkolta, amíg egy a kifejezetten erre létrehozott kéménybe épített szellőztetőrendszer nem hozott enyhülést. És utána: „Legalább még egyszer két év kellett, mire a dolgot igazán uralni tudtam. A legfontosabb nem is a főzés, hanem a tűz. Hogy aztán megkapd, és úgy kapd meg, ahogy szükséged van rá. Különben áll a szerviz, és minden tönkremegy. Egy ilyen igazán nagy dolognak mindenesetre fél óra kell, amíg rendesen izzik, most már háromnegyed órával azelőtt begyújtom, mielőtt tudom, hogy kezdődik.”
Az üzem alkalmazottai számára a befektetés kellemes mellékhatása, hogy immár hetente egyszer személyzeti ételként „a biztosan legjobb pizza Burgenlandban” készül, egy olyan állítás, aminek megalapozottságáról látogatásunk során meggyőződhettünk.
Előtte azonban: „Mindent megcsináltam, amit csak lehet. Persze nem szándékosan. Halat elrontottam, húst égettem vagy nyersen vágtam meg. De most már minden rendben.”
Logikus következményként a nagy menüben is legalább egy fogás a kemencéből származik, de számos komponens is, például a ugyanabból a stooberi agyagból, amiből a helyiség edényei is készültek, sült cékla vagy a hagymapüré. „Ehhez egyszerűen éjszakára a még parázsló kemencébe tesszük a hámozatlan hagymát, ezt otthon pontosan ugyanígy lehet csinálni.”
Időközben már meg van győződve arról is, hogy a különböző fákból származó faszén nemcsak a hőmérsékletben, hanem az ízben is különbséget jelent: „A fenyő például agresszívebben ég, de kevésbé tartósan. Cserébe viszont kapsz egy olyan gyantás komponenst az ízében, ami néha szuper.”
A nagy, sokáig izzó darabok azonban, amelyeket ő ügyesen alábecsült grillező-macsóizmussal használ az alaphőhöz, korábbi életükben kivétel nélkül keményfák voltak.
És hogy mindez ne maradjon száraz elmélet, Weissgerber úr még betol egy tekintélyes süllőt és nem sokkal később egy hatalmas rib-eye steaket is kulináris központi csillagába.
És, nem meglepő módon, de mégis lenyűgöző: A süllő – amelyet a sütés során a decentralizált hő miatt többször hátulról előre és jobbról balra fordítanak – nevetségesen ropogós bőrrel ragyog olyan hús felett, amit a legtöbb szakács még a gőzpárolóban sem tudna lágyabbra készíteni; a steak pedig egyszerűen a steak platóni eszméje, a pirítottan karamellizált felületből és az alatta lévő szaftos hússzerűségből komponálva.
Még ha tudom is, hogy a középszerűség fáradságos síkságain keresztül hosszú menetelés vár rám: Azt hiszem, most beszerzek egy grillezőt. Egy zsák Hochecker-féle keményfaszenem már lenne hozzá.
Erlaaer Straße 171, 1230 Bécs
Eisenwaren Schindler
Hochecker család
www.holzkohle.at
Taubenkobel
www.taubenkobel.com