Amikor Niko Romito 2011-ben bemutatta a panettone saját verzióját, rengeteg kritika érte. Az ételek terén köztudottan rendkívül hagyománytisztelő olaszok közül sokaknak a sztárséf által újraértelmezett karácsonyi sütemény egyszerűen túl avantgárd volt. Nem elég vajas, nem elég gazdag, nem elég krémes, egyszóval: túl könnyű és újhullámos, és mindenekelőtt túlárazott – szóltak a leggyakrabban elhangzó vádak. Romito azonban nem hagyta magát kizökkenteni. „A szakmámban amúgy is teljesen hibás dolog lenne mindenkinek a kedvére tenni” – mondja a Michelin-csillagos Casadonna Reale étterem tulajdonosa az Abruzzo régióban –, „ugyanúgy, ahogy az is hiba lenne, ha a divatot kergetném. Csak az tudja hosszú távon megtartani a vendégeit, aki hű marad a stílusához.”
Kilenc évvel később Romito panettone-ja már egyenesen legendás. Egész Olaszország kapkod érte a karácsony előtti időszakban, az állandó vendégek és a barátok postán kapják karácsonyi ajándékként, akik pedig nem tartoznak közéjük, kerülőutakon próbálnak hozzájutni. A közösségi hálón mindenütt jelen van, és szenvedélyesen kommentálják, ami biztosan közrejátszik abban, hogy követőkre talált, és ma már sok ismert és kevésbé ismert kollégája is megsüti a maga évenkénti panettone-ját.
Mindannyian – hogyan is lehetne másképp – a legmagasabb minőségre, a természetes kovászokra, az olykor rendkívül hosszú kelesztési időre, a válogatott, adott esetben helyi és szezonális alapanyagokra, valamint a tökéletes sütési időre és hőmérsékletre esküsznek. Mindezt azzal a céllal, hogy Olaszország legklasszikusabb karácsonyi süteményét visszavezessék a régmúlt idők kézműves kiválóságához. Azokhoz az időkhöz, amikor még messze álltunk az ipari és lélektelen tömegtermeléstől, melynek panettone-os dobozaival ma minden Coop szupermarketben és az Autogrill-nél is találkozhatunk.
Pedig a panettone, amelyet manapság ugyanúgy társítunk Olaszországgal, mint a mortadellát, a mozzarellát vagy a Nutellát, nagy valószínűséggel egyáltalán nem annyira hagyományos és romantikus, mint azt gondolnánk. Sok minden, amit a különlegességről állítanak, történelmileg alig bizonyítható. A „Bel paese”-ben például szívesen mesélik Karl Ludwig von Ficquelmont (1777–1857) osztrák birodalmi gróf, egykori milánói kormányzó történetét, aki kancellárjának, Metternich hercegnek minden évben panettone-t ajándékozott karácsonyra.
Ezzel a történettel Ficquelmont tábornagy a karácsonyi sütemény sikerében hasonlóan jelentős szerepet játszana, mint azonos rangú kollégája és honfitársa, Joseph von Radetzky, aki – szintén a legenda szerint – a szintén Milánóból származó bécsi szeletet valahogyan hadizsákmányként vitte Bécsbe.
Eltekintve attól, mennyire valószínűtlen, hogy a hadvezér és politikus Ficquelmont az akkor már aggastyán felettesénél és birodalmi kancellárnál, Metternichnél olasz süteménnyel akart volna bevágódni, a történetnek van egy másik, még lényegesebb szépséghibája is. Mindkét úr életében, azaz a 19. század közepén, a panettone a mai formájában teljesen ismeretlen volt.
A történészek ugyanis kiderítették, hogy csak a milánói pék, Angelo Motta volt az, aki 1919-ben előállt azzal az ötlettel, hogy a szülővárosában akkoriban elterjedt, lapos és tömör, panettone („nagy kenyér”) nevű tésztafélét kovászos élesztővel nagyobb volumenűvé tegye, és kandírozott gyümölcsökkel gazdagítsa. Így a panettone 1919-ig nem lett volna több egyfajta focacciánál, ahogy azt Liguriában készítik; vagy egy pide, amit az ottakringi török pékségekből ismerhetünk. Az pedig, hogy a tábornagy karácsonyra a birodalmi kancellárnak egy szomorú lepényt ajándékozott volna, messze túlmutat a képzelet határain.
De vissza Angelo Mottához, aki következésképpen a modern panettone igazi atyjának tekinthető. Forradalmi találmánya után tíz évvel Motta Milánóban megnyitotta az első panettone-gyárat, ahol a sikeres süteményt immár futószalagon gyártották. Nem sokkal később kollégája, Gioacchino Alemagna támasztott neki konkurenciát, aki szintén a lombard fővárosban alapozta meg ipari panettone-gyártását. Mindkét név, Motta és Alemagna, a mai napig ott virít azoknak a színes dobozoknak a nagy részén, amelyek karácsony előtt szép piramisokba tornyosulnak az olaszországi és külföldi szupermarketekben.
Az ipari termelés és a díszdobozok szintén hozzájárultak ahhoz a kirobbanó sikerhez, amelyet a sütemény a második világháború utáni újjáépítés és a gazdasági csoda idején végleg elért. Alberto Grandi történész szerint mindkettő akkoriban sok olasz és kivándorolt családtagjaik számára, például Dél-Amerikában (ahol a panettone némely helyen ma is éppoly népszerű, mint Olaszországban), a modern karácsonyi sütemény szimbólumát jelentette.
