A-La-Carte

Határtalan (2016/3)

A gasztronómia ősidők óta megélt integráció, jövés-menés, határokon átívelő, inspiráló – és az is marad. Gyakorlati okokból. Szöveg: Eva Rossmann · Illusztráció: André Sanchez Nemrég volt egy álmom. A tűzhelyünknél álltam, a serpenyőben egy bécsi szelet. Egyre kisebb és kisebb lett. Az álomnak semmi…


A gasztronómia ősidők óta megélt integráció, jövés-menés, határokon átívelő, inspiráló – és az is marad. Gyakorlati okokból.
<\/span>
Szöveg: Eva Rossmann · Illusztráció: André Sanchez<\/i>

Nemrég volt egy álmom. A tűzhelyünknél álltam, a serpenyőben egy bécsi szelet. Egyre kisebb és kisebb lett.

Az álomnak semmi köze nem volt a vizes ipari húsok zsugorodási folyamatához. Az sem ért utol, mint reakció az új regényemre, amely úgymond "húsvér" vegánokról szól. Rólunk volt szó. Ausztriáról. Európáról és az egyre szűkülő határokról. Úgy tűnik, minden összehúzódik. A nemzeti eszmék szárnyalnak, és ha ez még nem elég kicsi, ott van a regionális, a lokális, és a "mi vagyunk mi" a világ többi részével szemben.
Természetesen semmi kifogásom nincs a regionális konyha, és a regionális büszkeség ellen sem. Én Weinvierteli vagyok. De osztrák is, európai is, és egy a világon. Ami egyébként az univerzális összefüggésben egy teljesen jelentéktelen, kicsi, kékeszöld bolygó. Legalábbis ha hinni lehet Douglas Adamsnek, aki nemcsak a Galaxis útikalauz stopposoknak című művet írta, hanem az Étterem a világ végén-t is. Szóval ő tudhatja. És máris visszatértünk a témához.

Az intergalaktikus távlatok nélkül is a gasztronómia mindig is határokon átívelően működött. Gyakorlati okokból. Egyesek máshonnan jönnek, és hozzák a konyhájukat. Másoknak munkaerőre van szükségük, és örülnek, hogy van. Ismét mások többet akarnak átélni, többet látni, többet tanulni, többet keresni, ezért új országokba vándorolnak.

A nyolcvanas évek elején történt. A grazi első kínai étterem szerencsére a legjobb barátnőm közelében nyílt meg. El voltunk ragadtatva ettől az idegen konyhától. Nem telt el sok idő, és egy kicsit segíthettem is. Meg figyelhettem. Egy wok.

Akkoriban izgalmas volt. A fűszerek. Ázsia illata. Hajszálvékony tészta, természetesen kézzel készítve, mélyhűtött egzotikumok akkor még nem léteztek. És az üzemeltető házaspár története: néhány évvel korábban jöttek Ausztriába zenét tanulni. Ő hegedűt, ő zongorát. Befejezték tanulmányaikat, és nem akartak visszatérni egy dél-kínai városba, amelynek a nevét elfelejtettem. Állítólag milliós város. De a hivatásos zenészi karrier sem jött össze. Szóval nyitottak egy éttermet, mint a távoli rokonok, akiknek már régebb óta volt egy Salzburgban. A konyha, vallotta be nekem Tian, nem is olyan eredeti. Bizonyos értelemben alkalmazkodik az ember, továbbfejlődik. De még inkább: ha most hazamennének, problémáik lennének bizonyos hagyományos ételekkel és fűszerekkel. Számomra elég egzotikus volt, és az első bevezetésem a világ ízeibe.

Harmincöt évvel később az etno-éttermek száma átláthatatlan, a kínai szinte kínosan hétköznapinak számít. A migrációs történetek pedig mindennaposak a konyhán. Jóval azelőtt is azok voltak, mielőtt "külföldi" ételek kerültek volna az étlapra. Mert a tányérmosogatáshoz még a helyi nyelv folyékony ismerete sem szükséges. A mosogatófiútól a milliomosig. A kivándorlók történetei, akik a mosogatónál kezdték, legendásak. Ami az USA-t illeti, újabban az a hír járja, hogy könnyebb milliomosból mosogatófiúvá válni, mint fordítva.
A mi Jolandánk valószínűleg sosem lesz milliomos.