„Az ipari gyártás akkoriban még nem volt negatív töltetű” – mondja Grandi. „Sok ember számára a csinos dobozokban lévő, szabványosított és hosszú ideig eltartható termék, amely ráadásul a modern, sikkes és gazdaságilag sikeres Milánóból érkezett, a jólét egy bizonyos formáját képviselte, amelyből kevés líráért és egy doboz megvásárlásával legalább egy kicsit részesedni lehetett.”
Csak jóval később, azaz az 1990-es évek folyamán, a történész szerint több kisebb cukrászda kezdett el kézműves módon panettone-t sütni. Ami Grandit arra a kijelentésre sarkallja, hogy az állítólag annyira hagyománytisztelő kézműves panettone a valóságban nem régebbi, mint legfeljebb negyven év.
De mi pontosan a különbség a kézműves és az ipari panettone között? Tudni kell, hogy a Milánói Kereskedelmi Kamara 2005-ben néhány szabályt fektetett le, amelyeket minden terméknek teljesítenie kell, ha panettone néven akarják forgalmazni. Ezek pedig a következők: liszt, cukor, friss tojás, vaj (minimum 16%), mazsola és kandírozott gyümölcs, természetes élesztő, só.
Ez azért mégiscsak valami. Hiszen legalább azt jelenti, hogy például a növényi ipari olajok vagy a tojáspor nem megengedettek. A különbségek természetesen továbbra is fennállnak, és az eltarthatóságon (tartósítószerek) és az áron (kézimunka) kívül az összetevőkben is. A vaj minősége természetesen nem mindig ugyanaz. A mazsola és a kandírozott gyümölcsök minősége sem. És hogy valaki például valódi vaníliát tesz-e hozzá vagy csak vaníliakivonatot, az bizonyosan különbséget jelent.
A leginkább azonban az ipari és a kézműves munka a kelesztési időkben tér el egymástól. Bár az iparnak is természetes élesztőt kell használnia, hozzáadhat sörélesztőt is. Ezáltal a kelesztési folyamat értelemszerűen csökken, általában tizenkét órára. Aki azonban a legmagasabb minőségre törekszik, kizárólag természetes kovászt használ, és akár három kelesztési fázissal dolgozik, ami miatt a gyártási idő 30-tól 72 óráig is tarthat. Az eredmény egy légiesen könnyű, könnyen emészthető panettone, amilyet egy olyan ünnepi alkalomra, mint a karácsony, elvárhatunk.
Hogy ki süti az ország legjobb kézműves panettone-jait, az Olaszországban minden évben heves vita tárgya. Íme egy választék azokból a nevekből, amelyek újra és újra felbukkannak:
Chiara Soban, Trieszt
www.gelateriasoban.com
Pasticceria Bedussi, Brescia
www.bedussi.it
Pasticceria Cova, Milánó
www.pasticceriacova.com
Pasticceria Marchesi, Milánó
www.pasticceriamarchesi.com
Gino Fabbri, Bologna
www.ginofabbri.com
Pasticceria Orsucci, Torino
www.pasticceriaorsucci.com
És itt egy választék a sztárséfek panettone-jaiból – Olaszországban gyakran „panettoni stellati” („csillagos panettone”) néven emlegetik őket.
Niko Romito
A séf-panettone úttörője. Az évente gyártott 2000 számozott darab rendkívül keresett. Romito három napot szán különösen könnyű és levegős panettone-jára, házon belül készítik a kandírozott gyümölcsöket és a kovászt is, azaz az abruzzoi háromcsillagos Casadonna Reale étteremben.
www.nikoromito.com
Massimiliano Alajmo
Az elvárásoknak megfelelően meglehetősen kreatívan áll hozzá Massimiliano Alajmo. A padovai háromcsillagos séf minden évben bemutat egy új panettone-kreációt, mint például az előző évben az édesgyökérrel és sáfránnyal készültet.
www.alajmo.it
Da Vittorio – Fratelli Cerea
A bergamo-i háromcsillagos Da Vittorio étterem Cerea fivérei, akik inkább hagyományos konyhájukról és legendás Cotoletta alla milanese-jükről ismertek, elsősorban a kiváló alapanyagokra helyezik a hangsúlyt, mint például a kézműves vaj, narancsvirágméz és szicíliai mandula.
www.davittorio.com
Ciccio Sultano
Szicília cukrászai és szakácsai is régen felfedezték maguknak az észak-olasz különlegességet. Közülük is a sziget szuper-sztárséfje, Ciccio Sultano (két csillag), aki Fabrizio Fioranival (Ázsia „50 legjobb cukrásza 2019”) közösen alkotott egy olyan panettone-t, amely 72 órán át kelhet, és három ízesítésben kapható.
www.cicciosultano.it
Bécsben az összes rangsorban a Kurkonditorei Oberlaa végzett az élen.
www.oberlaa-wien.at
A kézműves sütőművészet legjobb példája a 100 éves őskovászból készült Ferrari-panettone
Ferrari Pasticceria, Caffè Dolce & Salato
Annagasse 3, 1010 Bécs
Tel.: 01/512 27 86