A gyökerei Ecuadorban vannak, és amikor februárban szünetet tartunk, mindig meglátogatja a családját. Biztosan kapott volna máshol is munkát, de Buchingernek szerencséje volt, így az Alten Schule kezdetétől az edényekkel törődött. És még sok mással. Mert ott terem, amikor forró a helyzet, és Juliának nemcsak előételeket kellene díszítenie, hanem a mi legendás Weinvierteli Gupf-unkat is megsütnie a serpenyőben. Jolanda tudja, hogyan kell. És chips-et készít. És paníroz. Almás tormát készít, és a vendégeket is kísérte már szobáikba, s ha kell, akkor felmossa a padlót és ellenőrzi a WC-ket. Néha mesél a szülőföldjéről. Például, hogy ott szeretik a tengerimalacot. Csemegeként. Az anyukája egy születésnapjára szárított tengerimalacot küldött neki. A gyerekei kicsomagolták, és az undorító dologot azonnal elhajították. Ők itt születtek, nekik a tengerimalac simogatásra való, nem evésre.

Biztosan megmutatta Leónak is, hol állnak a tányérok, és hogyan válik a zsírban ropogóssá a hajszálvékonyra vágott krumpli. Leo nálunk volt ifjú szakács. Most Arosában dolgozik, és egy ötcsillagos szálloda à la carte éttermét vezeti. Akkoriban is kíváncsi és szorgalmas volt, de egyébként még… nagyon fiatal. Annyira büszke volt a kabrióra, annyira össze volt törve (bár nem úgy, mint az autója), miután felborult vele. Svájcban, mesélte nemrég, "nyílt ki a szeme". Most a La Vetta étteremben olyan menüsorokat alkot, amelyek messze túlmutatnak a mi Weinviertelünkön. A "Fűszerek" címszó alatt ez olvasható: "Breton homár – sóban sült ananász – hegyi menta – tengeri spárga – arosai joghurt – quinoa". A MI Leónk. Nos, csak a mi Leónk. Kár, hogy nem akar visszajönni. Szükségünk lenne rá.

De hogy a szakácsok (ritkábban a szakácsnők, ez a még mindig létező szereposztásokkal függ össze, és remélhetőleg hamarosan változik) világgá mennek, az már jó. Buchinger meséli, hogy a hetvenes évek elején egy egész csapat indiai érkezett az új bécsi luxusszállodába, az InterContinentalba, vicces fiúk a szervizben, akiknél ifjú szakácsként leginkább az döbbentette meg, hogy nem hordanak alsóneműt. Viszont tudtak angolul, amit akkoriban a legtöbb osztrák pincér nem tudott. Sing volt a konyhán, kiváló szakács, elegáns bajusszal és viselkedéssel. Valamikor továbbálltak, egyik a másik után. Kanadába, indiai éttermekbe. De aztán úgyis jöttek a perzsák. Iránban forradalom volt, és InterConti-ról InterConti-ra küldték a munkaerőt. Sok perzsa vezető pozíciót vett át, képzettek voltak, több nyelven beszéltek. Egyikükkel tíz évvel később New Yorkban találkozott, véletlenül. Cukrász volt a legendás Smith & Wollensky steakhouse-ban. Nem messze onnan, az InterContinentalban, Dagmar Woodward dolgozott mint resident-manager. Ő pedig Liesl Wagner-Bacherrel együtt járt Bad Reichenhallban a szállodai szakiskolába. Miután otthagyta a színészi tanulmányait Londonban, hostessként kezdte. Aztán F&B-igazgató lett a párizsi Meurice-ben, és végül ő lett a szállodalánc első női vezérigazgatója.

Buchinger saját élményei a taskenti szállodanyitásnál vagy az Ausztria-hetei a világ akkor leggazdagabb emberének privát klubjában Japánban legendásak. Jokohamában olyan szakács csapattal dolgozott, amely, ellentétben a feltételezésekkel, sem angolul, sem franciául nem beszélt. De nyilvánvalóan a klasszikus kulináris irányítási struktúrák szavak nélkül is működnek. Csak egy kis helyi ravaszsággal kiegészítve. Minden reggel azt kiabálta nekik: "Servaas". Ez meglepően hasonlóan hangzik a saját köszöntésükhöz. És jó hangulatot teremtett.

Segi-San volt a neve annak a szakácsnak, aki évekkel azelőtt Bécsben rekedt. A helyiek csodálkozva bámulták a pálcikáit. Judós volt, és egyébként is készen állt arra, hogy az összeesésig küzdjön. Vajon a különleges elkötelezettsége tényleg azzal függött össze, hogy "a japánok" ilyenek? Egy általános kulturális különbségről van szó? Buchinger hisz benne, én inkább kétlem. Természetesen a nevelés és a környezet meghatározó. De végül úgy gondolom, hogy az emberek nagyon különbözőek. Nemcsak itt Ausztriában, hanem máshol is. Különben ő sem indult volna el fiatal Weinviertel-iként hajóra. Holott nálunk azt mesélik, hogy mindenki Obersdorfból legszívesebben annyira otthon maradna, hogy újra obersdorfi lányt vesz feleségül. Buchinger a holland Renske-t vette feleségül. És leszerződött a Royal Caribbeanre.

Ahol már az elején tudtára adták: "You know, on this ship is black beautiful." A személyzet nagy része fekete volt. Az ausztriai fiatalember külföldi volt. Kisebbség. Dolgozott, és barátokra lelt, akikről a mai napig mesél.

Aki maga nem akar vagy nem tud elmenni, az a határokon átívelő dolgokat másképp éli meg. Például a mosogatógépnél. Ahol törökök és volt jugoszlávok vitatkoztak azon, hogy ki a jobb osztrák.

Lukas Resetarits és a "Tschuschen-szkeccse" üdvözli az olvasót. Mindenesetre nem voltak a konyhai brigád szolgái. Azt próbálja meg valaki.
A zürsi Enzianban az utóbbi években az egykori Kelet-Németországból származó férfiak vették át a mosogatást. Az Arlberg-i szállodák és éttermek konyháiban és szervizében is számos német dolgozik, akik többnyire csak bizonyos tartományokból érkeznek. "Mi vagyunk az új jugók", mondta nekem egyikük, és vigyorgott. Kollégája szívesen szolgált fel a bárban "söröcskét" és "borocskát", és ezért ugratták.
Nálunk Maria és Karel dolgozik a szervizben. Ő egy cseh rutinos szakember, több mint huszonöt éves szakmai tapasztalattal Ausztriában. Ő egy szlovák nő, felsőfokú turisztikai végzettséggel és megkezdett némettanulmányokkal. Egy "Tetthely" (Tatort) epizódban ráadásul egy hullát játszott. Egy szerencsés eset, és nem is ezért.

Minden súrlódás ellenére: a mi szállodáinkban és fogadóinkban, az éttermekben és gyorséttermekben élik az internacionalitást. Hogy rajongásból vagy kényszerből, az másodlagos. Fontos, hogy a világ nyitva maradjon, számunkra és mások számára is. Az utóbbi időben néhány csodálatos szíriai étterem jött létre, Szíriából, Irakból, Afganisztánból származó szakácsok és segéderők kapnak remélhetőleg új esélyeket nálunk. És mi is kapunk esélyt arra, hogy újat tanuljunk tőlük. A konyháknak társadalompolitikai hatásuk van, erről a gasztroszakértők meg vannak győződve. Az arab hagyomány a fűszerek és zöldségek kezelésében csak hasznunkra válhat. És ráadásul tökéletesen illik a trendhez, hogy kevesebb húst együnk. Aki most azt mondja: "Jézusom! Ilyen külföldi vacakra tényleg nincs szükségünk!", azt néhány év múlva egyszerűen megkérdezem. Akkor valószínűleg új ételeket tart majd teljesen hazainak. Ahogy az a bécsi szelettel történhetett, amely a legenda szerint a Cotoletta Milaneséből származik. Amit egyébként azóta cáfoltak. Ettől függetlenül nem valószínű, hogy Ausztriából származik. Bizánci gyökereket sejtenek. Vannak bizonyítékok a 12. századból, amelyek szerint Konstantinápolyban tésztába burkolt és utána zsírban kisütött húst ettek. Akinek nem tetszik az a magyarázat, hogy éppen Isztambul lenne nemzeti ételünk bölcsője, az kitalálhat sajátot is. Végül is mindegy.

Vagy igyunk rá egy Pangalaktikus Zúgókövet, azt az italt, amely a Galaxis útikalauz stopposoknak szerint minden földi határt átlép: "A hatása olyan, mintha egy citromszeletekbe burkolt hatalmas aranyrúddal kiverték volna az agyadat a fejedből." Na jó. Akkor lehet, hogy inkább egy Weinviertel DAC-ot iszom. Az is megteszi.

Eva Rossmann
Gut, aber tot
Kötött, 271 o., € 22,–
ISBN 978-3-85256-698-6
Eva Rossmann újságíró volt, mielőtt a Mira-Valensky-krimi sorozattal bestselleríróvá vált. Emellett szakácsként dolgozik Manfred Buchinger
Zur Alten Schule fogadójában.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!